Főkép

A Budapest Music Center (BMC) és a Café Budapest közös szervezésében, a Telekom támogatásával jött létre az idei, négy napos ECM fesztivál (október 16-19). A Budapest szívében, a Mátyás utca egy régi bérházának egyedülálló építészeti megoldásokkal megújult helyszínén berendezett zenei központ Koncertterme, és Opus Jazz Club-ja adott otthont az idén négy hölgyet középpontba állító koncertsorozatnak. Csütörtök este a June Tabor (ének) vezetésével működő Quercus Trio-t hallgathatta meg az érdeklődő közönség.

 

Az est tematikáját a szerelem és az elmúlás határozták meg, lett légyen szó ez utóbbi esetében a világhoz való viszonyunk „hanyatlásáról” vagy éppen magáról a halálról. Tabor mindig bőségesen informált minket arról, hogy éppen mit hallottunk vagy mit fogunk hallani - ezen átvezetések lehetőséget teremtettek az ének időnkénti túlzott érzelgősségének humorral való feloldására vagy éppen egy sosem volt, ideálizált „pásztorvilág” iránti vágyakozás megfestésére. Az angolszász hagyományokból táplálkozó lírikus költészet ugyanis gyakran annyira partikuláris, hogy nehézzé teszi a befogadó számára a verbális tartalommal való azonosulást – az időben-térben meghatározottság egyúttal be is határolja a szöveget, a legjobb esetben is csak történeteket hallunk, amelyek egy cseppet sem rezonálnak bennünk.

 

Viszont éppen ebben segítenek a társak: Iain Ballamy (szaxofon) érzelemdús, lírai játéka tökéletesen illeszkedik a Tabor által preferált hangulatokhoz, sőt, túl is mutat azokon. Egy olyan muzsikust ismerhetett meg csütörtök este a közönség, aki kiváló esztétikai érzékkel képes meghallani a harmóniamenetek összhangjára játszható disszonanciákat és azoknak minden közhelyek nélküli feloldását - a Carlos Jobim „How Insensitive” szerzeményére játszott szólója félelmetes volt. Végig saját hangszínekkel operál, időnként még a legnagyobb mesterekhez illő módon polifonikusan is játszik a hangszerén - a koncert első felének második témájában folyamatosan váltogatta a kísérő- és a díszítő elemeket. Egyedül a tekintetben támadhatott hiányérzete a hallgatónak, hogy minden lehetséges teret kitöltött, nem hagyván elég „lélegzethez” jutni a saját muzsikáját.

 

Huw Warren (zongora) szintén egy rendkívül képzett, tanult zenész, aki ugyan reflektál a társakra, de mintha éppen saját magára nem lenne képes kellőképpen figyelni. Amikor elengedi magát, annyira kemény intonációkkal játszik a szólói során, mintha nem csak a húrokat, hanem a billentyűket is kalapácsok ütnék, ami roppant távol van rendkívüli finomságú és érzékenységű halk énjétől, és egy egészen furcsa kontrasztot hoz - szinte egyszerre jelenvalóan - létre.

 

Tabor legszórakoztatóbb története egy arab eredetű elbeszélés, amelyet héberül jegyeztek le és amely eredetileg egy öregemberről szól, aki elcsábít egy fiatal lányt. Mivel Tabor nem vállakozott arra, hogy héberül énekelje, megkérte egy barátját, hogy fordítsa le neki angolra. A barát ezt meg is tette, de a fordítás során a szöveg olyannyira önálló életre kelt, hogy az angolban már egy öreg hölgy csábít el egy fiatal fiút. Lost in translation? Vagy csak egyszerűen a zenében vagy a zenei adaptáció miatt „veszett el” az eredeti jelentés? Ki tudja, de Ballamy ezúttal sem csapja le a harmonikus (arab) mollban rejlő magaslabdákat, inkább csak finoman körülírja őket, újabb virágzó ágat növesztve ennek a „tölgyfa triónak” a törzsére.

 

Előadók:

June Tabor - ének

Iain Ballamy - szaxofon

Huw Warren - zongora