Főkép

Egy jazz korongnak akkor van aktualitása, ha a hangok súlyosan megformáltak és nem csak úgy, mintegy céltalanul körbe-körbe szállnak. Régmúlt idők albumai éppen ezen minőségüknél fogva képesek frissek maradni, a jelenben élő muzsikusok pedig a gravitáció törvényeinek ellentmondóan, nehézségük által felemelkedni. Egy olyan kényes egyensúlyról van szó, amelyet akarva-akaratlanul határoz meg a műfaj történetisége is, kiváltképpen amikor a trombitáról van szó, amelynek legnagyobb ikonja, Miles Davis nem csak a hangszeréhez való viszonyát, de az egész műfajt is megreformálta. Ralph Alessi (trombita) új, és egyben az ECM-nél debütáló korongján nem ennek a történetiségnek az elutasításával, hanem éppen annak szerves integrálásával határozza meg hangjainak súlyát, amelyek az idő állandó jelenvalóságának intenzitásával lebegnek.

 

Domináns pólusú kompozíciók vonzzák a hallgatót egy olyan irányba, amely ha nem teljesen új, legalább újszerűen és intenzíven berendezett, amely mind a szerzemények nyitottságának, mind pedig a társaknak köszönhető. New York továbbra is a jazz egy olyan élő szövete, amelynek muzsikus építőelemei kifogyhatatlan energiákkal értelmezik át az alkotórészek lehetséges elrendeződéseiből fakadó zenei dinamikát. Nasheet Waits (dobok) visszafogott agresszivitása állandóan vibráló pulzálást kölcsönöz mindvégig a muzsikának, amely egy logikusnak tűnő ívet rajzol az albumnak, egészen a címadó, inkább hömpölygő „Baida”-tól, az egyre lüktetőbb „Chuck Barris”-on, és a zongorával átritmizált „Gobble Goblins”-on keresztül, a repülés öröméig (In-Flight Entertainment). Jason Moran (zongora) játéka inkább az összhangra koncentrál, és csak alkalomszerűen kerül előtérbe, de akkor is inkább a szerzemények szabad tereiben, ahol a trombita futamait keresztező zongora improvizációk hozzák létre a kvartett játékában rejlő frissességet. A balladaszerű „Sanity” is éppen a szólószerű zongorakíséret által válik feszessé, amely időnként uniszónóban kapcsolódik össze a trombitaszólóval, teljesen elmosva a megírt és az improvizált zene közti határokat, hogy egy amolyan zongoraszóló-szerű outroként érjen véget egy hozzáadott, előre megírt dallammal a téma. Mindez hihetetlen összeszokottságról és persze a fantasztikum határait súroló profizmusról árulkodik az Európában még kevésbé ismert zenészek között.

 

Persze a San Francisco-i Ralph Alessi-t már Steve Coleman (szaxofon) zenekarából ismerhetjük, és szintén játszott többek között Uri Caine (zongora), Ravi Coltrane (szaxofon), Fred Hersch (zongora) vagy Don Byron (szaxofon) mellett az évek során. Az ECM által biztosított nagyobb ismertség viszont most segít minket meggyőződni arról, hogy Alessi – választott hangszerén túl – mennyire mesteri zeneszerző és milyen kiváló zenekarvezető, aki úgy enged teret a szabad improvizációnak, hogy azok minden esetben a kompozíciók szerves részeiként tűnjenek fel, és fordítva, olyan témákat ír, amelyek akár improvizatívak is lehetnének, ezáltal mintegy feloldván és megszüntetvén a zenei folyam határaiban rejlő periodicitásokat, amelyeket leginkább Drew Gress (nagybőgő) szólamai jeleznek.

 

Egy leginkább intellektuális játékra késztető zenei lépés dokumentuma ez a korong. Roppant friss és elegáns.

 

Előadók:

Ralph Alessi – trombita

Jason Moran – zongora

Drew Gress – nagybőgő

Nasheet Waits – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Baida

2. Chuck Barris

3. Gobble Goblins

4. In-Flight Entertainment

5. Sanity

6. Maria Lydia

7. Shank

8. Throwing Like A Girl

9. I Go, You Go

10. 11/1/10

11. Baida (reprise)