Főkép

A lélekdoki (így, kisbetűvel) sorozat a Móra Kiadó válasza az új idők kihívásaira, szerényen, kis méretben, karikaturisztikus illusztrációkkal. Ennyi a kritikai megjegyzésem. Komolyabb kivitelben a könyv több önbizalmat sugározna. Először én sem vettem túl komolyan, amikor beleolvastam, de azután rájöttem, hogy a könyv fajsúlyosabb, mint amilyennek látszik.

 

A fülszöveg szerint a lélekdokit 9-11 éves gyerekeknek szóló pszichológiai könyvsorozatnak szánták, és elkészítésében a Heim Pál Gyermekkórház Mentálhigiéniai Központjának dolgozói segítettek. Vagyis arra mérget vehetünk, hogy ha ebben a formában a sztori a fantázia szülötte is, a szereplői és az események magja a valóságból érkeztek a könyv lapjaira. Garancia erre Pacskovszky Zsolt (aki most a Móra Kiadónál döntögeti a tabukat) mellett Rigler Ilona, kinek neve mellől ugyan lehagyták a dr. előtagot, de ő mégiscsak a fent említett osztály vezető főorvosa és ismert gyermekpszichiáter.

 

A kortárscsoporton belüli erőszak, vagy kiközösítés, megfélemlítés (csúf angol szóval „bullying” – egyszerű magyar fordítása nincs) olyan probléma, mely kerüli a nyilvánosságot. Sok esetben csak az áldozat öngyilkossága után derül ki, hogy valójában mekkora inzultusnak volt kitéve az illető. Mindenki hallgat, néma cinkosként, még ha helyteleníti is mások megalázását és kínzását, hiszen senki sem szeretne az áldozat szerepébe kerülni.

 

Talán sok felnőttnek is van hasonló – ha nem is ennyire markáns – saját tapasztalata arról, amikor a közösségben felhalmozódó rosszindulat vagy harag egyvalaki ellen fordul, és szóban vagy akár tettlegességben is megnyilvánul. Elindul egyfajta bűnbakképzés, és a közösség egy személyen vezeti le az indulatokat. A megfélemlítők a saját dominanciájukat, erőfölényüket élik meg, és az áldozat behódoló, alávetett magatartásával nemhogy megszabadulna, de fenntartja a folyamatot.

 

Ez történik Hunival is, akit Patrik, egy alsós kisfiú elbeszéléséből ismerünk meg. Tesiórán a tanár figyelmének perifériáján megkezdődik a „kapufára játszás”, mikor a balsorsú kisfiúnak kell a kapufához állni, és a többiek 3 lépésről rúgnak büntetőt a lába közé célozva. Az értelmi szerzők, Ákos és Máté erős, hangadó és valamilyen szempontból „sajátos nevelési igényű” fiúk, akiktől mindenki tart.

 

Egy nap Bali, Patrik legjobb barátja elcseni a bezárt osztályterem kulcsát, mire az elmaradt matekdolgozat miatt megvadult tanár kollektív büntetést ró ki az egész osztályra. Az egész Hunin csattanna, de igazságérzete folytán Patrik kimondja Bali titkát, aki így a kapufa helyére kerül. Az ártatlan áldozat védelmében fellépni és a barátságot elárulni igazi lelki kutyaszorítót jelent.

 

A monológ során beleláthatunk egy átlagos, szűkszavú, egymásra csak látszólag figyelő család estéibe, és körbepásztázva rápillantunk az osztály több tagjának tipikusnak mondható, nem épp szívderítő sorsára is, míg egy hazugság kapcsán az anyuka kikényszeríti Patrikból az iskolában történtek részletes leírását. Dermesztő nap következik. Patrik anyukája rögvest elbeszélget az osztályfőnökkel, és tanári közbenjárásra végül jön a heppiend, megszűnik a „kapufára játszás”, Bali, Patrik, Huni és a többiek fellélegezhetnek. Csak az a kérdés, hogy vajon hány esetben történik ez így a valóságban?

 

A könyv a KÁVA Kulturális Műhely Hinta című színházi foglalkozását juttatta eszembe (nem láttam, csak egy tanulmánykötetben olvastam róla). Ugyanez a mechanizmus, csak ott a tanári közöny, vagy inkább „vakság” feloldás nélkül maradt. A foglalkozáson résztvevő gyerekek feladata volt a megoldás megkeresése.

 

Ez a könyv próbál mintát, biztatást, támaszt nyújtani a bajban. Hiszen a Wikipédia „Megfélemlítés” szócikke szerint „ha a megfélemlített személy a krónikus megfélemlítésre válaszul „legyőzött hozzáállást” tanúsít, a körforgás folytatódni fog. Ha pedig az önbizalom világos tanújelét mutatja, és valami módon jelzi, hogy a megfélemlítő személy leigázási törekvése hatástalan, akkor a szándék szinte biztosan elenyészik rövid időn belül, vagy teljesen meg is szűnik.” Ilyen egyszerű lenne...?