Főkép

Váratlanul hűvösen indult a szombati nap, hiszen - ha végül minden félelmeink ellenére komolyabb vihar nem is volt (legalább nem változott mocsárrá a Sziget területe), azért - kellemesen lehűlt az idő, ami többek között azt is jelentette, hogy gyakrabban futottam bele pulóveres fesztiválozókba, mint félmeztelenül vagy bikiniben sétálgató fiatalokba. Azonban a néha feltámadó szél nem vehette el senkinek a kedvét, továbbra is tömegek várakoztak a bejáratnál, legfeljebb kevesebben kívánták meg a fröccsöt vagy a hideg sört – persze azért nem hiszem, hogy félteni kellene az italpultokat.

 

A magam részéről is a megszokott lelkesedéssel indultam az Enter Shikari fellépésére, hogy ott valami olyat találjak, amire nem számítottam (és itt nem is az elhangzó magyar mondatokra gondolok). A Sziget kevés metálzenakarainak egyike rögtön a Nagyszínpadon kezdett, meglepően korai időpontban, s egyébként sem túl „metálos” öltözetben. „Bizarr elektronikus metál” – írtam fel a jegyzeteimbe, s most sem tudom másként jellemezni: az Enter Shikari zenéje úgy kemény és zúzós metál, hogy közben nem fél a gépzenétől sem, és előszeretettel használ mindenféle elektronikus hangzást. A közönség is mintha nem egészen tudta volna, hogy most mit kell csinálnia, csak akkor kezdett igazán tombolni, amikor a frontember bement közéjük (ilyenkor nagyon nem irigylem azokat a roadokat, akik egy-egy ilyen esemény alkalmával szenvednek a mikrofonok kábelével).

 

Én sem bírtam sokáig, inkább egy új-zélandi hölgy, Iva Lamkum előadására váltottam, aki az A38 sátorban, nem túl sok néző előtt lépett fel, hogy izgalmas hangjával egy kicsit más világba röpítsen el. Épp Gnarls Barkley „Crazy” című számába kezdett bele a maga sajátos stílusában, de egyébként a családias légkör miatt mindvégig megőrizte közvetlenségét, ami nagyon jót tett az amúgy különösebben nem lenyűgöző produkciónak. A Nagyszínpad felé visszatérve egy újabb utcazenész brigáddal, az Always Drinking Marching Banddel futottam össze, akik nem kevés humorral kellemes hangulatot kölcsönöztek az egyszerű sétának is, mindig öröm ilyen újdonságokat felfedezni a Szigeten.

 

Hamarosan el kellett szakadnom a sárga-fekete sétáló zenekartól, kezdődött ugyanis a The Fratellis koncertje. Alig egy hete derült ki, hogy ők is fellépnek a Nagyszínpadon, de azt hiszem, a szombat késő délutáni idősáv jó kezekbe került. A skót banda hamisítatlan indie rockot játszik, s bár nem történik a színpadon semmi meglepő (olyannyira, hogy még az átvezető szövegek is hiányoztak, gyakorlatilag alig szóltak a fesztiválozókhoz), mégis kellemes hallgatni ezt a stílust. Középpontban a gitár, a basszusgitár és a dob, miközben pörgős és táncolható, vagy épp szívhez szóló dalaik biztosítják, hogy egy pillanatig se unatkozzunk. Bár nekem egy nagyon kicsit hiányzott még valami, azért én sem tudtam kivonni magam a skótok hatása alól: soha rosszabb meglepetésvendéget.

 

A koncert után azonban elég hamar menekülőre fogtam, ugyanis a Nagyszínpad körül már készülődött a „Color Party”. S miután nem sok kedvem volt hirtelen a nyakamba kapni egy adagnyi rózsaszín festéket, inkább távolabbról szemléltem, amint a Sziget-lakók minden korábbinál színesebbek lesznek. Műanyag tasakokban ugyanis különböző színű festékeket osztogattak a bulizóknak, amit mintegy vezényszóra őrült módon elkezdtek hajigálni egymás felé, hogy a végére mindenki úgy nézzen ki, mintha festékgyárban randalírozott volna az elmúlt órákban. Én sikeresen kimaradtam a „jóból” (cserébe viszont egész este figyelhettem a kóbor, egyelőre még eldobatlan tasakokat, nehogy véletlenül valaki mégis megtaláljon vele), és még éppen odaértem a Party Arénába, hogy rájöjjek, miről maradtam le. Ott ugyanis kivételesen nem elektronikus zene dübörgött, hanem a Timbuktu & Damn! produkciójának utolsó perceibe hallgathattam bele. A fúvósok, a dobok és más hangszerek együttese egészen csábító latinos dallamokat eredményezett, kicsit Dél-Amerikára emlékeztetve, amit biztosan élveztem volna, ha nem csak az utolsó percekre érek oda.

