Főkép

A Nap, az életet adó golyóbis ott tündököl az égen, s rabul ejti a csodálóit. Ikarosz, a görög mitológia lázongó figurája is így volt ezzel: a csillag egyszerűen megigézte szépségével, míg végül a fiú kíváncsiságától hajtva túl közel merészkedett hozzá. A könyörtelen, részvétlen, az emberek nyűgjei iránt érzéketlen Nap pedig megolvasztotta Ikarosz szárnyainak viaszát, és ezzel a mélybe taszította az ifjút, akinek példája örök tanulságul szolgált a következő nemzedékek számára: aki túl sokat akar a Naptól, aki óvatlanul megpróbálja kisajátítani a szépségét, az nagyon megjárhatja. De mi történik, ha már nincs menekvés, ha muszáj meglátogatni ezt a közeli, ám mégis döbbenetesen távoli csillagot? Mi vár az emberekre érintésnyi távolságra a Naptól?

 

Valamikor a nem is olyan távoli jövőben a Nap már haldoklik. A Földre nem jut el elég fény, újabb jégkorszak beköszönte van kilátásban, amelyet már nem élhetnek túl az emberek. Utolsó utáni lehetőségük az Ikarosz II űrhajó, amelynek nyolc fős legénysége egy gigászi bombát visz a Nap felé, hogy a robbanással új életre keltsék a kihunyó csillagot. A hajón pszichológus, fizikus, biológus is van a technikai személyzet mellett, de mindannyian jól tudják: rajtuk áll vagy bukik az emberiség túlélése. Ezzel a tudással minden apró lépést óvatosan meg kell fontolniuk, hiszen elég egy rossz döntés, és a fajunknak örökre leáldozott. Amikor azonban vészjelzést fognak a hét évvel korábban eltűnt Ikarosz I-ről, komoly dilemmával kell szembenézniük: folytatják az útjukat a Nap felé, vagy kitérnek a korábbi űrhajó irányába, hátha olyan információt (és persze egy újabb óriási bombát) találnak rajta, ami segíti az ő küldetésüket?

 

Mert ilyenkor az már nem szempont, hogy esetlegesen túlélőket találhatnak az Ikarosz I-en. Ha az egész emberiség jövője áll szemben az egyes férfiak és nők életével, akkor nem is lehet szempont – de vajon hol a határ, amikor még elintézhető egy vállrándítássál az emberi élet a „nagyobb jóért”? Az űrhajó legénysége pedig ezzel a fatalista világképpel, ezzel az elszánt, makacs és beletörődő kitartással néz szembe a rájuk leselkedő veszélyekkel – mert veszélyekből természetesen nincs hiány. Mégis furcsa látni, ahogy már-már érzéketlen buzgósággal teszik a dolgukat, amikor viszont valaki emberi reakciókat mutat, amikor hirtelen felüti fejét az önzés, azonnal elutasítják, és lelketlennek tartják. De vajon mi az ára az emberiség túlélésének? Számít ez egyáltalán a Nap izzó bűvöletében?

 

Hiszen Danny Boyle 2007-es filmjében a Nap mintha minden szereplőt megigézett volna. Valaki előszeretettel „fürdik” meg a mindent elárasztó fényében, valaki még álmaiban is a Napot látja, valaki pedig gyakorlatilag megőrül, és Istennel kezd el társalogni elborult küldetéstudatában. Mégis, a csillag összeköti őket, nem tudatnak szabadulni varázsától, hihetetlen hőjétől, ámulatba ejtő fényétől. Persze amikor nyolcan vannak összezárva az űrhajó klausztrofób terében, amikor a Nap delejes jelenléte mindent elborít, amikor nem várt problémák miatt veszélybe kerülhet a túlélés, akkor talán nem is olyan meglepő, ha a nyolc kiválasztott ember nem tudja megőrizni ép elméjét. Boyle pedig hibátlanul visszaadja ezt az élményt, pazar látványvilága és egyedi atmoszférateremtő képessége remekül illik ehhez a szoláris ódához.

 

Nem mintha nem lehetne vele kötekedni: fizikailag és logikailag könnyen kikezdhető a forgatókönyv, olykor még az emberi cselekedetek is mintha megbicsaklanának, mégis olyan erős a sci-fi hangulata, hogy minden képkockáját öröm nézni. Ugyan a végére úgy tűnt, hogy Boyle átváltott a hatásvadász thriller irányába, szerencsére nem vitte el igazán a filmet a könnyed hollywoodi sablonok felé, nem kaptunk a történetileg hasonló alkotások csöpögős érzelmi manipulációiból vagy patetikus-patrióta magatartásából – cserébe viszont egy vérfagyasztó utazást tehettünk az érzelmek tengerének mélyén, hogy a végtelen űr és az emberi kicsinység kontrasztja a maga teljességében tündökölhessen. Ehhez pedig nem kellettek briliáns megoldások vagy egyedi trükkök – pedig látványilag egészen csodálatos a Napfény, függetlenül attól, hogy egyébként meglepően kevés pénzből készült el –, elég volt, hogy Boyle megmutatta, milyen is a Nap valójában.

 

A hatásos, de nem tolakodó zene persze segítette a munkáját, ahogy a korrekt színészi gárda is (a nagyon fiatalnak tűnő Cillian Murphy-vel az élen, illetve azzal a Chris Evansszel, aki 2007-ben még drámai szerepeket is mert vállalni), mégis a hangulaté a főszerep. A néha csendesen elborult, máskor távolba révedően elvarázsolt, megint máskor pedig feszültséggel és félelemmel teli, lüktető hangulaté, amely kényelmesen beborítja a nézőt, hadd tapasztalja meg, milyen érzés egy olyan pszichothrillert látni, ami még fantasztikus elemekkel dúsított kamaradrámának is működne. A Napfény egyszerű válaszokat vagy megkönnyebbülést nem fog adni, egy emlékezetes sci-fi élményt annál inkább. Elvégre az ilyesmiért találták ki a műfajt.