Főkép

Fülszöveg:

A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget.

 

Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatársaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt.

 

Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról, és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező.

 

Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják egyes olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború.

 

Részlet a regényből:

KEZDŐDIK

Kínai Államszövetség, Csung King tartomány

 

[A háború előtt ebben a régióban harmincötmillióan éltek. Mára alig ötvenezren maradtak. Az újjáépítési segélyek lassan érkeznek meg erre a vidékre, mert a kormány először a sűrűbben lakott part menti területeket akarja rendbe tenni. Nincs központi áramellátás, sem vezetékes víz; a lakosságnak be kell érnie a Jangce vizével. Az utcákról szerencsére már eltakarították a romokat, a helyi „biztonsági tanács” pedig megakadályozta a háború utáni zavargásokat. A tanács elnökével, Kuang Csingsu körzeti orvossal beszélgettem, aki hajlott kora és háborús sérülései ellenére még most is házhoz megy, ha hívják.]

 

A járvány első áldozataival egy eldugott faluban találkoztam, amelynek még csak hivatalos neve sem volt. Lakói Új-Tacsangnak nevezték, de leginkább csak nosztalgiából. Régi otthonuk, Ó- Tacsang már a Három Királyság idejében is létezett, több száz éves tanyákkal, házakkal, ősrégi fákkal volt tele. Amikor elkészült a Három Szurdok duzzasztógát, és mögötte emelkedni kezdett a vízszint, Tacsangot téglánként szétszedték, aztán egy magasabban fekvő területen újra felépítették. Ez az Új-Tacsang azonban már nem volt igazi település – tájmúzeumot csináltak belőle. A nyomorult parasztok már csak turistaként láthatták, hogy a házaik végül is megmenekültek. Néhányan talán ezért döntöttek úgy, hogy saját, új falujukat is Új-Tacsangnak nevezik el, így legalább névben megmarad a kapocs régi otthonukkal. Jómagam nem is tudtam, hogy létezik ez a másik Új-Tacsang is, szóval gondolhatja, mennyire meg voltam kavarodva, amikor szóltak, hogy menjek ki oda.

A kórházban aznap este nyugodt éjszakánk volt, bár egyre szaporodtak az ittas vezetés miatti balesetek. A motorok is egyre népszerűbbek lettek. Akkoriban azt mondogattuk, hogy a maguk Harley-Davidsonjai több ifjú kínait öltek meg, mint a katonáik a koreai háborúban. Ezért is örültem egy kis üresjáratnak. Fáradt voltam, hasogatott a hátam, fájt a lábfejem. Éppen kifelé ballagtam, hogy elszívjak egy cigarettát a pirkadati fényben, amikor meghallottam, hogy a nevemet mondják. Új volt az ügyeletesünk, nem is nagyon értette a telefonáló dialektusát. Annyit kihámozott belőle, hogy balesethez vagy beteghez kell menni, mert vészhelyzet van, tehát azonnal induljak.

Mit mondhattam volna? A fiatalabb orvosok csak pénzéhes tacskók, azt hiszik, hogy ez a szakma a bankszámla hizlalására való, tehát biztos voltam benne, hogy csak úgy nem mennének ki egy senkiházi nungminhez. Azt hiszem, a szívem mélyén örökre megmaradok forradalmárnak. „Kötelességünk, hogy felelőseknek tartsuk magunkat a népért.” Ezek a szavak nekem még jelentenek valamit… Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, miközben Deer terepjárómmal zötykölődtem a földúton, amelynek aszfaltozását a kormány már régen megígérte, de a kivitelezésig soha nem jutott el.

Borzasztóan nehéz volt megtalálni a falut. Hivatalosan nem is létezett, ezért a térképeken sem szerepelt. Többször is eltévedtem, és az utamba kerülő helyiektől kérdezgettem, merre tovább, de mind azt hitték, hogy a múzeumfalut keresem. Meglehetősen ingerült voltam, mire eljutottam a hegytetőn álló maroknyi házikóhoz. Nagyon ajánlom, hogy ne vaklárma legyen, gondoltam. De amint megláttam a betegeket, megbántam, hogy ilyesmit kívántam.

