Főkép

Fülszöveg:

A 34 éves Brett Bohlingernek minden földi jó megadatott az életben, amire egy nő vágyhat - gazdag család, semmi felelősség, sármos pasi -, vagy mégsem? Szeretett anyja halálával az ő élete is összeomlik, és a hátrahagyott végrendelet csak ront a helyzeten. Eszerint ugyanis kizárólag akkor jut hozzá az örökségéhez és a szülők által kívánt boldogságához, ha lépésről lépésre megvalósítja gyermekkori álmait.

Kutyát és lovat még nagyjából könnyen be lehet szerezni, stand-up komikusként sem bonyolult égetni magunkat, de régi barátságok felújításához már jelentős bátorság kell, és akkor még nem is beszéltünk a saját hivatásunk és a szerelem megtalálásáról, vagy éppen a gyermekvállalásról!

Miközben Brett eleget tesz anyja kívánságának, egyre csak esnek ki a csontvázak a családi szekrényből, így hamar rá kell döbbennie, hogy bár tinédzserkori álmai felnőttként sem vesztettek érvényükből, a megvalósításukért keményen meg kell küzdenie.

 

Az "Álomlista" a 2013-as év egyik legjobban várt regénye Amerikában, már készül belőle a film. Most végre a magyar olvasók is a kezükbe vehetik ezt varázslatos és felejthetetlen könyvet.

 

Részlet a regényből:

Lentről az étkezőből kellemetlenül összemosódva szűrődik fel az egybegyűltek duruzsolása. Remegő kézzel húzom magamra az ajtót, és végre néma csend. fejemet az ajtónak döntöm, mély levegő. A szoba még mindig az ő illatát árasztja: Eau d’Hadrien parfüm és kecskeszappan keveréke. A kovácsoltvas ágy nyikorog, ahogy elnyúlok rajta, a megnyugtató, megszokott hang, ide tartozik, ahogyan a kertből a szélhárfa kolompolása és az ő bársonyos hangja, ahogy azt mondja, szeret. Amikor még apám is ebben az ágyban aludt, gyakran lopóztam be közéjük az éjszaka közepén, hogy fáj a hasam, vagy szörnyetegek lapulnak az ágyam alatt, félek. Anyu mindig magához szorított olyankor, a hajamat simogatta:

– Semmi baj, kicsim – suttogta a fülembe –, holnap újra felkel majd a nap, meglátod.

És csodák csodája, másnap reggel ismét bekúszott a reggeli nap borostyánszalagja a függöny csipkéi közt.

Lerúgom az új, fekete magas sarkúmat, megkönnyebbülten dörzsölgetem a lábfejemet, majd bekucorodom az ágy fejéhez, magam mögé gyűröm a sárga török mintás párnát. Ezt az ágyat megtartom, határozom el, nem érdekel, ki akarná még magának, az enyém. De a barna homokkő ház, az hiányozni fog.

– Masszív, mint nagyanyád – szokta mondogatni anyu. De az én életemben se ház, se más nem lehetett olyan masszív elem, mint a nagyanyám lánya, vagyis az anyám, Elizabeth Bohlinger.

Hirtelen eszembe jut valami. Kitörlöm a szememből a könnyeket, és leugrom az ágyról, körbeforgok. Itt kell lennie, biztos vagyok benne, hogy valahova ide dugta el. De hova? Kitárom a ruhásszekrény ajtaját, vakon a drága holmik mögé túrok, közben lesodrok egy polcnyi selyemblúzt. Úgy rebbennek szét, mint színházban előadás kezdetén a függöny. És megvan, ott lapul a cipős polcán, mint baba a bölcsőben: egy üveg Krug, ami az elmúlt négy hónapot itt töltötte.

Megmarkolom, de szétárad bennem a bűntudat. Ez a pezsgő anyué, nem az enyém. A hazaúton szerezte be ezt az üveget, miután az első orvosi konzultáción túl voltunk. Aztán el is dugta, nehogy odalenn a többi közé keveredjék, és még a végén valaki rátegye a kezét. Az ígéret szimbóluma, érvelt. Mert ezt az üveget pukkantjuk majd ki, amikor meggyógyul, ezzel a ritka és nemes pezsgővel ünnepeljük a visszanyert egészségét, iszunk az életre és a csodákra, ő meg én.

