Főkép

Véget ért a 21. Sziget Fesztivál, véget ért a szabadság szigete, véget ért az egyhetes fesztiválköztársaság. Előtte azonban az izgalmas fellépésekben és látnivalókban bővelkedő utolsó nap még hibátlanul megkoronázta az elmúlt egy hetet, amelynek kapcsán persze lehet azon merengeni, hogy jobban örültünk volna egy érdekesebb és nevesebb koncert-felhozatalnak, de valahogy mégis azt vettem észre, hogy nem hiányoztak a híres előadók. Természetesen én is jobban lelkesedtem volna a kedvenc zenekaraimért, de közben meg egy pillanatig sem sikerült unatkozni, a Sziget így is tartogatott olyan csodákat a számomra, amiért megérte ott lenni.

 

A zárónapot a Nagyszínpad előtt terveztem eltölteni, de már rögtön a nyitánynál, a Les Tambours du Bronxnál feladtam a tervemet, nem tudott ugyanis lekötni a dobos kollektíva. Helyette felfedezőútra indultam, hogy még annyi érdekességet és újdonságot sűrítsek bele a napirendembe, amennyi csak belefér. Sétám közben rögtön szembe is jött velem három gorilla (és a nagyon nagyfogú gondozójuk): a Creature Feature utcaszínház produkciója, ami élőben valami egészen elképesztően jól nézett ki. Aztán pedig egyfajta emberi méretű bábszínházba futottam, méghozzá a The Flying Buttresses hátizsákos, beszélgető túrázóiba, akik olyan szerethetően, barátságosan és kedvesen társalogtak egymással és a köréjük gyűlt emberekkel, hogy élvezet volt hallgatni.

 

De nem szabad szó nélkül elmennem a Sziget különböző művészeti installációi mellett sem, amelyek lépten-nyomon felbukkantak a színpadok között járkálva. Például a fesztiválozók egy hatalmas palack-sárkányba futhattak bele, ami talán az újrahasznosítást hivatott népszerűsíteni. Vagy csak szimplán jól néz ki. De említhetném a Hello Wood nevű művészeti tábort is, akik az elmúlt évekhez hasonlóan idén is kihozták izgalmas alkotásaikat, a billegő padoktól kezdve a holland színpad melletti szélmalomig. A Colosseum nevű partyhelyszín már önmagában izgalmas kialakítású közel négyezer raklapjával, de a mellette álló hatalmas, pihenésre alkalmas tojások még érdekesebbé teszik. Vagy ott a Before I Die… projekt, mely egy hatalmas fal, ahova mindenki felírhatja, mit szeretne még megtenni, mielőtt meghal – a válaszokat is érdemes olvasni, a „Jedi-mesterré válni”-tól kezdődően a „megmenteni a herceget az ogrétól”-ig sok mindent lehetett látni. S akkor nem szóltam például a gyönyörű éjjeli világításról sem, a sok-sok lampionról, amelyek nagyszerű hangulati elemként éjszaka bevilágítják az utakat.

 

Miután kinézelődtem magam, éppen kezdődött a Babylon Circus fellépése a Nagyszínpadon, s reménykedtem, hogy most nagyobb szerencsém lesz a stílussal, mint a dobosok esetén. Nem is kellett csalódnom, a francia skát, reggae-t, jazzt, sanzonokat, latinos dallamokat és még ki tudja, milyen stílust vegyítő banda hibátlan karneváli hangulatot hozott össze. Úgy éreztem magam, mintha újra a cirkuszi mulatsághoz (vagy épp egy New Orleans-i mardi gras-hoz) hasonlító Quimby-napon lettem volna, akár közéjük is tökéletesen illett volna a zenekar. Táncolható, mulatságos, lendületes zenéjükbe mintha csak vegyítettek volna mindent, ami a könnyed hangulatot előidézheti, a megszülető „végeredmény” pedig ennek megfelelően mindent felülmúlóan vidám. Az ékes franciasággal előadott dalok mellett kevésbé ékes, de legalább magyar nyelven is próbálkozott néha az együttes, úgyhogy mindenki szívét megnyerték a srácok.