Heten voltak, félig öntudatlanul hevertek a sebtében összeszedett gyerekágyakon. A falusiak az új faluházba vitték őket. A vakolatlan betonfalak között hideg és nyirkos volt a levegő, gondoltam is, hogy ilyen környezetben nem is fognak meggyógyulni. Kérdeztem a falusiaktól, hogy ki ápolja a betegeket, mire azt mondták, senki, mert az veszélyes lenne. A házat kívülről be is zárták. Ezek az emberek tényleg halálra voltak rémülve. Egyesek hajlongtak és sugdolóztak, mások félrevonulva imádkoztak. Dühített a viselkedésük, bár nem rájuk, nem az egyes emberekre haragudtam, hanem erre a tipikus kínai magatartásra. Több évszázadnyi idegen elnyomás, kizsákmányolás és megaláztatás után országunk végre elfoglalta az őt megillető helyet, Kína lett az emberiség Középső Királysága, a leggazdagabb, leggyorsabban fejlődő szuperhatalom, mindenek legfőbb irányítója. A világ még vonakodott elismerni, de ez volt „Kína évszázadának” hajnala, bár népünkben ekkor is éltek ilyen tudatlan parasztok, akik úgy kapaszkodtak a babonáikba, mint az oktalan kőkorszaki földtúrók.

Miközben tovább szidtam magamban a saját népem kultúráját, letérdeltem az első beteg mellé. A lánynak negyvenfokos láza volt, egész testében reszketett. Halkan nyöszörgött, amikor megpróbáltam megmozdítani a végtagjait. Jobb alkarján sebet, harapásnyomot láttam. Közelebbről is szemügyre vettem: a fogak lenyomata nem állatra utalt. Egyértelműen látszott, hogy a lányt egy kis termetű felnőtt vagy éppenséggel gyerek harapta meg. Feltételeztem, hogy a harapás okozta a fertőzést, de maga a seb meglepően tisztának tűnt. Ismét megkérdeztem hát a falusiaktól, hogy ki ápolja a betegeket, mire megint azt felelték, hogy senki. Biztos voltam benne, hogy hazudnak, hiszen az embernek több bacilus van a szájában, mint az utolsó kóbor kutyának. Ha ennek a lánynak senki nem tisztította ki a sebét, hogyhogy nem fertőződött el?

Megvizsgáltam a másik hat beteget is. Ugyanolyan tüneteik voltak, rajtuk is hasonló harapásnyomokat találtam. Megkérdeztem a legértelmesebbnek tűnő falusit, hogy vajon honnan származnak a sebek. Azt mondta, a betegek akkor szerezték őket, amikor megpróbálták lefogni „azt a kölköt”.

Visszakérdeztem, hogy kiről beszél.

A nulladik beteget bezárták egy üres házba a falu másik végén. Tizenkét éves fiú volt. Kezét-lábát műanyag zsineggel összekötözték. A gyerek biztosan próbált kiszabadulni, mert ahogy feszegette a zsineget, a csuklóját meg a lábát is szétvágta vele, mégsem vérzett. A többi sebénél sem láttam vérnyomot, még a hiányzó jobb nagylábujja helyén sem. Vergődött, mint egy vadállat, morgását pedig félig elnyelte a szájába tömött textil.

A falusiak először megpróbáltak visszatartani. Figyelmeztettek, hogy ne érjek a fiúhoz, mert meg van átkozva. Erre csak vállat vontam, és előszedtem egy gumikesztyűt meg egy maszkot. A fiú bőre szürke és hideg volt, akár a beton, amin feküdt. Sem a szívverését, sem a pulzusát nem találtam. Tágra nyílt szemei mélyen a szemgödrébe csúsztak, és rám szegezte a tekintetét, akár egy vadállat. Az egész vizsgálat alatt érthetetlenül ellenségesen viselkedett, összekötözött kezével felém kapkodott, betömött szájjal is meg akart harapni.

