Főkép

1918 októberére mindenki számára egyértelművé vált, hogy a központi hatalmak elvesztették a világháborút. A különböző hadszínterekről sötétebbnél sötétebb hírek érkeztek, miközben az antant csapatai egyre nagyobb tempóban nyomultak előre. Ilyen vészterhes időkben érkezett IV. Károly osztrák császár és magyar király október 23-án Gödöllőre egy több hetesre tervezett családi látogatás keretében. Azonban a király alig pár órája tartózkodott Gödöllőn, amikor a Habsburgok ekkor már minden eresztékében recsegő-ropogó birodalmának egyik legfontosabb tartópillére lángra kapott. Ugyanis október 23-án éjjel, Károlyi Mihály, a „vörös gróf” vezetésével a forrongó Budapesten megalakult a Nemzeti Tanács. A gödöllői királyi kastély egyik pillanatról a másikra a széthulló monarchia fővárosává vált, a magyar közélet alakítói egymásnak adták a kilincset, hogy megoldást találjanak az egyre mélyülő politikai válságra. Varga Kálmán cikkéből megismerhetjük, hogy az utolsó Habsburg császár és király hogyan próbált úrrá lenni a történelem addigi egyik legnagyobb viharán, miközben birodalma a szeme láttára olvadt semmivé. Tette mindezt a gyönyörű gödöllői kastély termeiben.

 

I. Erzsébet angol királynőre legtöbbször gyönyörű szűz uralkodóként gondolunk, aki soha nem ment férjhez, hogy életét országának szentelhesse. Bár idősebb korára szépsége jócskán megkopott, tiszteletet és csodálatot parancsoló megjelenésével maga volt Gloriana, Anglia hatalmának és erejének élő megtestesítője. Azonban akármilyen szép is az itt felvázolt kép VIII. Henrik fiatalabbik lányáról, az nem más, mint gondosan megalkotott imázs, és igen távol áll az igazságtól. Anna Whitelock cikkét olvasva megismerhetjük az igazi Erzsébetet, ezt a himlőhelyes, kopaszodó, bénító fejfájásoktól gyötört nőt, aki élete utolsó éveiben olyan rossz fizikai és mentális állapotba került, hogy már az államügyek intézése is nehézséget okozott neki, inkább szánalmat semmint tiszteletet keltve alattvalóiban.

 

Az Európai Unió és a schengeni övezet tagjaiként manapság már magától értetődőnek tartjuk a munkaerő szabad áramlását. Mivel pedig az európai határok eltörlése a modern kor vívmánya, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy az ebből következő konfliktusok is korunk gyermekei. Azonban a sokszor vallási, illetve etnikai kisebbséget alkotó bevándorlók kapcsán búvópatakként fel-felbukkanó problémák több száz évre tekintenek vissza. A legújabb kutatások tükrében a középkor alkonyán, a 14-15. században több ezer bevándorló érkezett Angliába. De vajon miben rejlett a szigetország vonzereje? Ami pedig ennél is fontosabb: Milyen bánásmódra számíthattak a bevándorlók? Mark Omrod írásából ezekre a kérdéseinkre kaphatunk választ.

 

A középkori Angliába érkező bevándorlókról szóló cikken kívül a BBC History októberi számában találhatunk még egy írást, ami a korszak népmozgásaival foglalkozik. A cikk szerzője Szűcs Jenő (1928–1988), a 20. századi magyar történetírás egyik legnagyobb alakja, írása pedig a középkori Magyarország benépesedéséről szól. A legtöbben úgy gondolják, hogy a Magyar Királyság egészen a 13. század második feléig etnikailag homogén volt, lakosainak túlnyomó többségét magyarok tették ki, a nemzetiségek bevándorlása pedig csak ezután indult meg. Szűcs Jenő cikkében ezzel szemben azt olvashatjuk, hogy az Árpádok országa már a kezdetektől fogva számos népcsoportnak adott otthon, melyek azonban eltűntek a történelem viharaiban. Természetesen az sem véletlen, hogy a későbbiekben bevándorolt nemzetek – akik a mai napig a Kárpát-medencében élnek – nem olvadtak be a magyarság tömegeibe. Szűcs cikkében bemutatja azokat a társadalmi, gazdasági és politikai tényezőket, melyek oda vezettek, hogy a 16. század elejére a Magyar Királyság területén összefüggő tömbökben, nagyszámú nem magyar népesség élt, elhintve a 20. században kicsúcsosodó viszály és széthúzás magvait.