Főkép

Nemzet, nemzettudat, nemzetállam. Ezeket a fogalmakat mind az 1789. évi Nagy Francia Forradalom hívta életre, mely porrá zúzta a feudalizmus évezredes épületét és új korszakot nyitott Európa történelmében. Így a „hosszú” 19. századot méltán nevezhetjük a nemzetek korának, hiszen mire az 1800-as évek fölött meghúzták a lélekharangot, Európának már a legeldugottabb szegletét is áthatotta az a robbanással fenyegető nemzettudat, mely csak önálló, szuverén nemzetállam keretei között juthatott nyugvópontra. Azonban míg Nyugat-Európában az épp születő nemzetek egy tömbben éltek, addig Közép- és Kelet-Európában a népek évszázados keveredése miatt lehetetlen volt „igazságos” etnikai határokat húzni, és homogén nemzetállamokat létrehozni. Így a nemzetté válás ebben a régióban folyamatos feszültségeket szült, és a 20. századra a meddő és önpusztító nacionalizmus délibábos sivatagába hajszolta emberek millióit. Két világháború, 40 évnyi kommunizmus, és a vasfüggöny leomlása után milyen szerep vár Európa nemzetire a globalizáció és az integráció új világában? Kosáry Domokos, a 20. század egyik legnagyobb magyar történésze, a nemzetállamok történelmi szerepének bemutatásán keresztül keresi a választ korszakunk egyik legjelentősebb kérdésére.

 

Minden kisiskolás tudja, hogy az európaiak Kolumbusz Kristóf vezetésével, 1492-ben hajózták át először az Atlanti-óceánt. A köztudatba az azonban nem épült be, hogy egy másik hajós nép fiai majd ötszáz évvel megelőzték a Santa Maríat. Természetesen a vikingekről van szó, akik Izlandról kiindulva először Grönlandon, majd pedig Új-Fundlandon vetették meg a lábukat. De vajon miért fordították hajóikat ezek a rettenhetetlen harcosok Észak-Amerika fagyos és kietlen partjai felé, mikor a sokkal közelebbi Európát háborítatlanul tudták fosztogatni évszázadokon keresztül? Sarah Foot írásából az amerikai viking expedíciók érzékletes bemutatásán kívül erre a kérdésre is választ kaphatunk.

 

Bár a vikingekről köztudott, hogy rettenthetetlen harcosok voltak, akik portyázásaik során nem ismertek kegyemet, azonban az már kevésbé ismert tény, hogy a szárazföld belsejébe benyomulva olykor sikeres hódítóknak bizonyultak. Erre talán a legjobb példa az Angolszász Királyság, melyet Hódító Vilmos 1066-os fellépése előtt egy fél évszázaddal a dán király is leigázott. Az év 1013, a vállalkozó kedvű kalandor pedig Villásszakállú Svend. De mégis mi az oka, hogy Nagy Alfréd leszármazottainak királysága pár hónap alatt kártyavárként omlott össze a vikingek csapásai alatt? Sarah Foot cikkében sorra veszi azokat az eseményeket, melyek nyomán II. (Tanácstalan) Æthelred normandiai száműzetésbe kényszerült.

 

Sokszor hangoztatják, hogy a „Mi lett volna, ha...” kérdést történésznek nem szokás feltenni, azonban az embereket sokszor jobban foglalkoztatja az, ami nem történt meg, de megtörténhetett volna. Mindig érdekes eljátszani a gondolattal, hogy egy ország sorsa hogyan alakult volna, hogyha a múlt egy döntő pillanatában más irányt vesznek az események. Mi lett volna ha nem bukik meg a Római Birodalom? Mi lett volna, ha Szent Istvánnak nem halt volna korai halált mindkét fia? Mi lett volna, ha győzött volna az Armada 1588-ban? Anne Sommerset történeti tényekre építve rajzolja meg a fikciót arról, hogy mi lett volna Anglia sorsa, ha az említett évben partot érnek a spanyol csapatok.

 

A nyugati-világhoz tartozó történészek egyetértenek abban, hogy a második világháború 1939. szeptember 1-jén tört ki, amikor a német csapatok lerohanták Lengyelországot. Azonban ilyenkor elsiklanak afölött a tény fölött, hogy volt egy másik ország is, amely ekkor már 2 éve vívott könyörtelen önvédelmi háborút az imperialista Japánnal. Kína több mint 14 millió embert veszített a második világháborúban, mégis a történelemkönyvek kisbetűs részeibe száműzték érőfeszítéseit. Rana Mitter Elfeledett hadszíntér című írásában bebizonyítja, itt az ideje, hogy a Nyugat végre elismerje Kína szerepét a győzelemben.