 

Viszont folytattam utamat az eredeti célom felé, méghozzá a kedvenc helyszínemhez, a Blues Színpadhoz. A keddi Ian Siegal koncertre a slam poetry miatt nem értem oda, ellenben most minden akadály elhárult, hogy megnézhessem az angol zenészt. Hihetetlenül tömény élményben volt részem, Siegal ugyanis talán a legjobb blues-énekesek egyike, akiket valaha is hallottam. Klasszikus stílusú zenéje mindenkit megnyert a közelben (noha megint csak alig néhányan lézengtek arra a fellépés elején), ütős szövegei és remek dallamai pedig arra sarkallnak, hogy mindenképpen ismerjem meg jobban az albumait. Átvezető monológjai a legjobbak voltak, amiket a Szigeten hallottam, már csak azért is, mert a humor és a kemény odamondás hibátlan elegye érvényesült – Johnny Cash-től (akinek a stílusában csak azért játszik country-t néha, mert „attól népszerű lesz”) Michael Bublé-ig rendesen megkapta mindenki a magáét.

 

Alig kaptam vissza a lelkemet, amit a blues elvett tőlem, odaértem a Nagyszínpadhoz, hogy a másik végletet, egy fiatal popidolt, Mikát hallgathassam (akire Siegal biztos azt mondta volna, hogy csak az autotune miatt tud énekelni). A színpadon pöttyös zászlók és mindenféle díszletek, a nyegle kalapos srác már az első szám közben felugrik a versenyzongora tetejére, énekelteti a nézőket, akik már az első pillanatok után megőrültek, én meg csak tűnődöm, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt. Aztán eltelik fél óra, s csodálkozva veszem tudomásul, hogy majdnem minden dalát ismerem, és voltaképp egészen szórakoztató az, amit Mika csinál. Erősen szirupos popdalai a rádióból már mindenkinek ismerősek lehetnek, könnyed, fiatalos stílusával pedig elvarázsolja a (többségében nőnemű) közönséget. Miután szalad egyet a biztonsági kordonok között, majdnem szétszedik (szó szerint: meglehetősen megtépázott öltözetben tér vissza a színpadra), s egyébként is, állandó a jókedv, a tánc, az öröm. A konfettieső már csak a ráadás.

 

Még mielőtt kicsit elmélyedtem volna az éjszakai Szigetben, volt erőm megcsodálni a Nagy Utcaszínházat, akik minden este, a nagykoncert után állítják meg a kijárat felé induló látogatókat. A Theatre Titanick nevű kvázi cirkuszi társulat előadása eszméletlen látvánnyal és izgalmas koncepcióval kápráztatja el az érdeklődőket, a Tűzmadarak nevű produkció ugyanis mindenféle képzeletbeli, bizarr, de érdekes járművek versenyét mutatja be. Noha az átkötő szövegekből és egyéb narrációból viszonylag keveset lehetett érteni a közeli Colosseumból átszűrődő zene (és a szerintem közel sem tökéletes hangosítás) miatt, mindenképpen emlékezetes élményt jelent a résztvevőknek (nem csak azoknak, akiket majdnem elgázoltak a járgányok) – ha valamit, ezt mindenképpen érdemes megnézni az idei Sziget látványprogramjaiból. Amikor kifelé indultam, még éppen elkaptam, amint a moziban (ilyen is van ugyanis) egy ’79-es Chuck Norris-film ment, úgyhogy inkább sietősre fogtam a lépteimet. Érdeklődve várom, hogy mit tartogat még számomra a vasárnapi zárás.