Döbbenetes erővel vergődött, ezért meg kellett kérnem a két legmarkosabb férfit, hogy segítsenek lefogni. Először meg se moccantak, csak reszkettek az ajtóban, mint a kisnyulak. Elmagyaráztam nekik, hogy ha felveszik a maszkot meg a kesztyűt, akkor biztosan nem fognak megfertőződni. Erre is csak ingatták a fejüket, ezért szigorúan rájuk kellett parancsolnom, hogy segítsenek, bár nem is volt hozzá jogom.

Ez már hatott. A két melák letérdelt mellém, az egyik a fiú lábát fogta, a másik meg a kezét. Megpróbáltam vért venni tőle, de vér helyett csak sikamlós, barna folyadékot találtam. Miközben kihúztam a tűt, a fiú megint vad rángatózásba kezdett.

Az a segítőm, aki a gyerek kezét fogta le, egy idő után elfáradt és úgy gondolta, inkább biztosra megy – rátérdelt a fiú kezére, az meg újra vergődni kezdett, mire a bal karja hangos reccsenéssel eltört. A sing- és orsócsontja is átszakította szürke húsát. A fiú nem kiáltott fel, mintha észre se vette volna, mi történt, de a két falusinak ez is elég volt: felpattantak, és szélsebesen elkotródtak a szobából.

Jómagam is ösztönösen hátrahőköltem. Röstellem a dolgot, mert jóformán egész életemben gyógyítottam – a Népi Felszabadító Hadseregben kaptam orvosi képzést, sőt, szinte ott nőttem fel. Volt elég dolgom harci sérülésekkel, sokszor kis híján én is otthagytam a fogam, de most féltem, rettegtem ettől a gyenge gyerektől.

Amennyire bírt, megindult felém a padlón, és közben teljesen széthullott a bal karja. A hús meg az izom elvált a csonttól. A fiú kiszabadult jobb karjával hajtotta magát előre, azzal nem is törődött, hogy a bal még most is hozzá van kötözve.

Kirohantam a házból, és bezártam az ajtót. Próbáltam összeszedni magam, mert egyszerre fojtogatott a félelem és a szégyen. Még remegett a hangom, amikor megkérdeztem a falusiaktól, hogyan betegedett meg a gyerek. Senki sem felelt. A fiú halkan dörömbölni kezdett a vékony ajtón. Ijedtemben majdnem felugrottam, és azért fohászkodtam, nehogy észrevegyék, mennyire elsápadtam. A félelem és a kudarc miatt már ordítva követeltem, hogy mondják meg, mi történt a gyerekkel.

Fiatal nő lépett előre, talán a fiú anyja lehetett. Látszott rajta, hogy napok óta sír. Bevallotta, hogy a fiú „holdat halászni” ment az apjával – így mondták a helyiek, ha búvárkodni mentek a Három Szurdok gát mögött elárasztott települések romjai közé. Összesen ezeregyszáz falu és városka került víz alá, de nagyobb városok is voltak köztük, tehát joggal remélhették, hogy sikerül valami értékeset a felszínre hozniuk. Akkoriban sokan próbálkoztak, bár a törvény is szigorúan tiltotta. Az asszony elmondta, hogy nem fosztogatni mentek, csak a saját falujukban, Ó-Tacsangban merültek alá, hátha sikerül visszaszerezniük egy-két régi holmijukat az otthagyott házak környékéről. Többször is hangsúlyozta, hogy ez tényleg nem bűn, ezért megígértem neki, hogy semmiképpen nem szólok a rendőröknek. Ezután végre kibökte, hogy a fia sírva jött ki a vízből, mert valami megharapta a lábát. Ennél többet nem tudott, mert a víz sötét volt és zavaros. Az apja nem is került elő.

