Főkép

Fülszöveg:

A Tizedmásodperc, az Órajáték, az Agytröszt és Az elnök családja hősei, Sean King és Michelle Maxwell visszatérnek, és életük legfélelmetesebb kalandját élik át egy óriási tétre menő játszma során.

A sorozatgyilkossággal vádolt Edgar Royt egy erődszerű, szuperbiztos szövetségi börtönben őrzik a tárgyalásáig. Majdnem biztos, hogy el is ítélik. Sean Kinget és Michelle Maxwellt az ügyvédje, egyben Sean régi barátja és egyetemi oktatója alkalmazza, hogy diszkréten nyomozzanak egy kicsit, és segítsenek kibogozni az ügyet. Ám a nyomozás már azelőtt megfeneklik, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna: éppen az ügyvéddel tervezett első találkozójukra igyekeznek, amikor rábukkannak a holttestére.

Hátat fordíthatnának Edgar Roynak, de az igazságérzetük nem hagyja őket nyugodni. Most már ők tesznek föl kérdéseket, amelyeket azonban szemlátomást senki sem akar megválaszolni. Roy tényleg gyilkos? Ki és miért ölte meg az ügyvédjét? A King-Maxwell párosnak akad néhány meglepő szövetségese, akik velük együtt nyomoznak az ügyben. Minél mélyebbre ásnak Edgar Roy múltjában, annál több akadállyal, féligazsággal és hamis baráttal találkoznak, rendre zsákutcába jutnak, a fenyegetettség pedig minden oldalról egyre fokozódik. Makacsságuk miatt a kormányzat legfelső szintjeivel kerülnek szembe, és a hatalom legsötétebb zugaiba nyernek bepillantást. A végső leszámolásnál Sean és Michelle teljesítőképessége végső határáig megy, és még az is lehet, hogy végleg el kell válniuk egymástól.

 

Részlet a regényből:

- Állítsa le!

A férfi a hideg fémasztalra görnyedt, a teste görcsben, a szeme csukva, a hangja remegett. Minden lélegzetét olyan mohón szívta be és fújta ki, mintha az lett volna az utolsó. A fülhallgatójából érkező, gyorsan elhadart szavak betöltötték a hallójáratait, majd elöntötték az agyát. Felsőtestére súlyos szövetpántot csatoltak, amely­be különböző szenzorokat építettek be. Fejét az agymű­ködését vizsgáló elektródákat tartalmazó sapka takarta. A szobát fényesen kivilágították.

Minden bitnyi hangra és képre összerándult, mint aki egy nehézsúlyú bokszbajnoktól kapja sorban az ütése­ket.

Sírni kezdett.

A szomszédos, elsötétített szobában döbbent férfiak nézték a jelenetet egy egyirányú tükrön keresztül.

A síró férfival szemben a falon két és fél méter széles és száznyolcvan centi magas képernyő függött. Olyan, amilyen például bajnoki focimérkőzések megtekin­tésére ideális. Ám a digitális képek nem mezbe öltözött és egymást legyőzni igyekvő játékosokat ábrázoltak. A képernyőn azok a legszigorúbban titkos adatok fu­tottak, amelyekhez csak nagyon kevés embernek volt hozzáférése.

Az értő szem számára felfedték mindazon titkos mű­veleteket, amelyek a világban zajlottak.

Kristálytiszta képek közvetítettek a 38. szélességi kör közelében folyó gyanús csapatmozgásokat Koreából.

Iráni műholdas felvételek épülő rakétasilókat ábrá­zoltak; a magasból úgy néztek ki, mint a földbe vájt ce­ruzatartók. Működő atomreaktor remegő hőképe rajzo­lódott ki.

Pakisztánból nagy magasságból felvett képek jöttek egy piactér ellen elkövetett merénylet következmé­nyeiről. Ugyanannyi leszakadt végtag hevert szanaszét, mint zöldség és gyümölcs.

Oroszországból egy katonai konvoj mozgásáról köz­vetítettek valós idejű felvételeket, amely akár újabb vi­lágháborút robbanthatott ki.

Indiából olyan terrorista sejtről özönlettek adatok, amely egyszerre több érzékeny célpont ellen tervez­getett csapást, hogy nyugtalanságot keltsen a térség­ben.

New Yorkban egy politikai vezetőt olyasvalaki társa­ságában kaptak lencsevégre, aki nem a felesége volt.

Párizsból számok és nevek sorozata futott be. Ezek az alvilág pénzmozgásait követték nyomon. Annyira gyor­san peregtek, hogy olyan hatást keltettek, mint egy hipersebességgel közvetített szudoku.

Kínából a hírszerzés egy lehetséges kormányellenes puccsról tudósított.

Az Egyesült Államokban létrehozott több ezer szö­vetségi hírszerző központ amerikaiak vagy az ország­ban tartózkodó külföldiek gyanús tevékenységéről on­totta az információt.

Az „Öt Szem”-et alkotó, a hírszerzésben szorosan együttműködő országokból - Egyesült Államok, Nagy- Britannia, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland - roppant fontosságú felderítési adatok áramlottak.

Nagy felbontású formátumban, ömlesztve és szünet nélkül folytak a szigorúan titkos adatok a földgolyó minden pontjáról.

