Főkép

A tribute bandák létjogosultsága még mindig és folyamatosan kardinális témakörnek számít kis hazánkban. Fellelhetőek pro és kontra érvek is: utóbbira példa többek között, hogy biztos azért csinálják, mert nincsenek saját ötleteik; az előbbire pedig, hogy ha jól csinálják, és tetszik is a közönségnek, akkor miért ne?! Valóban, csak azok maradnak fent hosszabb ideig, amelyek tényleg életképesek, és nem húszfős – leginkább barátokból és közeli családtagokból álló – közönségnek lépnek fel rendszeresen. Az elmúlt években idehaza tényleg nagy számban alakultak tribute bandák, azonban ezek többsége elég hamar az enyészeté is lett. Nekem speciel semmi bajom azzal, ha ilyen bandákat alakítanak, mert tegyék, ha tényleg hisznek benne, s nem utolsósorban értenek is hozzá. Nem tagadom, hallottam borzalmas tribute bandákat is, de voltak és vannak olyanok, akikre érdemes odafigyelni. És igazából megértem azokat a hazai, esetlegesen legendás zenészeket is, akik azért vannak a dolog ellen, mert igaz, hogy ők már húsz-harminc éve benne vannak a szakmában, de koncertezni mégis egy tribute bandát hívnak, akik az ő dalaikat játsszák, hiszen nekik csak a töredék gázsit kell kifizetni.

 

A Hollywood Rose egyértelműen a sikeresebbek csoportjába tartozik, hiszen ezen az októberi szombaton ünnepelték a 10. születésnapjukat a Petőfi Csarnokban. Magyarország első számú Guns’N Roses tribute bandájának jubileumi nagykoncertjén két vendégzenekar is szerepet kapott – bevallom, a Hendrix Reload koncertjéről lemaradtam, de akivel csak beszéltem róla, abszolút elismerően meséltek a teljesítményükről, mint ahogy az Üzletemberséről is, akiknek a performanszát legalább részben sikerült elcsípnem. Most is, mint már annyiszor a Hollywood Rose előtt, kiválóan interpretálták a különféle rock klasszikusokat, és természetesen ismét a megunhatatlan Bachman-Turner Overdrive-val búcsúztak el.

 

Ezután kezdetét vette egy gyors átszerelés, fények le, és hamarosan színpadra lépett az est főhőse, a HR. Igen, először ilyen formátumban, ugyanis a születésnapi koncertjük első felvonásában a saját, magyar nyelvű szerzeményeik kerültek terítékre. Az intró után Coci billentyűi kaptak főszerepet, az „Én”-nel kezdtek. Már ekkor is meg lehetett figyelni az egész est folyamán remekül megkomponált és összerakott fényeket, ugyanis a különféle intelligens- és robotlámpák sokat adtak hozzá az amúgy sem kellemetlen élményhez, mert igenis bármennyire is jó egy koncert, átgondolt és nem csak ad hoc-jelleggel hozzátett fényekkel rengeteget lehet növelni egy koncert hangulatán. Tehát a sejtelmes kezdéshez hasonló típusú fények dukáltak, majd amint berobbant az együttes, és elkezdődött a darálás, a többi fény is szerepet kapott, és teljesen kirajzolódtak a zenekari tagok kontúrjai. Természetesen a jeles eseményhez mérten tapasztalható volt az arcukon némi feszültség, de azért mosolyogtak és élvezték, hogy a hosszú szervezés után végre elkezdhették a „munkát”.

 

De természetesen Murphy bácsi nem maradt távol az estén, ugyanis amikor Jesse belevághatott volna az éneklésbe, arra kellett felfigyelnie, hogy nem szól a mikrofonja… Elég durva még belegondolni is, hogy végre elkezdődött a koncert, zökkenőmentesen elindult és lezajlott az intró, működnek a fények is, zúz a zenekar, őrjöng a közönség, és amikor énekelni kellene, akkor nem megy ki a hangfalakba a mikrofon hangja… Azonban profin kezelték a helyzetet, nem kezdték újra a koncertet, hanem addig Jesse, észlelve a malőrt, az egyik vokál mikrofonjába énekelte az első versszakot, majd mire gyorsan orvosolták a hibát, már feloldódva, a sajátjába tudott énekelni. Tíz dalos volt a sajátszámos blokk, melyben csupa közönségkedvenc nóta („Addig Jó”, „Jég”) került terítékre, beékelve egy akusztikus részt a „21:11”-gyel, viszont az ezt követő „Körülöttem Mindenki”-t az általam nagyon kedvelt, rockos verzióban adták elő. Ha valami, akkor ez a verzió nagyon megérdemelné, hogy kiadják lemezen is, és ne csak a koncerteken játsszák így.

 

Ezután pedig egy premier is következett, ugyanis egy frissen ropogós szerzeményt is elővezettek a srácok. Címet még nem adtak neki, de mindenképpen ígéretes előfutára a harmadik nagylemezüknek. Egy szigorú, gyalulós tétel, kemény riffeléssel és szájharmonikával, ötletes megoldásokkal, úgyhogy remélem, gyorsan megírják a többi új dalt is, és hamarosan kijön az album. Nem maradhatott el a zúzós „Szedjetek Szét” sem, amely után vonulhatott a tisztelt nagyérdemű egy kis pihenőre.

