Főkép

Mit tennél, ha egyik napról a másikra arra ébrednél, hogy a világ megőrült, legjobb barátaid, szeretteid és mindenki, akit valaha is ismertél, egy hullazabáló, éhes és értelem nélküli zombivá változott? Ha azzal kellene szembesülnöd, hogy ebben a feje tetejére állt univerzumban egyszer csak olyan eseményekben kell részt venned, és olyanokat kell megtenned, amitől néhány hónappal korábban még undorodtál, és csak legrosszabb rémálmaidban szerepelt? Ha végül arra eszmélnél, hogy nem látszik a fény az alagút végén, eltűnt a remény, a boldogság és egyáltalán az öröm ígérete? Ha már nincs miért szeretni, nincs az életnek célja, legfőképpen nincs miért gyereket szülni, mert egy ilyen világba születni talán minden kegyetlenségnél rosszabbnak érződik?

 

Lehet egyáltalán értelmet találni még a létezésben? Úgy tűnik, hogy mindenki vadállattá vált, s teljesen eltávolodott a civilizált és kulturált emberi világtól – vajon ekkor még van értelme megőrizni az emberi értékeket? Ha olyan tettekre kényszerülünk, melyek után egyszerűen utáljuk magunkat, vajon megéri még védeni az elvek utolsó pislákoló darabkáit? Egyáltalán, léteznek még azok az eszmék, melyeket próbálunk megóvni, vagy csak a remény dolgozik bennünk, hogy még visszaállítható a korábbi – nem tökéletes, nem hibátlan, de legalább érthető – rendszer? S vajon akkor mi történne, ha valamilyen csoda folytán eltűnnének a zombik, s a megmaradó emberiség újrakezdhetné? Egymás szemébe tudnánk nézni, vissza tudnánk térni a mindennapi tevékenységekhez, amikor még az volt a legnagyobb gond reggelenként, hogy elfogyott a fogkrém, nem pedig, hogy betörtek a búvóhelyünkre az éhes élőhalottak?

 

Ilyen a The Walking Dead világa, ennyire pesszimista, ennyire élhetetlen és ilyen végtelenül brutális. Részről részre egyre kegyetlenebb, egyre kevésbé mutat bármiféle reményt és lehetőséget egy „szép” (vagy legalábbis nem állandó gyilkolással teli) életre. Szereplői kezdenek kifordulni magukból (már ha ez eddig nem történt volna meg), jóformán csak az életük maradt meg nekik (már akinek…), minden mást – szeretteiket, elveiket, ártatlanságukat és „tisztaságukat” – rég elvesztették. Látszólag nincs menekvés számukra: a csapat egyik részét a könyvből is ismerős kormányzó tartja fogva, míg a többiek az elviekben biztonságos börtönben próbálnak túlélni, már ameddig sikerülhet ez egyáltalán. Mindegyiküknek szembe kell néznie saját sorsával, s eldöntenie, milyen úton akar tovább haladni. Ha még elképzelhető a szerelem, muszáj azt választani, ha még elképzelhető a család védelme, muszáj megtenni: de mégis milyen áron? Hol van a határ, amíg még el lehet menni? Létezik egyáltalán ilyen?

 

Morális kérdések tömege merül fel ezeken a lapokon, ráadásul úgy tűnik, hogy a hatodik füzetben az alkotók megtalálták a tökéletes arányt a komolyabb, dramatizáló epizódok, a családi momentumok, valamint az „akciódúsabb”, fesztültségben gazdagabb pillanatok között. Míg az ötödik kötet folyamán féltem, hogy hamar ki fog fulladni a cselekmény, most valahogy bizakodóbb vagyok: úgy érzem, van még lehetőség a zombiapokalipszisben, tudnak még mit kezdeni a járkáló halottak világával a készítők, méghozzá igen magas színvonalon. Bízom abban, hogy nem fordul át családi drámába a történet, nem kezdenek közepesen patetikusan és giccsesen érzelmekről beszélni a karakterek, mert az biztosan nem tenne jót az eseményeknek.

 

Akárhogy legyen is, egyelőre hibátlan a szórakoztatás, amelyhez nagyban hozzájárul a rajzok nyers ereje, a szürkeárnyalatos képek brutalitása, melyek atmoszférateremtő hatása megkérdőjelezhetetlen, viszont nélkülük sokkal kevésbé érződne az embertelen környezet iszonyata (egyes jeleneteknél most is előfordult, hogy muszáj volt egy kicsit pihentetni a kötetet, annyira gyomorforgatóan ütősek a rajzok – nem véletlenül, hogy ez volt az első füzet, mely 18-as karikát kapott). A Siralomvölgy (egyébként igen érzékletes) címre hallgató kötet talán minden korábbinál nehezebben emészthető, viszont megéri belekezdeni, emlékezetes élményben lesz részünk.