Az ezüstsztaniollal játszadozik az ujjam, az ajkamba harapok. Ezt nem ihatom meg, ezt az ünneplésre szántuk, nem egy gyenge lánygyermek üres gyomrába, hogy erőt merítsen a halotti torhoz.

Ekkor valamin megakad a szemem a cipős polcon, a pezsgő hűlt helye és egy pár velúr papucscipő között. leveszem, lapos kis könyvecske, piros, napló, gondolom, kifakult sárga szalaggal átkötve. Bőrfedele repedezett, viseltes. Brettnek,olvasom anyu írását egy szív alakú ajándékkísérőn, de várj ki vele egy olyan napot, amikor már erősebbnek érzed magad, kicsim. Ma inkább igyál kettőnkre. Mert micsoda páros voltunk! Szeretettel, Anyu.

Az ujjam végigfut a betűkön, soha nem volt annyira rendezett és szép, mint amilyenre az ember egy ennyire szép asszonytól számít. sajog a torkom. Hiába hitt annyira erősen a boldog kifejletben, szíve mélyén tudta, hogy eljön majd a nap, amikor kell nekem a mentőöv. Mára a pezsgőt hagyta, életének egy szeletkéjét, maradó árnyát, a gondolatait pedig holnapra.

De hogy is várhatnék holnapig? Bámulom a naplót, iszonyatosan szeretnék beleolvasni, látni a szavait. Épp csak belelesni. De ahogy meghúzom a sárga szalag végét, anyu képe jelenik meg előttem, ahogy a fejét ingatja, és kedvesen korhol a türelmetlenségemért. Egy pillantás megint a kis kártyára, az üzenetére, hogy ezzel várjak, amíg erősebb lesz a lelkem, őrlődöm a saját és az ő kívánsága között. Végül leteszem a naplót.

– A kedvedért – súgom, és puszit nyomok a bőrfedélre – várok.

Hangos jaj fakad fel a mellkasomból, megtöri a csendet, és már hiába is kapom a szám elé a kezem, késő. Összegörnyedek, a gyomromat markolom, mindenem sajog az anyámért. szó szerint. Hogy boldogulok nélküle a világban? Annyira az ő kislánya vagyok még.

felkapom a pezsgőt, a két térdem közé szorítom az üveget, kipukkantom belőle a dugót. Hasítja a levegőt, repül keresztül a szobán, és telibe trafálja az éjjeliszekrényen a Kytril dobozát. Anyu hányáscsillapítója. Összeszedem a földről a háromszögletű tablettákat, eszembe jut, amikor átadtam neki a dobozt. Az első kemó után volt, és a kedvemért hősiesen tartotta magát.

– Pazarul vagyok, tényleg – bizonygatta. – Még a menstruációs görcseim is rosszabbak voltak ennél.

Éjjel azonban cunamiként csapott le rá az émelygés. lenyelt egy kis tablettát, és nem sokkal később kért még egyet. Itt feküdtem mellette, míg végre hatott ez a drága-drága gyógyszer, a haját simogattam, ahogy ő simogatta régen az enyémet, és csak öleltem magamhoz, míg végül elaludt szegény. És akkor, a reményvesztettség peremén lehunytam a szemem, és könyörögtem istenhez, hogy gyógyítsa meg.

Nem hallotta meg a kérésem.

Visszaadagolom a bogyókat a műanyag dobozba, visszarakom a kupakot, nem szorítom rá, és az ágy közvetlen közelébe teszem, úgy, hogy könnyen elérje. De nem… anyu meghalt. soha többet nem vesz már be egy bogyót se.

Kell az a pezsgő.

– Ezt rád iszom, anyu – súgom magam elé reszelős hangon.

– Annyira büszke voltam mindig, hogy a te lányod vagyok, tudod, ugye?

