Főkép

Nemrégiben az egyik szerkesztőségi tag felvetette a katonaság témáját, amiről nekem rögtön az a „kötelező” tevékenység jutott eszembe, amiben (ellentétben mondjuk a katonasággal) részt is vettem: a kötelező olvasás. Félreértés ne essék, még véletlenül sem szeretnék párhuzamot vonni a katonai szolgálat és a kötelező olvasmányok között, ellenben utóbbi olyan téma, ami évről évre előkerül az egyes könyves fórumokon, képes vérre menő vitákat generálni, s szinte mindenki kialakított már véleményt róla. Elvégre a nyári szünidők réme továbbra is „fenyegeti” a diákságot, a kötelező olvasmányok az irodalomoktatás fontos alkotóelemei, s valószínűleg azok is maradnak még néhány évtizedig. Kérdés persze, hogy baj-e ez egyáltalán.

 

Lényegében ugyanis két nagyon fontos irányt tűznek ki maguk elé az olvasás-, illetve az irodalomórák: az olvasás megkedveltetését, illetve az általános műveltség, hovatovább az átfogó irodalmi ismeretek átadását. Óriási közhely (noha minden bizonnyal igaz), hogy manapság nem olvasnak a diákok, ellenben előszeretettel töltik szabadidejüket az internet bűvöletében, s bizony valószínűleg nem Arany János verseket keresgélve. Gátat szabni ennek lehetetlen, egyben felesleges is: sokkal okosabb, ha az oktatás lépést próbál tartani a változó szokásokkal és igényekkel, a saját eszközeivel lép fel az egyre szomorúbbnak tűnő trendekkel szemben.

 

Ennek megvalósítása pedig elsősorban a tanórák keretében történhet meg, mely folyamatnak a kötelező olvasmányok is jelentős alapköveit alkotják. Értelemszerű céljuk, hogy rávegyék az olvasásra az egyébként erre kevésbé hajlamos tanulót, hogy az órai feldolgozásra túl hosszú szövegekkel önállóan is foglalkozzon – így pedig kettős a siker: nemcsak, hogy ráébred, mennyire csodálatos olvasni, hanem még olyan irodalmi műveket is felfedez, melyek gondolkodását és műveltségét alapozzák meg. Legalábbis ideális esetben. A gyakorlat viszont mást mutat: a diákok kifejezetten utálják a „kötelező” tevékenységeket, s amit nem szívvel-lélekkel végez az ember, az ritkán válik örömére. Így pedig az olvasás összekapcsolódik egy „utált” feladattal, amin legfeljebb az segíthetne, ha tényleg örömét lelné a kötelező regényben. Nagy kár, hogy általában ez sincs így.

 

Azt mindenesetre pozitívnak tartom, hogy már a (sokat támadott) Nemzeti Alaptanterv is elvei közé veszi be az olvasás örömének megtapasztalását. Az már más kérdés, hogy szerintem ez nem kizárólag a pedagógusok feladata: a szülőnek legalább ekkora felelőssége van abban, hogy gyermeke ráleljen a könyvek világára, függetlenül attól, ő maga olvas-e vagy sem. Hiszen kevés fogékonyabb időszak van az ember életében, mint a kisgyermekkor, s az már a szülő döntése, hogy okostelefont ad a kisfiú/kislány kezébe, vagy inkább egy könyvet; hogy esténként a tévét kapcsolja-e be, vagy inkább elővesz egy hangulatos mesét. Mert hiába próbálkozik (ideális esetben) az iskola a megfelelő olvasási kultúra kialakításával, ha „otthonról” nincs meg hozzá a támogatás – az olvasóvá nevelés mindkét fél közös céljának kell lennie, a százfelől érkező ingerek világában pedig még így sincs könnyű dolguk.

