Főkép

Idén novemberben lesz tíz éves az oldal. Ez nem csak azért hosszú idő, mert több ezer elolvasott könyvet, meghallgatott lemezt, megnézett filmet jelent, hanem mert ez idő alatt rengeteg embert megismertem, akik rövidebb-hosszabb ideig a szerkesztőség tagjaként munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy az oldal működjön, mindig kerüljön fel új cikk. Megkértünk pár régi tagot, írják le, mit jelent számukra a velünk eltöltött idő. Elsőként Varga Bálint válaszolt a felkérésre (a szerk. megjegyzése).

 

Ha ez ember ajánlókat meg efféléket ír, ritkán van alkalma a „visszacsatolást” élvezni. Velem többször előfordult, hogy még az érintőlegesen érintettek is felfigyeltek arra, amit írtam. Két emlékezetes eset máig megmelengeti szívemet. Mindkettő a nyolcvanas évek végén meg a kilencvenes évek elején történt, amikor egy vidéki lapban írogattam könyvekről és egy rádióban beszéltem arról, mikről olvastam, hallottam, láttam. Egyszer az Élő adás a Golgotáról című Gore Vidal-regényt magasztaltam az egekbe a helyi hírharang hasábjain, mire a veszprémi püspökség indulatos levélben követelte eltávolításomat a laptól. Én erre marha büszke voltam (és pironkodva vagyok is a mai napig), de a végén persze semmi sem lett a dologból. Pár év múlva a helyi rádióban olvastam fel hétről hétre ajánlóimat, nagyjából mindenről: filmről, zenéről, könyvről. Műsoromat a helyi mozi szponzorálta, így amikor zokon vették a Kéz, amely a bölcsőt ringatja című filmről elhangzott szavaimat („csak az nézze meg, akinek tényleg nincs jobb dolga, de feltehetően ők is meg fogják bánni”), ki akartak rúgatni, és csak úgy menekülhettem meg a műsorral együtt, hogy legközelebb elvtelenül dicsértem egy Julia Roberts-filmet. Az évek során rengeteg ilyesmit írtam, zavarbaejtően sokat, de ehhez hasonló eredményeket nem tudtam felmutatni, majd egyéb elfoglaltságok (élet, csajok, satöbbi) miatt, felhagytam az egésszel.

 

Egészen 2003-ig, amikor a Könyvhéten összeismerkedtünk Galgóczi Mónival és Tamással, és szóba elegyedtünk, aminek az lett a vége, hogy megkérdezték, van-e kedvem ajánlókat írni, mire azt feleltem, hogy persze, hogy a fenébe ne lenne. Pláne akkor kaptam még nagyobb kedvem hozzá, amikor elmondták, hogy az ekultura.hu nem sz@rozni akar. Lehet ezt másként is fogalmazni, de minek, ha egyszer ez a magyar kritikusok fő- és szabadidősportja. Sz@rozni, szapulni, lehúzni, ekézni – a trend évről évre erősebb, és amennyire taszított ez, annyira volt kedvem kipróbálni a másik alapállást, amely lassan, de biztosan alakult ki bennem az évek során. Sz@rozni mindenki tud, legyen az egyetemi tanár vagy peremvidéki troll. Ahhoz nem kell ész, ahhoz nem kell tudni fogalmazni, ahhoz még olvasottnak sem kell lenni. Ahhoz nagyjából egy dolog kell: rosszindulat. Ebből pedig nincs hiány a webkettő korában Magyarországon, ahogy a nyomtatott sajtóban is kétféle kritikát lehet olvasni: a kritikus vagy elvtelenül sz@rozza az ellensége (vagy barátja ellensége) művét, vagy elvtelenül dicséri barátja (vagy barátjának barátja) művét. És ezen nincs is mit csodálkozni: ha egyszer a magyar regényíró nem tud regényt írni, akkor mitől tudna a magyar kritikus kritikát írni? Kritikusnak nem tekintettem magam, de úgy éreztem, ajánlókat tudok írni. Alapvetően az motivált hát, hogy ne a dolog könnyebbik oldalát fogjam meg, hanem a nehezebbiket, és találjam meg a jót abban is, amiben adott esetben eléggé el van rejtve. Tamásék pedig pontosan ezt kérték tőlem.