Nem kell sok idő, és már forog velem a szoba, de legalább a fájdalom alábbhagy kicsit. lerakom a padlóra az üveget, és bebújok a dunyha alá. A hűvös ágyneműnek halvány levendulaillata van, és olyan nagyon mondén érzés most meglapulni itt, elbújni az odalent gyülekező idegenek elől. Befészkelem magam, a sötétbe és a csendbe, és még egy perc nyugalmat adok magamnak, mielőtt alászállnék. Egy röpke percet csak.

 

Hangos kopogás riaszt bénultságomból, felülök. Beletelik némi időbe, mire összerakom a képet, hogy hol vagyok és… ó, a francba, a tor! Kipattanok az ágyból, közben felrúgom a pezsgősüveget, és már nyitom is az ajtót.

– Ó, au, a fenébe!

– Jól vagy, Brett? – kérdi az ajtóban álló sógornőm, Catherine. De mielőtt még bármit is felelhetnék, levegő után kap, beront a szobába, a pezsgős szőnyeg mellé térdel, és felkapja az üveget.

– Édes istenem! Kiöntöttél egy üveg 1995-ös Clos du Mesnilt?!

– Előbb azért a javát magamba döntöttem – kuporodok mellé, és a ruhám szélével itatgatni kezdem a folyadékot a puha keleti szőnyegből.

– Jesszusom, Brett, tudod, hogy egy üveg több mint hétszáz dollár ebből?

– Aha – tápászkodom fel, majd az órámra pislogok, de a számlap szétfolyik a szemem előtt. – Hány óra?

– Már majdnem kettő – simítja le fekete vászonruháját. – Mindjárt tálalják az ételt.

Egy elszabadult fürtöt simít vissza a fülem mögé. Bár vagy tizenöt centivel magasabb vagyok nála, mégis mindig sikerül bennem azt az érzést keltenie, mintha fülig piszkos, rossz kisfiú lennék, szinte várom, hogy akkurátusan megnyalja az ujja hegyét, és azzal igazítsa vissza a rakoncátlan fürtöt.

– Romosan festesz, Brett – igazít egyet a gyöngysoromon. – Anyád lenne az első, aki rád szól, hogy a gyász mellett is ügyelj a külsődre.

Ez viszont nem igaz, mert anyu éppenséggel azt mondaná, hogy a megfolyt sminkemmel is csini vagyok. Váltig állítaná, hogy a sírástól nedves, begöndörödött hajam így sokkal mélyebb árnyalatú és csak romantikusabb, nem pedig bozontos, és a felpuffadt, vörösre sírt szemem így is egy költő kifejező, barna szeme.

Megint támadnak a könnyek, gyorsan félrefordulok… Most, hogy anyu már nincs velem, ki fogja felturbózni az önbizalmamat? lehajolok az üres üvegért, de a szoba megmozdul, tesz egy félfordulatot. Jaj, édes istenem! Hogy kerültem egy viharban hánykolódó vitorlásra? Úgy kapaszkodom az ágykeretbe, mintha az lenne a mentőövem, ki kell valahogy bekkelnem a vihar végét.

Catherine félrebillentett fejjel vizsgálgat, tökéletesre manikűrözött körmével az ajkán dobol.

- Figyelj, édesem, maradj inkább idefenn. Majd felhozok valami kaját neked.

Maradjon idefenn a tudod, ki! Az anyám halotti tora folyik odalenn, le kell mennem. Csakhogy a szoba egészen homályos, és a cipőmet se találom. Körbefordulok. Mit is kerestem? Meztélláb elbotladozom az ajtóig, ahol minden bevillan.

– Ja, cipők! Cipők, gyertek elő, akárhol vagytok is! – guggolok le, hogy benézzek az ágy alá.

Catherine a hónom alá nyúl, és felcibál a padlóról.

- Figyelj, Brett, hagyd ezt abba. Részeg vagy. Most szépen visszabújsz az ágyba, és kialszod magad.

– Nem – rántom ki magam a kezéből. – Ezt nem hagyhatom ki.

– Dehogynem. Anyád se akarná…

– Nahát… megvagytok – kapom fel az új cipőimet, és már húzom is őket. Jézusom, az elmúlt egy órában két számot nőtt a lábam.

