Főkép

Dean R. Koontz könyveiben többek között azt szeretem, hogy még akkor is érthetőek, ha valaki nem olvasta a sorozat minden darabját. Az Odd Thomas történeteknek például csak az első két részét olvastam, ezek után került kezembe az ötödik kötet, mégis teljesen magabiztosan vettem fel az események fonalát.

 

Odd ugyebár áldást kapott az élettől, bár hogy ez jó vagy rossz, sokszor még ő maga sem tudja eldönteni. A fiú látja a szellemeket, érzékeli őket, és bárhol is járjon, mindig akad valaki, akinek szüksége van a segítségére, és ez most sincs másképp. Oddot és társát, Annamariat Roselandre vetette a sors, ám a hatalmas birtok falai között titok lappang, és a kúria lakói félve őriznek mindent.

 

Számomra Odd mindig is tipikusan az a szereplő volt, akiből sokszor azt sem nézném ki, hogy kettőig el tud számolni, aztán mégis olyan helyzetbe kerül, amikor bizony az intelligenciáján és találékonyságán múlik, hogy élve keveredik-e ki a bajból – ilyenkor pedig Oddnak olyan oldala mutatkozik meg, melyre az olvasó nem is számítana. Igazából ő az egyetlen a regényben, akit részletesebben megismerünk, hiszen az ő fejében vagyunk, az ő narrációja kísér minket végig a történet folyamán, ennek ellenére Koontz a többi karakterre is szán időt, még azokra is, akiknek nincs túl sok szerepük, és nem is különösebben fontos a jelenlétük. Apróságokat tudunk meg róluk, kirajzolódnak előttünk a főbb jellemvonásaik, így pedig mind hagynak bennünk valamilyen lenyomatot, mindegyikükről lehet benyomásunk, és könnyedén tudjuk szeretni vagy akár utálni őket.

 

Maga a könyv egyetlen napot ölel fel, amibe Koontz rengeteg eseményt zsúfol, épp ezért sokszor el is felejtettem, hogy még mindig ugyanazon a napon vagyunk, s alig telt el néhány óra azóta, hogy Odd legutoljára slamasztikába került. Ez talán kicsit töménynek tűnhet, hiszen egyetlen percünk sincs megpihenni, ráadásul ez a feszített tempó olykor kicsit fárasztó lehet, még számunkra is – hát még a főhős számára! Odd azonban remekül egyensúlyozik egyik életveszélyes helyzettől a másikig, és még a legszorultabb helyzetben is képes megcsillantani nem mindennapi, kissé nyers és szarkasztikus humorát.

 

Eközben szörnyek támadnak rá, őrült szobalányok, zakkant testőrök próbálnak végezni vele, és találkozik egy kisfiúval, akit talán meg kell mentenie. Vagy nem. Ugyanis az instrukciók még számára sem teljesen világosak. A birtok alatt pedig olyan szerkezet rejtőzik, amelynek nem szabadna léteznie, és amelynek működését talán még Odd sem érti pontosan. Számomra kissé zavaros volt ez a szál, és még mindig nem igazán vagyok vele tisztában, hogyan is működött a dolog mechanikája, de talán csak azért, mert túl földhözragadt vagyok az idő és a tér változásait illetően.

 

Odd Thomas ötödik kalandja egy pergő cselekményű, nagyszerű humorú, könnyen olvasható történet. Koontz könnyed kézzel vezeti az olvasót és csavarja a szálakat, s bár sok esetben a fordulatai nem túl váratlanok, mégis odaragasztják a könyvet az olvasó kezébe. Ajánlom mindenkinek, aki nem egy világmegváltó, de szórakoztató könyvre vágyik.