 

Helyzetemből fakadóan úgy döntöttem, nem írok könyvekről, bármennyire is szerettem volna. Egy kiadó vezetőjeként nem ízléses sem dicsérnem, sem kritizálnom mások könyvét. Filmet eleget néztem, de az annyira nem érdekelt, sokkal inkább a zene. Ezt éreztem kellő kihívásnak, hiszen egyszer tanultam ugyan zenélni, zenekarban is játszottam már, de gyakorlás helyett gyakran a helyi jégbüfében talált rám a tanárom, amint kaszinótojást faltam vajaskiflivel. Tudtam, az kevés lesz, hogy szeretem a zenét, és Shaw bon mot-ja is csupán jól hangzott („Lehet, hogy tojást tojni nem tudok, de azt meg tudom mondani, ha büdös.”), gyakorlati haszna viszont nem volt, ezért elkezdtem utánaolvasni előadóknak, stílusoknak, zenészeknek, és egy kicsit még a zeneelméletbe meg -történetbe is belepancsoltam. Aztán elkezdtem írni az ajánlóimat. Elsősorban a jazzről meg a popról. Móniék pedig nagy örömmel fogadták ezeket az írásokat, melyekből – utólag belegondolva – elég sokat szállítottam, mert rettentően élveztem hallgatni a (számomra) új zenéket, és legalább annyira élveztem a feladatot, hogy érthetően és hitelesen adjam át az olvasónak, nekem miért tetszett, és neki miért lenne érdemes meghallgatnia az adott lemezt. Ráadásul volt egy szerzőtársam is, aki nem tudott róla, hogy az, pedig rengeteget segített. Pék Zoltánról van szó, akivel szintén 2003-ban ismerkedtünk össze Philip K. Dick kapcsán, és gyorsan belőttük, hogy a könyveken túl van még egy legalább olyan markáns közös platformunk: a zene.

 

Zoli velem ellentétben ténylegesen zenélt a kilencvenes években: egy remek bandában (Wei Wu Wei) gitározott, méghozzá remekül, így aztán hétről hétre találkoztunk, és javarészt jazzt hallgattunk. Igazából én hallgattam, és ő magyarázott. Mert értett hozzá, tudta, hogy miről beszél, én meg csak sejtettem. Számtalan zenehallgatással töltött óra alatt tanultam meg, hogy mitől jó egy szóló (egyáltalán mi az a hangszeres szóló és mire való), mitől vacak egy zenész, miért fontos a dobos, miért kulcsfontosságú a svung. És még sok-sok mást is, és ezek olyan információk voltak, amelyek segítségével még több érdeklődéssel hallgattam zenét, és még nagyobb örömmel osztottam meg másokkal az ekultura.hu hasábjain, hogy mit gondolok erről vagy arról az albumról. Ráadásul az ajánlóimmal járó „eseménytelenséget” is hálásan üdvözöltem (bár az idők is változtak, meg én magam is), és nagy örömmel töltött el, ha valaki azt mondta: „Te, olvastam, mit írtál, meghallgattam, és tényleg rám szakadt a plafon.”

 

Aztán három-négy év elteltével abba kellett hagynom az írást, mert megszületett a fiam, és ami kevés szabadidőm volt, azt mind rá és a családomra fordítottam. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne bizseregne az ujjam időről-időre. Néha annyira szeretnék írni egy-egy albumról, frissen felfedezett bandáról vagy újra felfedezett előadókról, még oda is ülök a géphez, hogy megírjam, de tíz esetből kilencszer azonnal megjelenik mellettem a fiam kezében egy félbehagyott legoalkotmánnyal, én meg felállok, hogy megépítsük közösen a Nautilust. Ötödjére. Ő már elmúlt hétéves, és hamarosan nagyon pöpec Nautilust fog tudni építeni, és akkor nemcsak bizseregni fog az ujjam, hanem írni is fogok, mert tudom, hogy az ekultura.hu azon kevés felületek egyike, ahol nemcsak szívesen jelenek meg, hanem jól is érzem magam.

 

Valamit tíz évig csinálni nem érdem. Tíz évig valamit jól csinálni, az sokkal nehezebb. Az ekultura.hu alapítói és gazdái jól csinálják, amit csinálnak, és ennek fényében válik ténylegesen értékessé ez a tíz év. Hogy mennyi munkát raktak bele, nem tudom, de talán sejtem, és ezúton üzenem nekik, hogy megérte. Örülök, hogy ide írhattam, és gratulálok az eltelt tíz év állhatatosságához, kitartásához meg eszetlen sok munkájához. Hajrá, tudjátok, merre kell menni, és így már sokkal könnyebb lesz megérni a következő nagyléptékű szülinapot.