Főkép

1822-t írunk. A még mindig ifjúnak tekinthető Rossini mostanra az Ory grófja és a Tell Vilmos kivételével megírta minden olyan operáját, amelyet a hozzáértők a mai napig jelentősnek, játszhatónak tekintenek. Az opera seriával való hétéves nápolyi kísérletezgetés gyümölcseit a zenekritika ma kivétel nélkül a mester középszerű alkotásai közé sorolja. A Nápolytól ezzel a nagyszabású, Andrea Leone Tottola klasszikus témájú librettójára komponált művével búcsúzó szerző a bemutatóval mégis elnyeri a közönség kegyeit, a darabbal pedig alig két hónappal később Bécsben arat zajos sikert. És szemben a Rossiniét Verdi és Wagner művészetével összevető zenetudósok sommás véleményével, nem sokat tévedünk, ha azt állítjuk, joggal.

 

Azt persze értelmetlen lenne tagadni, hogy a későbbi pályatársak hasonló alkotásai érettebbek, kiforrottabbak, hiszen Rossini a buffa művészetének betetőzője volt, a seriával csupán megújító módon ismerkedett, a Zelmira erényei mégsem csupán viszonylagosak. A dallamok a komponista lényegében minden melódiájához hasonlóan természetesen áradóak, és nem kizárólag a bel canto legszebb hagyományait viszik tovább, hanem az itáliai népzene egyszerűsége és mesterkéletlensége is visszhangra talál bennük. Ráadásul Rossini gondosan ügyelt arra, nehogy az áriái valaha is unalmassá váljanak, és még a legkonvencionálisabb megoldásokba is belevitt némi furfangot. Ha nem a ritmikát bolondította meg hirtelen váltásokkal, szinkópás lüktetéssel vagy akkoriban szokatlan húzásokkal és díszítésekkel, akkor a hangszerelésben találkozhatunk – mindenekelőtt a fúvósok ihletett használatának köszönhetően – egészen csodálatos, érzelmileg erősen töltött passzusokkal.

 

Emellett a körülmények úgyszintén különösen kedveztek ennek az operának. A nápolyi Teatro di San Carlo jól képzett hangszeresei és énekkara lehetővé tették Rossini számára, hogy időnként oratóriumi magasságokba emelkedő kórusokkal színesítse dalszínházi darabjait, és pontosan ezt tette a Zelmirával is. Korábban leginkább egyházi művekben hallható harmóniák bukkannak fel e részletekben, a tuttiknak pedig különös erőt kölcsönöz a minden téren telt hangzás. Miután pedig mindez a kiváló szólisták teljesítményével keveredett, nem csoda, hogy a mű lenyűgözte a korabeli közönséget.

 

Ám az sem különösebb csoda, ha ma, egészen más füllel hallgatva bár, mégis jó értelemben szórakoztatónak találjuk a Zelmirát, melyből az esetleges – az átlagos zeneélvező számára valószínűleg egyáltalán nem feltűnő – hiányosságok ellenére kétségkívül sugárzik Rossini zenei zsenije, amely legfeljebb nagy példaképeiéhez, Mozartéhoz és Haydnéhoz mérhető. Ugyanakkor méltó a műhöz Claudio Scimone zenekarának, kórusának és szólistáinak nagyszerű teljesítménye is, akik az 1990-ben készült felvételen hallhatóan nem a futottak még kategóriába tartozó operaként tekintettek erre a könnyen megkedvelhető darabra. Egyéni teljesítményeket voltaképp nem érdemes megemlíteni, mivel mindenki a maximumot nyújtotta, hogy a lehető legtöbbet kihozzák szerepükből vagy szólamukból, ezzel is arra serkentve a gyűjtőket, hogy minél inkább elmélyedjenek Rossini művészetében, és még többre, az életmű újabb, kevésbé ismert darabjainak megismerésére vágyjanak. Ha pusztán ennyit elértek vele, már akkor megérte a pénztárcát nem különösebben megterhelő újrakiadás.

 

Előadók:

José García – basszus (Polidoro)

Cecilia Gasdia – szoprán (Zelmira)

William Matteuzzi – tenor (Ilo)

Chris Merritt – tenor (Antenore)

Bernarda Fink – alt (Emma)

Boaz Senator – basszus (Leucippo)

Vernon Midgley – tenor (Eacide)

Leslie Fyson – bariton (Gran Sacerdote di Grove)

 

Ambrosian Singers

John McCarthy – karvezető

 

I Solisti Veneti

Claudio Scimone – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

Zelmira (1822-es változat)

CD 1

1-17. Atto primo

CD 2

1-4. Atto primo (folytatás)

5-15. Atto secondo