Főkép

Nagy utat tett meg az elektronikus zene Karlheinz Stockhausen és Luigi Nono klasszikus kísérleteitől a technóig és az elektropopig, és ezekben a mélyreható változásokban Jean-Michel Jarre, Vangelis és Isao Tomita mellett a legjelentősebb szerepet talán a Krautrocknak elnevezett műfaj képviselői, köztük Klaus Schulze játszották. A részben a Tangerine Dreamhez fűződő kapcsolata miatt ismert billentyűs és számítógépmágus ugyan időnként készített kifejezetten rockos, popos vagy technóba hajló felvételeket, jellegzetes stílusjegye inkább kompozícióinak gyakran egész lemezoldalnyi vagy akár hagyományos értelemben vett lemeznyi időtartama, valamint az ambient és űrzenei elemekkel kevert, meditatív hangulat, amibe jól beleillenek a világzenei motívumok is.

 

Ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam Schulze legújabb albumáról is – már ami a külsőségeket illeti, ám tudjuk, hogy az ördög többnyire a részletekben rejlik. Mozart vagy Haydn szimfóniáiról sem elég annyit megállapítani, hogy milyen az egymás után következő tételek tempója, és hogy mennyire jellemző e művekre a szimmetria vagy a szonátaforma, hiszen efféle kritériumok alapján több tucat mű teljesen egyformának lenne mondható. Így aztán a Shadowlandsről sem elég annyit megállapítani a fent elsoroltakon kívül, hogy alapvetően atmoszférikus akkordok és lassú, hol csermelyként csörgedező, hol méltóságteljesen hömpölygő dallamok sorából állnak össze a rajta hallható szerzemények.

 

Az új számok talán legfontosabb megkülönböztető jegye a hegedű időszakos felbukkanása. Thomas Kagermann játéka nem annyira népi vagy klasszikus jelleget kölcsönöz a daraboknak, sokkal inkább egy vélhetően sosem létezett, ősi kultúra feltételezett hangulatát idézi meg. Ahogyan a tudósok a hipotetikus ősnyelvet igyekeznek rekonstruálni, Schulze és zenésztársai ehhez hasonló módszerekkel próbálják megtalálni azokat a hangzásokat és hangulatokat, ahogyan valaha régen a vándorló, utazó, tábortűz mellett történeteket mesélő, vagy épp a nagyobb települések otthonaiban és közterein összegyűlteket szórakoztató muzsikusok megszólaltathatták kezdetleges hangszereiket, esetleg hangszálaikat. Mindez nyilvánvalóan illúzió, ám annak kifejezetten hihető.

 

Az sem elképzelhetetlen persze, hogy ezt csupán, hogy úgy mondjam, belehallom a számokba, arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy az elektronikus zenének ez az elmélkedésre késztető válfaja mindig is szabad teret adott a fantáziálgatásnak, az asszociációk áramlásának. Ráadásul az is tagadhatatlan, hogy rengeteg a lemezen a természetet – a fák lombjainak súgását, a tenger morajlását – idéző effektus, valamint a ténylegesen ősi időkre emlékeztető énektechnika és hangszeres motívum is, melyek időtlenné, az evilágin túlemelkedővé teszik, amit hallgatunk. Nem is beszélve a nyíltan a tibeti kultúrára utaló „Tibetan Loops” címre (a kompozíció kizárólag a két bónuszszámmal kiegészített kiadáson hallható), amelyhez furcsamód épp a leghatározottabban elektronikus kezdés kapcsolódik, mielőtt az imamalmok örökkön ismétlődő istenidézésébe csap át a szám.

 

Az önagában, ráadásfelvételek nélkül is jóval több mint egy órás nagylemez egésze ugyanakkor Schulze filozófiáját tükrözve valamiféle köztes állapotot (lásd „In Between”), a fény és az árnyék („Licht und Schatten”) dichotómiáját fogalmazza meg zenében, kiragadva a hallgatót a hétköznapok, az anyagiasság világából, és egy olyan imaginárius, hangok alkotta térbe helyezve át, amely egyszerre triviális és minden pillanatban meglepő. Schulze elektronikus zenéje sok tekintetben bonyolultabb a kortársak számos alkotásánál, és folyamatosan képes lenyűgözni minket változatosságával, mélységével, egyetemességével és időnként varázslatos magasztosságával is. Nehezen megfogalmazható, megmagyarázható az egész, inkább hagyni kell, hogy hasson, átmosson és megvilágosítson. A nagy formákban az apró részletek játsszák a főszerepet, a makro egybeolvad a mikróval, az ősi a legkorszerűbbel. És ami valószínűleg a legérdekesebb, hogy Schulze a mai napig használja a Moogot, minden szintetizátorok egyik legfontosabb ősét, ezzel is visszanyúlva a kezdetekhez és ezzel együtt az újításhoz, a modernséghez.

 

Egyszóval érdemes legalább egy próbát tenni az anyaggal, ha szeretjük a Jarre-, Vangelis- vagy Tangerine Dream-féle szintetizátorzenét, ugyanakkor valami többre, egyedibbre, kifinomultabbra, kevésbé populárisra vágyunk. Schulze Shadowlandje e téren minden igényünket is kielégítheti.

 

Előadók:

Klaus Schulze – elektronika

Lisa Gerrard – ének

Crysta Bell – ének

Julia Messenger – ének

Thomas Kagermann – hegedű, fuvola, ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

CD 1

1. Shadowlights

2. In Between

3. Licht und Schatten

 

CD 2

1. The Rhodes Violin

2. Tibetan Loop

 

Diszkográfia:

Irrlicht (1972)

Cyborg (1973)

Blackdance (1974)

Picture Music (1975)

Timewind (1975)

Moondawn (1976)

Body Love (1977) – filmzene

Mirage (1977)

Body Love Vol. 2 (1977)

X (1978)

Dune (1979)

…Live… (1980)

Dig It (1980)

Trancefer (1981)

Audentity (1983)

Dziękuję Poland Live ’83 (1983) – koncert

Angst (1984) – filmzene

Inter*Face (1985)

Dreams (1986)

En=Trance (1988)

Miditerranean Pads (1990)

The Dresden Performance (1990) – koncert

Beyond Recall (1991)

Royal Festival Hall Vol. 1 (1992) – koncert

Royal Festival Hall Vol. 2 (1992) – koncert

The Dome Event (1993) – koncert

Le Moulin De Daudet (1994) – filmzene

Goes Classic (1994)

Totentag (1994)

Das Wagner Desaster Live (1994) – koncert

In Blue (1995)

Are You Sequenced (1996) – koncert

Dosburg Online (1997) – koncert

Live @ Klangart (2001) – koncert

Moonlake (2005)

Kontinuum (2007)

Farscape (2008)

Rheingold (2008) – koncert

Dziękuję Bardzo (2009) – koncert

Big In Japan: Live In Tokyo 2010 (2010) – koncert

Shadowland (2013)