Főkép

Válás, bakó, halál, válás, bakó, és aki temette az urát. VIII. Henrik (1509-1547) angol király házasságainak történetét senkinek sem kell bemutatni. A termetes Tudor uralkodó feleségei közül talán Boleyn Anna a leghíresebb, hiszen Henrik szerelmükért hajlandó volt eltaszítani első hitvesét, Aragóniai Katalint, akinek az unokaöccse nem kisebb ember volt, mint a fél világ fölött uralkodó V. Károly német-római császár és spanyol király. Sőt, a tüzes szemű Boleyn lány kedvéért az angol király a katolicizmussal és a pápasággal is hajlandó volt szakítani, elidegenítve magától Európa szinte összes országát. Mégis, alig négy évvel a pompázatos esküvő után Anna feje a porba hullt. De miért kellett Henrik szerelmének meghalnia? Lehet, hogy az ellene felhozott vádak igazak voltak, és többször megcsalta férjét? Esetleg azért esett ki királya kegyeiből, mert képtelen volt őt fiúgyermekkel megajándékozni? Vagy a különböző udvari klikkek hatalmi harcának esett áldozatul? Suzanna Lipscomb az igazi okot keresi, amiért VIII. Henrik vérpadra küldte második feleségét.

 

A Boleyn család teljes elpusztításában a főszerepet Thomas Cromwell játszotta, ez a sok vitát kavart államférfi, aki négy évvel később maga is a vesztőhelyen végezte pályafutását. De mégis ki volt ez a köpcös, legtöbbször feketében járó hivatalnok? Henrik hűséges minisztere egy egyszerű kocsmáros fiaként látta meg a napvilágot 1485-ben, azonban 1536-ra a Boleynek félresöprésével főkancellárként és királyi főpecsétőrként Anglia legbefolyásosabb emberévé vált. Karrierjével bebizonyította, hogy a tehetséget olykor többre becsülik a származásnál. De vajon tényleg azért vitte ilyen sokra, mert egy gátlástalan és kegyetlen rabló volt, aki könnyen tudta befolyásolni a királyt? Irigyei és ellenségei halála után mindenesetre ezt terjesztették róla. Diarmaid MacCulloch cikkében a történtek valódi hátterét tárja az olvasó elé.

 

Minden kisiskolás tudja, hogy 1686-ban csak egy több országot egyesítő széles nemzetközi koalíció erőfeszítésinek köszönhetően vált lehetővé Buda várának visszavívása. A Szent Liga létrehozásában és a sikeres török ellenes háború megszervezésében oroszlánrészt vállalt a pápai diplomácia, melynek még az agresszív terjeszkedő politikát folytató XIV. Lajos francia királyt is sikerült a semlegesség vállalására bírnia. De vajon tényleg semlegesek maradtak a franciák, vagy titokban a törököket segítették? Johannes Dietz brandenburgi borbélysebész részt vett Buda ostrománál, és a történészek nagy szerencséjére tapasztalatait papírra vettette, melyek a mai napig fennmaradtak. Bár emlékiratai számos angol és német nyelvű kiadást megéltek, magyarra még nem fordították le őket. Pedig található bennük néhány érzékletes leírás, amely a keresztény koalíciót eláruló franciák ténykedésére világít rá Buda falainál. Gabriel Ronay írása ezeknek a bemutatására vállalkozik.

 

A mohácsi csata és Buda 1541-es eleste után a magyar vezető réteg szinte azonnal hozzálátott, hogy politikai, katonai és diplomácia befolyását felhasználva megszervezze az ország felszabadítását. A török jelenlétet, bár az több mint 140 évig tartott, végig ideiglenesnek tekintették, az oszmánok által elfoglalt területeket pedig továbbra is a Magyar Királyság szerves részeként kezelték. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Budát továbbra is fővárosnak és királyi székhelynek titulálták, a vármegyék pedig a legtöbb terülten tovább működtek, párhuzamosan a török közigazgatással. Mi lehetett az oka, hogy a folyamatos szervezkedés és tervezés ellenére másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a törököt ki lehessen űzni? Győrffy Iván cikkében a török kor honvisszafoglaló terveit mutatja be Fráter György ténykedésétől egészen a Wesselényi összeesküvésig, részletesen kitérve arra, hogy ezeket a kísérleteket miért nem koronázta siker.