Főkép

Egy gyermeki arcú kis medve ül egy mérleghinta egyik végén, és várja, egyre csak várja, hogy jöjjön valaki, akivel hintázhat. Ám egy reménybeli hintázó társ, Uram bocsá’ barát helyett egy cudar szélvihar jön, amely kidönti a nagy fenyőt, egyenest rá a hinta üresen álló oldalára, és hopp, medvénk, akit amúgy Pínek hívnak, már repül is világgá. Ezzel veszi kezdetét egy kalandos utazás, melynek a végén Pí végre barátra lel. Happy end, mondhatni, de milyen más, mint a Disney-féle sztorikban!

 

A könyv 2006-ban elnyerte Finnország legrangosabb gyermek- és ifjúsági irodalmi díját, a Finlandia Juniort. Ebből a tapasztaltabb olvasó máris sejthet egysmást. Pl. hogy felnőtteknek tetszeni fog. Hogy sajátos lesz, mert az észak-európai országok irodalma annyira egyéni, minden mástól elütő. De ezek némileg lényegtelennek tetszenek ahhoz mérten, hogy mondjuk a gyerekünknek tetszik-e majd.

 

A válasz a magam tapasztalatai alapján nem egyértelmű, de végül mindenképpen igen (megjegyzem, az enyémek 6 év alatt vannak, míg ez a könyv inkább nagyóvodás-kisiskolás korúaknak való). Míg én értékelem Virpi Talvitie rajzainak művészi mozgalmasságát (meg a szünetek hatását is), nem szólva a szöveghez és annak humorához-bájához való simulását, addig az átlag mai gyerek olvasó (vagy hallgató) szemével ezek a képek olyan, hát, izé, furák. Aztán a történet: lenyűgöz és meghat, ahogy Pí minden tapasztalatát felírja a jegyzetkönyvébe, ahogy a különféle, részint furcsa nevű és természetű lényekkel találkozik. Ahogy a látszólag sok mindenféléből olyan gyönyörűen kikristályosodik az egyszerre egyszerű és mély mondanivaló. De lehet, egy gyerek még nem így fogja meg a dolgot. Viszont biztos vagyok benne, hogy magával viszi, egy életre megjegyzi azokat a kis feljegyzett mondatokat (kezdve azzal, hogy „Nem lehet hintázni, ha a mérleghinta másik végén nem ül senki.”).

 

Igen, magányról, mások elfogadásáról, passzoló és nem passzoló dolgokról és emberekről, egyszóval az életről szól a Mérleghinta. Finnsége, de egyúttal bölcsessége, kedvessége, egyénisége miatt felemlegethetem Tove Jansson múminjait is (bár ő svédül írt), de ilyen erővel A kis herceg-hez is hasonlíthatom. Hasonlóan velős és szép ez a mese, hasonlóan sok szeretet és megértés van benne. De Lázár Ervin világától sem idegen. És igen, ahogy a fülszöveg írja, „a magányos medve ott lakik minden gyermekben”. Szóval akárki olvassa is el, jól teszi. Emlékezni fog tőle, milyen volt, amikor ő volt magányos gyermek (mert néha mind azok vagyunk vagy voltunk). S ha pedig az olvasó épp az, akkor azért lesz neki vigasztaló, mert látja majd, hogy magányában sincs egyedül, és a sok mindenféle népek között valahol az ő barátja is ott van, csak meg kell találnia, és ehhez az a legjobb, ha megy és megkeresi. Ha csak ülünk a hinta végén, akkor nem történik semmi.