Főkép

A mai napra mindössze két kihagyhatatlan koncert megtekintését terveztem, de bíztam abban, hogy „Z” kollega majd talál olyan formációkat, akiket érdemes lesz szemügyre venni. Ennek fényében keveredtünk a Világzenei Party Nagyszínpadhoz.

 

A színpadon a Lengyelországból érkezett Warsaw Village Band játszott. Ők tradicionális lengyel népzenét játszanak, amelyeket modern zenei elemekkel kombinálnak. Fő törekvésük, hogy a mai modern világban is előtérben tartsák a népzenét úgy, hogy az a ma embere számára is el/befogadható legyen.

Röviden úgy tudnám jellemezni a produkciót, hogy érdekes. A dalok egy részében ugyanis megvan az alap népdal, a hozzá passzoló hangszeres támogatással, de ezek mellett megszólal például egy trombita, ami a dalhoz – szerintem – igen nehezen társítható, jazz-es improvizációt ad elő. Hasonlóképpen néha a hegedűs játszott teljesen más stílusban.

Úgy gondolom kellett egy bizonyos befogadási készség a hallgatóság részéről ehhez a produkcióhoz, mert a dalok egy része nagyon nehezen emészthetőnek bizonyultak a számunkra. Néhol kaotikus összevisszaságnak tűnt, néhol volt egy kis kakofónia, disszonancia. Az biztos, hogy akik csak a környéken ücsörögtek és nem figyeltek különösebben az előadásra, felkapták a fejüket, hogy mi is történik éppen a színpadon.

 

Nem nagyon mozdultunk sehova a koncert után mert a Parno Graszt következett, akik a francia illetőségű Latcho Drom-ot látták vendégül a színpadon. Azért is ígérkezett érdekesnek ez a koncert, mert a hiteles cigányzene és a gipsy swing együttműködni tudását hallhattuk/láthattuk.

Az előadás hosszabb felében sodró lendületű, mindenkit megmozgató, igazi és hamisítatlan cigányzenét kaptunk. Akárcsak a zenekar tagjai, a közönség egy része is szinte azonnal táncra perdült és ki-ki a maga sajátos, egyéni stílusában ropta. Számomra kicsit meghökkentő volt – a kivetítőn figyelve a közönséget –, hogy hány fiatal énekel együtt az együttessel. Úgy gondolom, hogy ez is jól mutatja, van igény az ilyen muzsikára, hiszen a huszonéves korosztály is befogadó rá. Amikor pedig megszólalt a Quimby-től feldolgozásra került „Sehol se talállak”, akkor végképp mindenki ropni kezdte a színpad előtt.

A második részben érkeztek a franciák. Lassult ugyan a tempó, de ez most már senkit nem zavart, maximum lassabban táncolt. A zene pedig valami egészen elképesztő ötvözete lett a két stílusirányzatnak. Igazi zenei varázslatot hallhattunk, amit nagyjából lehetetlen szavakkal leírni, meg kell hallgatni. Úgy érzem, hogy a két zenekar több mint egy éves együttműködése igazi kincset teremtett.

 

A világzene után a könnyű műfaj felé fordultunk, hiszen a Pop-Rock Nagyszínpadon a spanyol Ska-p lépett fel. Az anarchista, radikálisan baloldali beállítottságú, alapvetően a ska-t a punk-kal elegyítő zenekar produkciója igazi csemegének ígérkezett, hiszen öt év után jöttek ki új lemezzel (99 %).

Amikor megérkeztünk a szaunához – nagyon jó dolog, hogy idén is vízzel permetezik felüről a közönséget, ellenben ha nem te kapod a vizet, akkor a kb. 100 %-os páratartalmú levegő miatt ömlik rólad az izzadtság –, az első pillanatban azt láttam, hogy igen-igen szép számú közönség gyűlt már össze. Aztán elindulva a sűrűjébe kiderült, hogy voltaképpen nem is olyan nagy a tömeg, nem is sűrű, nagyok a sorközök. Nem tudom mi változott, az új lemezzel nincsen baj szerintem, a zenekarban sem történt semmi, ami indokolná, a kevesebb nézőszámot. De mindegy, így legalább volt hely normálisan táncolni/ugrálni.

Az egy kicsit furcsa volt nekem, hogy bár a „Full Gas”-al indult a koncert, mégis egyből visszavettek a srácok és a középtempójú nótákat erőltették. Azért ennek ellenére táncra perdült mindenki és amikor azt látja az ember, hogy az előtte álló kb. ötezer ember egyszerre kezd mozogni a zene ütemére, igazán impozáns látvány és felemelő érzés. Persze aztán gyorsítottunk, bár most valahogy a számok között több volt Pulpul (gitáros, énekes) szövegelése, ami egy-két esetben már kínossá vált. És ezt nem nagyon lehet azzal magyarázni, hogy Pipi (ő a showman, meg néha még énekel is) sokáig öltözködött a következő nótát színesítendő produkciójára. Pedig azok elég jól és elég provokatívra sikerültek. Az egyház, a rendőrség és úgy általában a hatalom minden képviselője megkapta a magáét.

A helyzetet mentendő, oldandó a fúvós szekció – Gari (harsona) és Txikitín (trombita) – kezdett önálló produkcióba. A legmókásabb jelenet talán az volt, amikor Txikitín odament Joxemi (gitár) mikrofonállványához és rácsodálkozó arccal nézte a tartalék pengetőket. Aztán laza mozdulattal kikapott egyet közülük és felcsapta a homloka közepére. Ilyen és ehhez hasonló apró kis momentumokkal sikerült nagyjából feledtetni a sok beszéd okozta „üresjáratokat”. Ami persze nem volt üres fecsegés, csak én egy kukkot nem értettem a spanyol beszédből.

 

Összességében azért egy jó koncertet kaptunk, kellemesen kitáncolhattuk magunkat, miközben ronggyá izzadtuk magunkat, de ez egy cseppet sem zavart senkit, hiszen továbbra is azt lehet mondani, hogy a pici döccenők ellenére, továbbra is működik a Ska-p varázsa. Tök vizesen, de boldog mosollyal az arcunkon vetettük bele magunkat az éjszakába…