 

Ezután következett a Franz Ferdinand, a brit indie rock, bár szerintem néha inkább pop-rock zenekar, akiknek a neve – ellentétben mondjuk a legtöbb fellépővel – számomra komolyabban mondott is valamit a koncertjük előtt. A tömegből ítélve akár esti nagykoncert is lehetett volna, pedig még csak késő délután volt: lassan sötétedett, a színpadra lépett négy zenész, és igazi koncerthangulatot varázsoltak a Nagyszínpad elé. Az elejétől a végéig gördülékeny, gyakorlatilag hibátlan produkció volt, amibe vegyítették a legnagyobb slágereiket („Ulysses”, „Take Me Out”) és az új lemez dalait is – a ráadás előtt még mindannyian odamentek a dobfelszereléshez, hogy négyen együtt dobolva fejezzék be az adott számot. Az ilyen koncertek miatt biztosan megéri a Szigetre menni.

 

Ezek után levitték a srácok hangszereit a színpadról, hogy helyet adjanak egy emelvényen elhelyezkedő DJ-pultnak. Nem csalás, nem ámítás, a Sziget zárónapján, főműsoridőben egy DJ-t hallhattunk (miközben a környező színpadokon két izgalmas ausztrál együttes, a Tame Impala és az Empire of The Sun készülődött). Már-már szentségtörésnek tűnik, ha nem említem meg azt, hogy a fellépő maga David Guetta, az elektronikus zenei világ legnagyobb neve. Aki elvileg már nem trendi, akit már menő szidni, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy még színpadra sem lépett, még csak a hangosítást kezdték beállítani, amikor több tízezer ember kezdett el tombolni. Ahogy megjelent a színen, az őrület a tetőfokára hágott, elvégre Guetta olyan showman, aki már a második számnál elkezdheti kilőni a konfettiket – s akkor hol van még az „End Show”. Volt itt minden: lángcsóvák a színpad minden részéből, eszméletlen lézershow, konfettieső és füstgejzírek, végül pedig olyan tűzijáték, amit a legtöbb magyar város elfogadna augusztus huszadikai ünnepségnek. Itt a zene már másodlagos (pedig a tombolás folyamatos volt), de például aktuális nagy slágerét, a „Play Hard”-ot kétszer is lejátszotta – mert Guetta megteheti. Ilyen előadó pedig kevés van, kvalitásától függetlenül.

 

Ahogy túléltem a szemkápráztató látványt, levezetésként, a Sziget utolsó koncertjeként a Kiscsillagot választottam. Másfél hete voltam utoljára fellépésükön, de ez nem akadályozott: újfent örömmel vetettem bele magam a Magyar Zenei Színpad közönségébe. Aztán persze kicsit meg is rettentem, mert akárcsak A. kollégát valamelyik nap, engem is felkészületlenül ért, hogy a hangosítás sokszor igen nagy problémákkal küszködött. Hiába akarta volna például a dobos Ábel énekelni a „Fishing on Orfű”-t, ha abból nem sok hallatszott, de Lecsó mikrofonjából sem sokat lehetett érteni, pedig a „Menetszél”-hez még akusztikus gitárt is kapott. Ettől függetlenül megint remek élmény volt Kiscsillag-koncerten lenni, ráadásul a Parkos fellépés után megismert kis táncot is újra gyakorolhattuk.

 

Úgyhogy valahogy így zárult a 21. Sziget Fesztivál ötödik, záró napja. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt egy hét során számtalan olyan „csodát” (muszáj továbbra is a Quimby-nap óta a Szigetre ragadt szót használnom) láttam, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni – s egyben gondolkodóba ejt, hogy mi az, amit kihagytam. Elvégre még rengeteg helyszín volt, amire nem sikerült eljutnom, például nem hallgattam csábító dallamokat a Mambo Színpadnál, hamisítatlan afrikai hangulatban sem volt részem az Afro-Latin-Reggae Színpad & Világfalunál, a Civil Sziget, a Múzeumi Negyed vagy a Kelet-Európai Vurstli is még sok izgalmat rejtett magában, de ott volt a Sziget „mini-Ibizája”, a strand, mely idén gyönyörű kialakítást kapott, csak valahogy sosem jutottam odáig, hogy kihasználjam lehetőségeit – s akkor még nem beszéltem a kihelyezett könyvmegállóról sem. „Csodákra mindenkinek szüksége van” – írtam valamelyik élménybeszámolómban, s folyton ez jár a fejemben most is: lehet szidni a Szigetet ilyen-olyan indokoknál fogva, de magával ragadó hangulatát, varázslatait, zenéjét és látványosságait meg kell élni. Mert hát jó ott lenni.