 

Ha viszont a tudásra szomjazó fiatal nem olvas, ha magától nem jut el idáig (s most függetlenítsünk el attól, miért is nem veszi rá magát), akkor az oktatás egyetlen lehetősége a kötelezés maradt. De vajon mit olvasson a diák? A jelenlegi kötelező olvasmányi rendszert folyamatos támadás éri – valljuk be, megérdemelten. Az átlagos diákot ugyanis a régies és nehéz nyelvezettel, a saját korosztályától távol álló problémafelvetésekkel, vagy a kifejezetten tragikus és megterhelő eseményekkel nem lehet megnyerni az „ügynek”, sőt, inkább riasztó lesz. Jókai Mór regényeinek fárasztó leírásai, Homérosz eposzainak nehézkes hexameterei, de még Zrínyi Miklós barokk mondatai sem arról híresek, hogy sokak kedvét meghozták volna az olvasáshoz, noha jelenleg ezek – az egyébként kétségtelenül jelentős – alkotások „terhelik” a tantervet.

 

Viszont azt is el kell ismerni, hogy a fentebb emlegetett művek ugyanúgy hozzátartoznak az alapműveltséghez, mint mondjuk Petőfi Sándor versei vagy Shakespeare drámái. Ez pedig az irodalomoktatás, sőt, általában a középiskolai oktatás talán legjelentősebb feladata: megismertetni a diákokkal a kultúrát, vagy legalábbis annak legapróbb, ám a (poszt)modernnek is nevezett társadalomban nélkülözhetetlen szeleteit. A nyugati kultúrát megérteni pedig a görög antikvitás nélkül majdhogynem lehetetlen, csakúgy, mintha József Attila nélkül szeretnénk magyar költészetről beszélni. Lehet. De minek?

 

Tanítani tehát mindenképpen szükséges őket, de a lényegi problémát inkább ennek ideje adja. Hiszen a jelenleg általánosan elfogadott tanrend a logikus kronológiai sorrendet veszi alapul, a művek egymásra építkezését és egymásra gyakorolt hatását vizsgálja, így muszáj az Odüsszeiát kilencedik osztályban olvastatni, hiába nem fogja fel a tanuló a felét (ha egyáltalán hozzákezd). Pedig lehet, hogy néhány évvel később már fogékonyabb lenne rá (ami persze nem azt jelenti, hogy szívesebben olvasná). Megoldás lehet egy erős strukturális átalakítás? Ennyire már nem látok bele a pedagógusi nézőpontokba, abban viszont biztos vagyok, hogy a mostani rendszer nem működik úgy, ahogy kellene.

 

Már csak azért sem, mert bár a tanterv a 9-12. osztályban még az egyes nehézségek ellenére is biztosítja az alapvető fontosságú művek ismeretét (hiszen itt nem feladat az olvasás megkedveltetése – elvégre az már elvileg a korábbi évek alatt megszületett), addig az 5-8. osztályban is hasonló alkotásokkal próbálja meg elérni az olvasás örömének megismerését. Így aztán azon nebulók, akik talán egy kortárs kaland- és humororientált regényt közelebb érezhetnének magukhoz, „kénytelenek” az Egri csillagokat vagy A kőszívű ember fiaitolvasni. S akkor felmerül a korábbi kérdésem: vajon mit olvasson a diák? A Harry Potter szériával vagy a Zabhegyezővel szívesen példálóznak a Jókaival szenvedők, de említhetném akár a mostanság egyre népszerűbb Szent Johanna gimi sorozatot is, mely magyar viszonylatban meglepően sok fiatal lány (és fiú!) tetszését nyerte meg (pedig még vámpírok sincsenek benne). Tényleg ezek az alkotások lennének a megfelelő választások?

 

Erre nincs válaszom, azt viszont tudom, hogy szívesebben olvastam egy Harry Potter-kötetet, mint mondjuk A Pál utcai fiúkat – hogy a Szigeti veszedelemről ne is beszéljek. Noha az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem vagyok túl releváns alany egy hasonló felmerésben, elvégre elég régen szeretek olvasni ahhoz, hogy ne riasszanak el a kötelező olvasmányok e tevékenységemtől, úgyhogy még csak nem is a sértett-dacos lelkületem szól most. Talán egyedül az Odüsszeia fogott ki rajtam (cserébe viszont lényegesen több könyvet olvastam el, mint ami kötelező lett volna), de ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül. Akárhogy is, előbb-utóbb minden általános- és középiskolás tanuló találkozik a kötelező olvasmányokkal – melyek a legtöbb esetben (sajnos) egy újabb iskolai „utált” feladatra degradálódnak. Így pedig muszáj folyton elgondolkodni a témán: nem kellene esetleg valamit változtatni?