Kitámolygok a folyosóra, a lábaim félig kilógnak a magas sarkúból, de mindkét kezemmel kapaszkodom, egyik faltól a másikig lököm magam, mint valami gumilabda. Catherine mögöttem van, követ engem, hallom.

– Brett – parancsol rám halkan, mintha a fogain át préselné a szavakat –, elég legyen!

Hát meghibbant, ha azt hiszi, hogy kihagyom a halotti tort, az fix. Ennyivel tartozom az anyámnak, az én szépséges, drága anyámnak…

Közben elérem a lépcsőt, bár a lábaimat az istennek se sikerül belepréselni a törpecipőkbe. A lépcső felénél bicsaklik ki a bokám.

– Auuuu!

Erre a milliónyi vendég, aki mind azért van itt, hogy az anyámtól méltósággal búcsút vegyen, egyszerre mered rám. Látom, ahogy a nők rémülten kapják a szájuk elé a kezüket, és ahogy a férfiak lélekszakadva ugranak, hogy puhára essem.

De mindenkit megelőzök, és egy nagy rakásként landolok a lépcső lábánál, fekete ruhám a fenekemig szalad, a fél pár cipőm oda.

 

Edénycsörgésre ébredek. letörlöm a szám széléről a nyálat, és felülök. A fejem lüktet belül, és minden elég zavaros. Körbenézek, pislogok, jó, anyunál vagyok. Neki biztosan lesz egy aszpirinje. A nappali félhomályba borul, és többen is, idegenek, tányérokat és poharakat pakolnak barna műanyag kukákba. Mi folyik itt? A felismerés úgy vág fejbe, mintha ténylegesen is lecsapnának egy baseballütővel, a torkom összeszorul, és a számra szorítom a tenyeremet. És megint hahó, fájdalom, szomorúság, sajgó bánat és nyomorúság.

Azt mondják, hogy a hosszú csata a rákkal rosszabb, mintha beköszön és már vége is, de gyanús, hogy ez a túlélőkre nem áll. Nekik ez sokkal pocsékabb. Anyám diagnózisa és a halála úgy csapott le ránk a semmiből és darált be mindent, mint egy rémálom, tisztára szürreális, hogy azt hiszem, mindjárt felébredek, és vége, jöhet a megkönnyebbülés. De csak a fordítottja történik meg, meglehetősen gyakran, hogy ébredéskor mindent a réginek hiszek, aztán ahogy magamhoz térek, újra meg újra rám zuhan a tragédia. Így ezerszer is át kell élnem a veszteséget, mint Bill Murraynek az Idétlen időkigben. létezhet, hogy egyszer csak hozzászokom, hogy már nincs velem az az egyetlen személy, aki feltétel nélkül szeret engem? lehetséges, hogy egyszer majd tudok úgy gondolni az anyámra, hogy közben nem facsarodik össze a szívem és nem szorul össze a mellkasom?

Ahogy a sajgó halántékomat dörzsölgetem, zavaros képek ugranak be, és lassacskán összeáll a lépcsős megszégyenülésem. Hadd süllyedjek a föld alá…

– Hahó, hétalvó – lép hozzám a másik sógornőm, Shelley, karjában a három hónapos Emmával.

– Jaj, te jó ég – nyögök fel, és arcomat a két tenyerembe ásom. – Akkora barom vagyok.

– Mert? Gondolod, te vagy az egyetlen lény a földön, aki kicsit becsípett egyszer? A boka hogy van?

Egy immáron inkább jeges vízzel, mint jéggel töltött zacskó van a bokámon, leveszem róla, megforgatom. A bokámat.

– Nem lesz gond. Hamarabb helyrejön, mint az egóm. Hogy tehettem ezt az anyámmal? – felülök rendesen a kanapén, míg a zacsit a földre pottyantom. – tízes skálán mennyire voltam rémes, shel?

