Főkép

Kellene hozzá a fakeret is, de anélkül sem hasznavehetetlen. Nem is könyv, csak néhány méretes lap szöveggel és rajzzal elől-hátul. NAGY rajzzal. Akkorával, hogy legszívesebben kitapétáznám vele a gyerekszobát. Akkorával, hogy a fakeretben jól látsszon; az ilyen mesék akár közönség előtt is előadhatóak.

 

Merthogy — a kiadó honlapján olvasható — története szerint a papírszínház mindig is előadási forma volt, előbb csak kíséreteként a történetmesélésnek, később pedig szerves részévé vált annak. Ez a mostani, magyar kiadás méltó elődeihez; a néhány mozdulattal táskává alakítható fakeretben kényelmesen elfér az aktuális történet, amely szólhat cirkuszról, katicáról, Jancsiról és Juliskáról vagy más klasszikusokról ugyanúgy, mint jelen esetünkben a világ talán legfalánkabb kis békájáról.

 

Foltos varangy úrnak megkordul a gyomra, de annyira, hogy bármit hajlandó lenne befalni, ami elég ízletes és mennyiségre is laktató. Elindulunk az okos szúnyogocskától, majd a fürjtojáson és a papagájon keresztül egészen messzire jutunk, mert mindenki egy nálánál nagyobb állatot javasol ebédre. Az utolsót nem árulom el, és slussz.

 

Minden együtt van; az aranyos és a szép határán egyensúlyozó rajzok, a butácska, de kedvelhető főszereplő, és maga a mese egyszerűsége mind-mind arra hajt, hogy a gyerekek egyenesen imádják, főleg kis színházként elébük varázsolva. Az ebédidővel együtt több mint tizenöt történet áll rendelkezésre, és ez így akár egy ovodáscsoport meseigényét is több hétre kielégíti, tehát a papírszínház nem alapvetően csak családi szórakozást kínál.

 

Jó szívvel ajánlom színházkedvelő nagyobb gyerekeknek ugyanúgy, mint mindenkinek, aki átérzi a színházasdi varázsát, avagy egyszerűen csak túl sok a gyerek körülötte és szívesen lát csodavárástól csillogó tekinteteket — mi több, be is akarja zsebelni az elismerést, amiért létrehozta az annyira várt csodát. A papírszínház az egyik legjobb dolog, ami a mesékkel történhetett.