Főkép

Egész úton Tokaj felé azon gondolkodtunk és tanakodtunk S kollegával, hogy esni fog-e vagy se. Meg hogy megfagyunk-e vagy se. Aztán sem nem esett, sem nem volt farkasordító hideg, mindössze a bizonytalanság. Aztán amikor végre begurultunk a Tisza és Bodrog találkozásánál fekvő városba, el is felejtettük ezt a problémát, annak rendje és módja szerint - a fesztivállal és Tokajjal foglalkoztunk inkább.

 

Tekintettel arra, hogy a „nulladik” napon csak pár koncert szerepelt a hivatalos műsorban, azok is este hattól, szántunk egy-két órát arra, hogy sétálgassunk és gyönyörködjünk a városban. Így volt szerencsénk hallani a Kossuth téri Jézus Szíve templom harangjátékát, amelyen a téren beszélgető fesztivállátogatók kissé meglepődtek, gyaníthatóan nem minden nap van részük ilyesmiben. Azt sem nagyon hiszem, hogy az egyszeri embernek feltűnne, hogy a közvilágítás öntöttvas kandelábereinek lábrészét a város címere díszíti. Aki kicsit is nyitott szemmel jár-kel Tokajban, annak bizony számos hasonló „csodában” lehet része.

 

Persze aztán csak átkeltünk a hídon Rakamaz felé, hogy fesztiválozzunk egy kicsit. Az mindjárt szembetűnő változás az előző évekhez képest, hogy elkészült a teknősbékára emlékeztető építmény, amelyben a jegyátvételek zajlanak. Az is változás, hogy a fesztivál bejárata is ide került; egy stramm kis állványzaton nyugvó híd vezet a területre.

 

Azt már tudtuk, hogy nem kicsi vihar volt hétfőn Tokajban és környékén. Számítottunk rá, hogy egy-két helyen bizony mocsaras lesz a terület és leginkább bakancs vagy gumicsizma lehet az ideális viselet. Nos, ha észnél volt az ember, akkor a „tankcsapdákat” el tudta kerülni, de aki nem nézett a lába elé, annak néha kellemetlen meglepetésben lehetett része. Természetesen a szervezők mindent elkövettek a létfontosságú helyek víz- és sármentesítése érdekében, így nagy mennyiségű kavicsot és homokot terítettek szét a fesztivál területén. Ez a munka még este hatkor is zajlott és talán ennek tudható be, hogy a beígért koncertek és a „sima” (kempingezésre nem jogosító) jeggyel érkezők beengedése nagyjából hétkor kezdődött meg.

 

Elsőként az Idiot Side lépett a Maláta Bár színpadára. A „hivatalosan” pop/rock kategóriába sorolt együttes saját számaiban leginkább laza punkos, softrockos elemek keveredését véltem felfedezni némi indie beütéssel. A srácok viszonylag sok feldolgozást játszottak, melyek leginkább a Green Day-re, a Sum41-re vagy a Blink152-re emlékeztettek, ezek nekem annyira nem jöttek be. Mind a zenei előadásmódjuk, mind a színpadi megjelenésük nagyfokú lazaságot tükrözött, viszont aki jobban figyelt, az észrevette a háttérben meghúzódó profizmust. Talán nem véletlen, hogy pár évvel ezelőtt elnyerték az egyik újság „Legjobb új előadó” díját.

 

Az átállás alatt „valamilyen oknál” fogva úgy döntöttünk S kollegával, hogy egy helyszínnel odébb megyünk. Az „valamilyen ok” egy BTR-80-as páncélozott szállító jármű volt. A Magyar Honvédség régóta aktív résztvevője a nyári fesztiváloknak, így nem lepődtem meg, hogy itt is kiállítanak, toboroznak és mindenféle bemutatót tartanak. Szóval a BTR testközelből elég szép és nagydarab vas. Fotókon ugyan lehet látni, hogy mekkora egy emberhez képest, de igazán csak akkor tudatosul ez a tény valakiben, ha egy ilyen jármű mellé áll. Persze nem röstelltem feltenni az egyik katonának azt a kérdést, hogy ezt a gépet vagy a BMP-2-est tartja jobbnak. „A BMP” – hangzott a válasz.

 

Pár méterre a BTR-től egy HMMWV fogadott minket. A sárgára festett jármű szintén lenyűgöző látványt nyújtott. Amikor megtapiztam és megkopogtattam a fémet tudatosult bennem, hogy ezt a kasznit kézifegyverekkel nem igazán lehet átlőni. A vezetőülésbe bepattanva azt vártam, hogy kényelmetlen lesz és egyből az ülés alá nyúlok, hogy hátrébb lökjem magam. Azonban meglepően kényelmes volt az ülés. A kezelőszerveket szemügyre véve azt kérdeztem a jármű vezetőjétől, hogy nem zavarja-e az, hogy ha a kormányt két kézzel fogja, akkor a jobb keze eltakarja a sebességmutatót. Mosolyogva válaszolta, hogy nem nézi az órát, érzésre nyomja a pedált. Mivel „gyanús zajok” érkeztek a Maláta Bár felől és a honvédek is elkezdtek csomagolni, visszaindultunk S-el a zene irányába.

 

A Hangerilla együttesről, töredelmesen bevallom, még az életben nem hallottam. Elég volt pár nóta és nagyon megszerettem őket. Elsőre a Rage Against the Machine és a Subscribe ugrott be róluk és már nyomtam is befelé őket ebbe a skatulyába, de aztán nagyon gyorsan megváltozott a helyzet. Történt ugyanis, hogy a zenekar produkciója egyrészt hangos röhögésre késztetett – nem átallottak Guns n’ Roses-t, Lady Gagát, Z’zi Labort keverni és idézni a számaikban –, másrészt nem tudtam nem felfigyelni GÁ (Greskó Ádám) gitárjátékára. A srác – szerintem – fenomenálisan nyúzza a húrokat. Nekem néha a padlóról kellett összekapnom az állam.

 

A zenekar egyébként – bár a fentiekből már sejthető – leginkább metálban utazik, viszont minden más is van benne; rap, punk, hip-hop, funk, ska. Egyszóval olyan „vegyesfelvágott”, amelyet hallgatva olyan nyakleves éri az embert, amit egy életre megjegyez. Ez itt egy jó értelemben vett nyakleves akar lenni.

Amikor a koncert után odamentem Sipihez (Sípos Tamás – ének) és megkérdeztem, honnan jött az ötlet, hogy egy 1000 éve elfeledett, a mai fiatalságnak semmit nem mondó magyar együttestől (Z’zi Labor) idézzen fel 2-3 sor szöveget az egyik nótában, nevetve azt mondta, hogy csak úgy jött ez az ötlet. Egyébként ha már nála tartunk, akkor azért azt el kell mondani, a mellett, hogy normál hangon énekel, még hörögni is tud, meg rappel is ha kell, és megafont is előszeretettel használ.

 

A Hangerilla koncertje után nem sokkal rám telepedett valami ólmos fáradtság – gyanítom a hétfői Testament koncertről visszamaradt „emlék” –, úgyhogy szépen elballagtam S-el a szállásunk irányába.