 

Szűk negyed óra és egy kis színpadi átalakítás után folytatódott a zenélés, méghozzá a Guns ’N Roses dalokat felvonultató résszel. A „Welcome To The Jungle” – „It’s So Easy” – „Nightrain” trióval nyitottak, amellyel nem is lehet melléfogni. Újfent meg kell említeni, hogy a fények mennyire patentek voltak, és tökéletes összhangban voltak a zenével. A „Live And Let Die”-nál színpadra hívták a három fúvóst, akik a tavalyi, nagy sikerű akusztikus nagykoncert óta, amikor csak tudják, elkísérik a bandát a koncertekre. Így tettek most is, tehát a dal fúvós részeit nem a szinti billentyűiből hallhattuk, hanem az ő hangszereikből. Azonban sajnos ezúttal is volt egy kis probléma: a hangmérnök nem teljesen uralta a helyzetet, ugyanis többször is besípoltak a fúvósok a dal során, és láthatóan kicsit küzdenie kellett, hogy akkor merre is kell a potmétereket tekerni.

 

Nagy ziccert hagytak volna ki a srácok, ha mellőzték volna a „Move To The City”-t, hiszen ebben a G’n’R-számban alapból hallhatók fúvósok. Meg is indult a boogie a lábakban erre a dalra, nehéz kibírni egyhelyben, ha felcsendül. Viszont sajnos ismét meg kell említeni a hangmérnököt, aki „tanulva” az előző dal hibájából, inkább feltolt minden potit a maximumra, amivel elég rendesen alá is vágott a dal hangzásának, pedig még szólóztak is a rezesek benne... Innentől kezdve sajnos sokat elvett a koncert élvezetéből a hangzás, mert hol kásás, hol torz volt, de szerencsére csak egy ideig, mert utána sikerült nagyjából orvosolni a hibát.

 

Persze mindeközben sorjáztak a kötelező klasszikusok, mint a Vörös Gábor vendégszereplésével megspékelt „You Could Be Mine”, az összebújós „Don’t Cry”, a szokás szerint legnagyobb ovációt kiváltó „Sweet Child O’ Mine”, a katartikus „November Rain”, vagy éppen a „Knockin On A Heaven’s Door”, azonban szerepet kapott a Guns cilinderes gitárzsenijének, Slash-nek az eggyel ezelőtti szólóalbumáról a „Ghost” is. És az elmaradhatatlan megőrülés a záró „Paradise City” alatt, amelynek a végén hallható zúzásban még a szokásosnál is elementárisabban szántották fel a színpadot a banda tagjai.

 

Hiába egy ilyen kiváló hangulatú koncert, még ebben az esetben is fontos, hogy mennyien tekintették meg a performanszt. Mivel a szemmértékemnél csak a becslésem rosszabb, nem bocsátkoznék tippelésekbe, de tény és való, hogy nem feszítette szét a csarnok falait a nézősereg. Így az ellentábor mosolyoghat, hogy igazuk volt, nem volt teltház, így nincs is létjogosultsága az ilyen zenekaroknak. Azonban ha egy kicsit belegondolunk, hogy ezen a helyen teltházat (vagy közel olyan nézőszámot) hazai zenekar, önállóan, egyedül talán csak az Ossian képes produkálni, akkor az ugye sokat elmond az itthoni viszonyokról és közízlésről (és ugye szombat volt, tehát az X-Faktor ment a tévében…), de ez már más lapra tartozik. Szóval attól függetlenül még, hogy nem volt teltház, nem vallottak szégyent. Persze megtehették volna, hogy meghívják előzenekarnak ezt vagy azt a menő zenekart, akik behoznak még x nézőt, de nem tették, inkább férfiasan bevállalták az estet ilyen leosztásban.

 

Ami a koncertet illeti: nagyon pöpec volt, szinte három órát töltöttek a színpadon a zenekar tagjai, és tényleg kitették a szívüket-lelküket a színpadra. A fényekkel tisztességes látványvilágot varázsoltak, a fúvós szekcióval egyedi ízt is belecsempésztek a dalokba, úgyhogy kétlem, hogy bárki, aki ellátogatott ezen a szombat estén a városligeti szórakozóhelyre, csalódottan hajtotta volna aznap este álomra a fejét.

 

A koncertlátogató ember természetesen kicsit gyarló és telhetetlen, és emiatt azt várná, hogy mindig ennyi műsoridővel és ilyen körítéssel készüljön a banda a koncertjeikre, de tekintve, hogy a klubok és fesztiválok ezt nem teszik lehetővé, ki kell élvezni az ilyen egyedi alkalmakat, amikor hasonló élménnyel gazdagodhatnak az emberek a nézőtéren, majd mindennek következtében az est főszereplői is fent a színpadon. Mielőtt elfelejteném: lehetőség lesz azok számára is átélni majd az est hangulatát, akik nem látogattak ki, ugyanis forogtak a kamerák, így valamikor a közeljövőben elkészül egy koncert DVD is a jubileumi nagykoncertről.