Főkép

Picit gondban vagyok, hogy hol vagy hogy is kezdjem. Talán azzal, hogy a koncertek után a fél éjszakát átbeszélgettem egy ugyanolyan „ős-szigetelővel”, mint én. Jöttek az emlékek sorra, a „Te is ott voltál?!” rácsodálkozások, az „És az megvan amikor…” kezdetű anekdoták és a többi. Aztán szép lassan kifutott a beszélgetés oda, hogy zsigerekig hatóan belénk ivódott a Sziget. Nagyon nehezen tudtuk – ha sikerült egyáltalán – megfogalmazni magunknak, hogy mit is értünk mi „Sziget fíling”-en. És akkor látjuk, mi lett ebből a fesztiválból – a „mi fesztiválunkból” – és azt mondtuk, hogy ez már nem tetszik. Huszonegy év alatt bőven kicserélődött a közönség 85-95 %-a, és ezeknek az embereknek ez a fesztivál már nyomokban sem azt jelenti, mint nekünk. Kicsit úgy éreztük tegnap este, hogy elvették tőlünk a saját kis Szigetünket. Ahogy mondani szokták, az idő kerekét megállítani vagy visszafelé forgatni nem lehet, ami volt elmúlt. Úgyhogy kicsit szomorkásan, kicsit elmélázva folytattuk tovább a beszélgetést az élet egyéb dolgairól.

 

Valamikor a perzselő napsütés kellős közepén értem a Filatorigáthoz. Persze a bejáratnál anomália volt és majdnem a „K” híd feléig állt a sor, mint a régi szép időkben. Nagyjából negyedórás csoszogás után beléphettem a Sziget Fesztiválköztársaság területére. Még útlevelet is kaptam, mint minden látogató az idén, tekintettel arra, hogy a jól megszokott – és a fesztivál alatt mindig féltve őrzött – műsorfüzet szerepét most ez vette át. Jártamban keltemben nem tudott nem feltűnni, hogy ez itt most az „Island of Freedom” ugyan, de ennyi kordont, kerítést, barikádot még az életben nem láttam. Egy-két helyen olyan „sikeres” a történet, hogy a szembe érkező gépjárművek sem tudnak elhaladni egymás mellett. Egy kicsit nyomasztó volt, hogy pár helyen ketrecbe zárva éreztem magam. Mindegy, majd megszokom és elmúlik.

 

Azt már sokan sokfelé mondták és megírták, hogy idén nem valami erős a fellépők névsora és hogy ezért a díszítés meg a dekorálás sokkalta nagyobb hangsúlyt kapott. Röviden jellemezve: lenyűgöző lett a látványvilág. Álltam „S” kollegával az éjszakában és hosszú perceken keresztül csak csodáltuk meg bámultuk a színváltós lampionkavalkádot, a karácsonyfaizzókba öltöztetett fákat, a Romkocsma Negyed meglehetősen sajátságos és egyedi fényeit. És persze ott van a Sziget fölé hatvan méterre magasodó óriáskerék – Sziget Eye –, ami olyan szinten monumentális valami, hogy az szavakkal nehezen leírható. Oda kell menni és megbámulni öt-tíz méterről.

 

A mai nap az emlékezés jegyében telt a Nagyszínpadon. Cipőre, azaz Bódi Lászlóra emlékeztek a zenésztársak. Megmondom őszintén, hogy nem voltam sose Republic rajongó, ezért csak néha és messziről hallgattam bele a produkcióba, az időm nagy részében a Magyar Zenei Színpadon zajló Youropen – Sziget Nemzetközi Tehetségmulató Fesztivál fellépőire figyeltem. Itt elsőként a magyar Let The Cigar Die nevű formáció lépett színpadra. Ők leginkább stoner és hardcore keverékében utaznak. Elsőre kicsit meglepő volt hallani a témaváltásokat a nótákban, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek a srácok nagyon is jól csinálják ezt. Ha egy lassabb rész miatt kezdene lankadni az ember, akkor mindjárt jön egy ütős HC rész kontraként és ez a váltogatás egy igencsak sajátos lüktetést ad az egész produkciónak. Alapvetően megvan a tehetség és érezhető a lehetőség a zenekarban, bár a basszusjátékot egy-két számban én személy szerint kicsit átgondolnám, illetve nekem a dobos nem volt meggyőző; mintha kicsit „szögletesen” mérte volna a csapásokat a bőrökre.

 

A magyarokat a Szlovéniából érkezett Barely Modern követte. Ők fiatalos, lendületes, dallamos rockban utaznak. Érezhető némi punk, hard rock beütés rajtuk; nekem a korai The Cure gyorsabb számai ugrottak be néha róluk. A basszusjátékkal itt sem voltam egészen kibékülve, viszont a dobos, illetve a szólógitáros-énekes nagyon profin tolt. Egy-két számnál megfordult a fejemben, hogy kellene egy ritmusgitár is az együttesbe, hiszen még jobb lenne tőle a hangzás. Amivel igazából belopták magukat a szívembe, az az utolsó nótájuk volt. A basszesos átvette a szólógitárt, leült az egyik hangláda elé a színpadon és belecsapott egy nagyon húzós kis tennessee blues-ba, amitől szinte elolvadtam.

 

Az est fénypontja – szerintem – egyértelműen a szerb Repetitor fellépése volt. Ők alternatív rockban utaznak és azt olvastam róluk, hogy a „New Serbian Scene” egyik legjelesebb képviselői. Már azon csodálkoznak sokan, ha egy hölgy basszusgitárt ragad a kezébe. A hökkenetet fokozandó a Repetitor-ban a dobok mögött is egy hölgy ül és valami olyan állat módon dobol, hogy azt Vad is megirigyelné a Muppet Show-ból. Az alapvetően lendületes, néhol felpörgetett szólótémák sokszor csapnak át elszállós, néha picit disszonáns gitárjátékba, amelyről egyből a Sonic Youth ugrott be „S” kollegának és nekem is, viszont ezek a témaváltások nem törik meg a nóták ívét, nem csökken a lendület, nincs akkora „elszállás”.

 

Miután véget ért a móka mára, a nyakunkba vettük a Szigetet és átadtuk magunkat az éjszakának…