Előkaptam a mobilomat és gyorsan felhívtam régi elvtársamat, dr. Ku-Ven Kuejt, akivel a seregben szolgáltunk. Ku a csungkingi orvosi egyetem klinikáján dolgozott, és a fertőző betegségek is a

szakterületéhez tartoztak. Udvariasan köszöntöttük egymást, váltottunk pár szót az egészségünkről meg az unokáinkról, elvégre így illik. Ezután beszámoltam neki a járványról, ő meg élcelődött egy sort a buta parasztok tisztálkodási szokásain. Próbáltam vele mulatni, de rögtön megjegyeztem, hogy valószínűleg komoly esetről van szó. Kissé vonakodva kérdezte, hogy milyen tünetekkel jár a betegség, én meg mindent elmondtam neki: az áldozatokat megharapták, magas lázuk van, a fiúnak meg leszakadt a karja… A telefon kijelzőjén láttam, hogy Ku arcáról lehervadt a mosoly.

Kérte, hogy mutassam meg a betegeket. Visszamentem a faluházba, és közelről végigpásztáztam őket a mobillal. Mondta, hogy még közelebbről mutassam meg a sebeiket. Miután ezt is megtettem, ismét a képernyőre néztem, de Ku addigra kikapcsolta a kameráját.

„Egyelőre maradj ott – folytatta, de mintha már csak messzebbről hallottam volna a hangját. – Írj össze mindenkit, aki érintkezhetett a fertőzöttekkel. Aki már beteg, azt kötözzétek le. Ha valamelyik kómába esik, azonnal hagyjátok el a szobát és zárjátok le minden kijáratát.” Ku gépiesen hadart, mintha előre betanult szöveget mondott volna, vagy papírról olvasná. „Van fegyvered?” – kérdezte utána. „Már hogy lenne?” – kérdeztem vissza. Aztán azt mondta, hogy hamarosan jelentkezik, csak elintéz egy-két telefont, és néhány órán belül a segítség is megérkezik a faluba.

Tulajdonképpen egy órán belül ott voltak. Ötvenen jöttek nagy, Z-8A típusú katonai helikopterekkel, egytől egyig vegyvédelmi ruhában. Azt mondták, az egészségügyi minisztériumtól jöttek. Nem tudom, kit akartak átverni ezzel a szöveggel. Agresszív, pökhendi, lekezelő stílusukról még ezek a mélyvidéki bumburnyákok is felismerték a Kuoanpu embereit.

Első útjuk a faluházba vezetett. A betegeknek kezét-lábát összekötözték, szájukat betömték, aztán hordágyon vitték ki őket az épületből. Elmentek a fiúért is, őt hullazsákban hozták ki. Az anyja hangosan jajveszékelt, miközben a teljes lakosságot összeterelték „egészségügyi vizsgálatra”. Felírták a nevüket és vért vettek tőlük, mindenkit egyenként levetkőztettek és lefotóztak. Egy hajlott hátú, vézna öregasszony maradt a végére. Arcán ezernyi ránc, lábfeje apró, gyerekkorában biztosan elkötötték. „Ez a ti büntetésetek!” – rázta csontos öklét az „orvosok” felé. „Fengtuért kaptátok!”

A Szellemvárosról beszélt, amelynek templomai és szentélyei a túlvilági létre készítették fel a halandókat. Emberek lakta részének jelentős hányada Ó-Tacsang sorsára jutott, mert akadályozta a legújabb Nagy Ugrást. Kiürítették, lerombolták, aztán elárasztották. Sosem voltam babonás, nem is engedhettem meg magamnak, hogy a tömegek ópiuma hatalmába kerítsen. Orvos vagyok, tudósember. Csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok. Számomra Fengtu mindig is csak olcsó, giccses turistalátványosság volt. A vénasszony szavai persze nem hatottak rám, de a hanghordozása, a haragja annál inkább… elég felfordulást látott már életében: szenvedett a hadurak és a japánok uralma alatt, végignézhette a kulturális forradalom nevezetű rémálmot… és tudta, hogy újabb nagy vihar van készülőben, bár nem értette, csak érezte.

