Főkép

Kicsit felemás érzéseink vannak a tegnapi nap kapcsán. Jó volt ugyan újra élőben látni a Slayer-t, de mintha egy kicsit rövid lett volna a koncert és nem is úgy ért véget, ahogy az „életem koncertjétől” elvárná az ember. De ne szaladjunk előre, kezdjük a dolgokat az elején.

 

Valamikor öt óra felé volt szerencsénk S kollegával befutni a fesztivál területére és mindjárt a Pepsi Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol a Magma Rise nevű formációt terveztük megnézni/meghallgatni. A 2009-ben alakult banda nem ma kezdte a szakmát és ez a produkciójukon is meglátszott. Olyan zenekarokból érkeztek ide a srácok, mint a Mood, a Wall of Sleep vagy a Neck Sprain – hogy csak párat említsek. Stílusát tekintve doom-ot játszanak és ezt vérprofin teszik. Technikás futamok, feszes és precíz előadásmód jellemzi őket és az nagyon is lejött a színpadról, hogy szeretik, amit csinálnak. Hegyi Kolos és Herczeg László gitárosok arcán jól látszott, hogy mekkora bele- és átéléssel muzsikálnak, Holdampf Gábor énekhangja pedig meglehetősen sajátságos, ami külön színt ad a produkciónak. Pár százan gondoltuk úgy, hogy a Magma Rise-al indítjuk a „napot” és úgy gondolom, senkinek nem kellett csalódnia.

 

Hogy egy kicsit felpörgessük magunkat, a Borsodi Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol a Newsted nevű formáció lépett fel. Tudják, ez az a csávó, aki otthagyta a Metallica-t, hogy a saját útját járja. Úgy gondolom, hogy most lett igazán kézzel fogható, mit vesztett vagy nyert a világ a 2001-es elválással. Az tény, hogy Jason nem tudta – vagy nem akarta – teljes egészében elfelejteni a gyökereit, így jó pár nóta nagyon erősen emlékezteti a hallgatót a Metallica-ra, viszont vannak szép számmal olyan dalok is, amelyek meglepően más arcát mutatják a basszerosnak. Egy dolog tény, a közönségnek nagyon bejött, amit hallott: végig ment a zúzás, volt circle of pit és persze pogó is. Amikor pedig felcsendült a „Whiplash”, a tetőfokára hágott a hangulat a nézőtéren, levezetésképpen pedig még egy örökbecsűt is kaptunk a Newsted-től - a Motörhead „(We Are) The Road Crew”-ja méltó befejezésnek bizonyult.

 

Hogy lendületben maradjak, egy tapodtat sem mozdultam, hiszen a Subscribe következett. Tudtam, hogy a srácokban nem fogok csalódni; még soha nem voltam olyan bulijukon, ahol csak alibiből játszottak volna. Szinte az első pillanattól fogva magával ragadott mindenkit az a produkció, amelyet a színpadon láthatott és hallhatott. Csongor Bálint olyan szinten tudja – a szó jó értelmében véve – manipulálni a közönséget, ahogy az csak keveseknek adatik meg ezen a bolygón. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel és szinte bármire rá bírta venni őket. Jó példa erre, amikor mindenkit leguggoltatott és ő kijött a nézőtér közepére, hogy a hallgatóság kellős közepén énekeljen. Azt hiszem, leginkább a „megható” és „megindító” azok a kifejezések, amelyekkel ez a momentum jellemezhető. Hogy tovább fokozzam, csináltatott egy akkora circle of pit-et, amit nem igazán láttam eddig kis hazánkban. Az egészben az volt a legmeglepőbb, hogy a közönség előbb kezdett el körbe-körbe rohanni, mint az tervezve volt, de Bálint nem jött zavarba, simán leállította azt a pár száz embert, akik benne voltak a buliban és egy adott jelre ő startolta el a „nagy rohanást”. Egyszerűen fergeteges volt a hangulat, a zenekar szívét-lelkét kitette a közönségért és a közönség is beleadott apait-anyait. Nem találok most hirtelen más szót, fergeteges volt az egész. Na.

 

Kisebb pihi után – úgy gondoltam, hogy ez lesz a nap fénypontja, de eddig kettő már volt – jött a Slayer. Úgy gondoltam, hogy totálisan szét fognak zúzni minket és valami olyan élményben lesz részem mind mentálisan, mind fizikailag, amit egy életre megjegyzek. Az, hogy nem teljesen így alakultak a dolgok, több tényezőnek köszönhető. Azt mindjárt az elején szögezzük le, hogy a koncert nagyon jó volt. Szerintem. Élveztem első percétől az utolsóig. Jeff Hanneman halála és Dave Lombardo kiválása azonban egy kicsit beárnyékolta ezt az élményt. Valószínűleg ezek lehettek azok az okok, amik miatt nem tudtam teljesen fesztelenül érezni magam és úgy élvezni a koncertet, ahogy azt elterveztem. A másik ok, ami miatt kicsit borús lett a kedvem, hogy viszonylag rövid volt a produkció és kurtán-furcsán lett vége az egésznek. Persze az ember telhetetlen néha – főleg, ha valamelyik kedvencéről van szó –, és azt képzeltem, hogy jó két órát látom majd a bandát. Maga a koncert jó összefoglalója volt a Slayer-életműnek. Értem én, hogy nehéz minden meghatározó darabot belezsúfolni egy koncert viszonylag szűkös időkeretébe, ha már tizenegy album van a tarsolyban, azonban a zenekar jól vette az akadályt és megmutatta, hogy még mindig ők az egyik legjobb – ha nem a legjobb – thrash metal formáció a világon.