Főkép

Lovasi András a legjobb értelemben vett jelenség. De nem így akartam nyitni a cikkemet, úgyhogy még visszatérek ehhez a gondolathoz. Kezdeném inkább egy apróbb vallomással, ugyanis nem vagyok túl régi Kiscsillag-rajongó. Habár a Kispál és a borz nagy kedvenc, a Pál Utcai Fiúk annyira már nem (vagy csak nem ismerem eléggé?), s valahogy sokáig a Kiscsillag is távol maradt tőlem – aztán persze egy idő után legyőzték minden ellenállásomat, és nagyon is megkedveltem őket. Így aztán idén mindenképpen szerettem volna kijutni egy koncertjükre, noha kisebb félelmeim azért maradtak. Rögtön amiatt, mert nem voltam eléggé biztos abban, élőben is hasonlóan magával ragadó az általuk képviselt stílus; arról nem is szólva, hogy kétségeim voltak, kellően sokan leszünk-e a Budapest Park színpada előtt – előre leszögezném: mindkét „félelmem” alaptalannak bizonyult.

 

Elég nehezen tudnám egyébként belőni a sztereotip Kiscsillag-rajongót, legalábbis a koncert alapján ugyanúgy lehet két évtizede még a Kispálon csápoló negyvenes apuka, mint az említett zenekar megalakulásakor még meg sem született fiatal lány. A lényeg, hogy életkortól (és nemtől!) függetlenül mindenki ugyanúgy tombolt a srácok zenéjére, és a szűk két óra elteltével meglehetősen fáradtan, a „Ha az életben”-t dúdolva lépett ki a szeles július végi éjszakába – feltéve, ha nem maradt még néhány számra a nagyszínpad előtti tánctéren, ahol stílusosan Kispál-dalok zendültek fel a DJ-pultból a koncert végeztével. Mindenesetre lényegesen többen voltunk, mint ahogyan számítottam rá, de azt hiszem, így volt igazán fenomenális ez az élmény.

 

De ott tartottam, hogy Lovasi András egy jelenség. Már önmagában is úgy képes szórakoztatni a közönséget, ahogyan csak kevesek, de miután a „komolyan vett hobbizenekarban”, a „negyvenkörüliek garázszenekarában” maga köré gyűjtötte azokat a zenészeket, akik hasonló karakterükkel legalább annyira megragadják a lelkes hallgatóságot, a „végeredmény” utánozhatatlanná vált. S ehhez nem is kell különösebb csoda, bőven elég, ha mindenki jól érzi magát: a Kiscsillag tagjai épp úgy, mint az ugráló-táncoló tömeg. Persze a képletből nem kihagyhatóak Lovasi sajátos szövegei vagy épp Leskovics „Lecsó” Gábor színpadi jelenléte sem, ahogy kisegíti a mikrofon előtt álló frontembert, de mindez együtt olyan hangulatot hoz létre, ami legalább annyira megunhatatlan, mint a legjobb külföldi együttesek fellépései.

 

Már az első két szám alatt sikerült teljesen ráhangolódni mindenkinek (vagy legalábbis az előttem álló néhány sornak biztosan) erre a hangulatra, hogy aztán az „Örökre” felcsendülésével induljon el az igazi tombolás. A rögtön utána következő, egyértelmű közönségkedvenc „Légyszíves” legalább ekkora sikert aratott, s eléggé felpörgette az egyébként sem unatkozó koncertlátogatóakat, hogy a zárásig ne is nagyon legyen megállás. A lassabb, egyedien „lírai” dalok során még épp ki tudtuk fújni magunkat, hogy a többségben lévő gyorsabb számok („Állnak a férfiak”, „Hú de sötét”, de még a különösen lassan induló „Teremőr”) alatt is a tánc közben együtt énekelhessük a szöveget a bandával, ezt pedig ők is meghálálták, s még nagyobb lendülettel, még nagyobb erőbedobással zenéltek.

 

A csúcspont talán a lassan kultikussá érő „Fishing on Orfű” lehetett, köszönhetően például annak, hogy közreműködött a szöveg írója, Rátgéber László is. A „munkanélküli kosáredző” több számra is beugrott, karakteres személyisége egyszerre parodisztikus és magával ragadó, ráadásul a jövő évi Eurovíziós Dalfesztiválra készülve előadták a nevezett „Rockandrollstar”-t is, a díjkiosztóval kiegészült produkció humoros volta tovább fokozta a kedélyeket. Rátgéber egyébként a magyar kosárválogatottnak is volt edzője, s nem mellesleg a Kiscsillag minden nagylemezén fűződik egy dal a nevéhez – talán a „Megjöttünk a nőkért” a másik, amit mindenképpen muszáj kiemelnem. Előbb-utóbb persze tőle is el kellett köszönnünk, hogy aztán hamarosan a Kiscsillag is befejezze az idei Budapest Parkos koncertjét. A visszatapsolás után még végigüvöltöttünk néhány kimaradó kedvencet, hogy aztán a „Van-e szándék?” után azt higgyem, vége az esti programnak.

 

De szerencsére még volt néhány perc tíz óráig, úgyhogy a ráadás, a „Kit simogasson?” nem is akármilyen áthangszerelése is lemehetett még. A szintetizátor dallamai mellett levezetésként a tagok kisebb tánctanulásra ösztönözték a közönséget, hogy végül néhány mozdulattal és egy remek élménnyel gazdagabban hagyjuk el a Park területét. Így utólag nem is tudom, hogy mitől féltem a koncert előtt, nagy kár lett volna kihagyni: olyan együttest ismertem meg a Kiscsillagban, akik talán élőben még hatásosabbak, mint lemezen. Az biztos, hogy még el szeretnék jutni jó néhány fellépésükre, mert ha valamire, erre megéri elmenni.