– Elterjesztettem, hogy vészesen kimerültél – lapogatja meg a karomat. – Mindenki bevette. Nem volt nagy ügy, mert tényleg úgy festesz, mint aki hetek óta egy percet sem aludt – teszi még hozzá, majd az órájára pillant. – figyelj, már elmúlt hét, mi Jayjel lassan indulnánk.

Az előszobában ott guggol Jay a hároméves trevorral, akinek éppen egy élénksárga esőköpenybe gyömöszöli bele a karját, hogy úgy fest, mint egy minitűzoltó. Kristálytiszta kék szeme megállapodik rajtam, és felvisít:

– Bwett néni!

Remélem, soha nem tanulja meg kimondani az r-t, szorul össze kicsit a szívem, majd odabattyogok hozzá.

– Mizújs’, nagyfiú?

Jay bekapcsolja trevor gallérján a csatot, és feláll.

– Nahát, felkeltél – üdvözöl az egyik bátyám, akit csak a szarkalábak buktatnak le, hogy már nem huszon-, hanem harminchat éves. Magához húz. – Jólesett a szundi?

– Annyira sajnálom – dörzsölöm a szemem alól a szempillafesték maradványait.

- Semmi pánik – nyom egy puszit a homlokomra. – tudjuk, hogy neked a legnehezebb.

Ezzel arra utal, hogy a három Bohlinger testvér közül nekem nincs még saját családom, én maradtam egyedül a nagyvilágban. Nekem anyu volt a legfontosabb. Mindkét bátyám nagyon sajnál.

- Ti is ugyanúgy gyászoltok – húzódom el tőle.

– De te voltál a kislánya – hallom Joad hangját, ő a legidősebb. És most fordul ki a konyhából egy gigantikus virágzuhatag takarásában. Jay hátrafésüli ritkuló haját, Joad meg inkább tükörfényesre borotválja a fejét, olyan sima, mint egy tojás, és ez valahogy a drótkeretes szemüveggel mű vész kül sőt ad neki. Kapok tőle is egy puszit. – ti ketten teljesen összenőttetek. És Jayjel nélküled csődöt mondtunk volna az utóbbi hónapokban.

Ez igaz. Amikor tavasszal méhrákot találtak anyuban, én győztem meg, hogy ketten együtt leküzdhetjük. Én ápoltam a műtét után, én ültem végig vele minden kemokezelést, én ragaszkodtam hozzá, hogy kérjük ki több orvos véleményét is. És amikor minden szakember egyetértőleg állította, hogy nem sok már az esély, én voltam akkor is mellette, amikor kimondta, hogy nem lesz több borzalmas terápia.

– Mi itt vagyunk veled – szorítja meg a kezem Jay. A szeme könnyes. – tudod, ugye?

Biccentek, és előhalászok egy zsepit a zsebemből.

Shelley töri meg a néma gyászt, ahogy kirángatja az előszobába Emma hordozószékét.

– Hoznád a majomkenyérfát, amit anyámék küldtek, életem?

– Néz Jayre, majd rám pillant. – ti nem ragaszkodtok hozzá, ugye?

Joad megemeli a saját botanikus kertecskéjét, ha esetleg a sógornőnk figyelmét elkerülte volna:

– Nekem jutott elég.

– Vigyétek csak – motyogom, mert hogy járhat bárkinek is az esze virágokon, amikor meghalt az anyám.

A testvéreim és a feleségeik kisereglenek anyu házából a ködös szeptemberi estébe, és én éppen úgy támasztom a paliszanderajtót, ahogy ő tartotta régen, miközben búcsúzkodtunk. Catherine az utolsó a sorban.

– Holnap találkozunk – mondja, és Casino Pink-nyomot csókol az arcomra, miközben beigazgatja Hermès sálját a finom velúrzakója nyakába.

felhördülök. Ha a virágsorsolás nem lett volna elég, holnap fél tizenegykor kiosztják anyám összes vagyonát a gyerekeinek, mintha valami Bohlinger-díjkiosztó lenne. Pár óra, és én vagyok a Bohlinger Cosmetics elnöke, valamint Catherine főnöke. Nem is tudom, melyikkel birkózom majd nehezebben.

 

A Kiadó engedélyével.