Kuej doktor viszont nagyon is jól is értette, mi folyik itt. A saját bőrét is kockáztatta, amikor figyelmeztetett, hogy legyen időm felkészülni és talán másoknak is szólni, mielőtt megérkeznek az „egészségügyi minisztérium” emberei. És mondott valamit, amit még nagyon régen, az egyik „jelentéktelen” szovjet határincidens idején hallottam tőle utoljára. Mindez 1969-ben történt. Egy föld alatti bunkerben lapultunk a Vuszuli folyó kínai oldalán, alig egy kilométerre a Csenpao-szigettől, amit az oroszok vissza akartak foglalni tőlünk. Folyamatosan lőtték állásainkat.

Egy nálunk alig fiatalabb katona hasából próbáltunk kiszedni egy gránátrepeszt. A fiú vastagbele szétszakadt, egész köpenyünk csupa ürülék és vér volt. Hét másodpercenként újabb lövedék csapódott be a közelünkben, ezért a kiskatona fölé hajoltunk, nehogy föld kerüljön a sebbe, és ilyenkor hallottuk, ahogy halkan az anyjáért sírdogál. Más hangokat is hallottunk a bunker bejáratán túli koromsötétből, bár e kétségbeesett, dühös hangok gazdáinak semmi keresnivalójuk nem volt a folyónak ezen az oldalán. Két katonánk őrizte a bejáratot, aztán az egyik hirtelen felüvöltött, hogy „itt a Szpecnaz!”, és lőni kezdte a vaksötét éjszakát. Újabb lövéseket hallottunk, de hogy melyik kitől származott, azt már nem tudtuk megmondani.

A következő rakétánál megint a haldokló fiú fölé hajoltunk. Ku arca pár centire volt az enyémtől. Halántéka verítékben úszott. A petróleumlámpa halovány fényénél is jól láttam, hogy teljesen sápadt és egész testében remeg. A betegre nézett, aztán a bejáratra, aztán meg rám, és hirtelen így szólt: „Ne félj, nem lesz semmi baj.” És tőle aztán soha egy optimista kijelentést se hallottam. Ku betegesen borúlátó ember volt. Ha fájt a feje, az csak agydaganat lehetett, ha meg éppen lógott az eső lába, neki máris odalett az idei termés. Ő mindig így kezelte a helyzetet, és ez a taktika általában nyerőnek bizonyult. De most, hogy a rút valóság még az ő pesszimista képzelgéseit is felülmúlta, úgy döntött, hogy az ellenkező oldalról támadja meg a helyzetet. „Ne félj, nem lesz semmi baj.” És most először minden úgy lett, ahogy megjósolta – az oroszok nem keltek át a folyón, és még a kiskatonát is sikerült megmentenünk.

Ezután évekig azzal ugrattam, hogy jókora pácba kellett keverednünk, hogy egyetlen bizakodó kijelentés elhagyja a száját, mire mindig azt felelte, legközelebb sokkal rosszabbra kell fordulnia a helyzetnek, hogy megismételje, amit a bunkerben mondott. Időközben megöregedtünk, és küszöbön állt az a rosszabb helyzet. Megkérdezte tehát, hogy van-e nálam fegyver. „Nincs. Már hogy lenne?” – feleltem. Elhallgatott; biztosan mások is figyelték a beszélgetést. „Ne félj – mondta –, nem lesz semmi baj.” Így adta tudtomra, hogy nem egyedi esetről van szó. Szó nélkül letettem a telefont, aztán gyorsan felhívtam a lányomat Kuangcsouban.

A férje a China Telecomnál dolgozott, és havonta legalább egy hetet külföldön töltött. Mondtam a lányomnak, hogy jó volna, ha legközelebb elkísérné a férjét, persze vigyék az unokámat is, és maradjanak is kint, amíg csak lehet. Elmagyarázni már nem tudtam, mert romlani kezdett a térerő, amint megjelent az első helikopter. Még annyit mondhattam, hogy „ne félj, nem lesz semmi baj”.

[Kuang Csingsut a Kuoanpu letartóztatta és hivatalos vádemelés nélkül bebörtönözte. Mire kiszabadult, a járvány már átlépte Kína határait.]

 

A Kiadó engedélyével.