Ha ez X-box vagy PS3 játékkonzol, ez lett volna a leg­izgalmasabb és legbonyolultabb, amit valaha gyártot­tak. De ebben semmi játék nem volt. Itt valódi emberek éltek és haltak, minden nap minden másodpercében.

Ezt a gigászi képernyőt a hírszerzés legfelsőbb ber­keiben „Fal” néven ismerték.

A fémasztalra roskadó alak alacsony és vékony test­alkatú, világosbarna bőrű férfi volt. Rövid fekete haja a koponyájára tapadt. A harmincegyedik évét élte, de úgy tűnt, hogy az elmúlt négy óra alatt tíz évet öregedett.

- Kérem, állítsák le. Nem bírom tovább. Nem tudom megcsinálni.

A tükör mögül szemlélődök közül a legmagasabb er­re megmozdult. A negyvenhét éves férfi számára a Fal az ambíciói netovábbját, sőt az élete értelmét jelentette. Ennek élt. Nem múlt el pillanat, hogy agyának legalább egy része ne itt járt volna. Az elmúlt fél év során a haja észrevehetően őszebb lett a Fallal kapcsolatos ügyek, pontosabban a Fallal kapcsolatos nehézségek miatt.

Méretre készült zakót, inget és nadrágot viselt. Noha egy atléta testalkatával bírt, sohasem űzött verseny­sportokat, és nem volt különösebben jó mozgású. Bir­tokolt viszont meglehetős adag észt és mindent elsöprő győzni akarást. Tizenkilenc évesen befejezte az alap­képzést, mesterdiplomát a Stanfordon szerzett, aztán Rhodes-ösztöndíjas lett. Tökéletesen ötvözte a straté­giai előrelátás képességét a sikátorok túlélési ösztönei­vel. Tehetős ember volt jó kapcsolatokkal, bár a nagy nyilvánosság nem ismerte. Sok oka akadt, hogy boldog legyen, és csak egy, hogy csalódott, sőt dühös. Ezt az egyet nézte most.

Bunting lepillantott a kezében tartott táblagépre. Sok olyan kérdést tett fel a férfinak, amelyre a válaszok a kép­ernyőn futó adatfolyamban rejlettek. Ám választ egyet sem kapott. - Mondják, ez valami elcseszett tréfa akar lenni? - kérdezte végül. De tudta jól, hogy nem. Itt nem volt szokás tréfálni.

Egy gyűrött inget viselő, alacsony férfi tehetetlenül széttárta a kezét. - A probléma az, hogy emberünk E- ötös besorolást kapott, Mr. Bunting.

- Az világos, hogy E-ötösnek gyenge - vágott vissza Bunting.

Újra a tükörablak felé fordultak, amely mögött a férfi éppen a fejhallgatóját tépte le magáról, és azt kiabálta:

- Ki akarok menni innen! Elég volt! Senki se mondta, hogy ilyen lesz!

Bunting az asztalra ejtette a táblagépet, és a falnak dőlt. A tükör mögötti férfit Sohan Sharmának hívták. O volt az utolsó és legnagyobb reményük, hogy megtalálják az új Elemzőt. Elemző, nagy kezdőbetűvel. Csak egy ilyen lehetett.

- Uram? - szólalt meg a legfiatalabb férfi a helyiség­ben. Alig harmincéves volt, de hosszú, rendetlen haja és fiús arcvonásai jóval fiatalabbnak mutatták. Ádám­csutkája idegesen járt fel-alá.

- Hallgatom, Avery - mondta Bunting, a halántékát dörzsölve. Közben elropogtatott pár mentolos cukor­kát. - De fontos legyen. Kissé feszült vagyok ugyanis, amint, gondolom, látják.

- Sharma valódi E-ötös minden létező mérőszám sze­rint. Csak akkor esett szét, amikor odakerült a Falhoz. - A Sharma élet- és agyfunkcióit mérő kijelzőre nézett. A téta-tevékenysége a csillagokig szökött. Az informá­ciós túlterhelés klasszikus tünete. Egy perccel azután lé­pett fel, hogy a Fal teljesítményét a maximálisra állítot­tuk.

- Aha, ezt magam is láttam - intett Bunting Sharma felé, aki ekkor már a földön feküdt sírva. - De egy való­di Ötös, és csak ezt kapjuk? Hogyan lehetséges ez?

- A fő probléma az - válaszolta Avery -, hogy expo­nenciálisan nő az Elemzőre zúduló adatmennyiség. Tíz­ezer órányi videófelvétel. Százezer jelentés. Négymillió esetleírás. Csak a napi műholdas megfigyelési adatok terabájtokban mérhetők, méghozzá szűrés után. Az ér­deklődésre számot tartó, elfogott külföldi hírszerzői je­lentések több ezer órányira rúgnak. A felvett harctéri beszélgetések több ezer vaskos kötetet töltenének meg. Minden nap minden másodpercében egyre több ömlik ezekből az adatokból, milliónyi különböző forrásból. A húsz évvel ezelőtti anyagmennyiséggel összehason­lítva ez olyan, mintha egy gyűszűnyi vízből egymillió Csendes-óceán vált volna. A legutóbbi Elemzőnél kény­telenek voltunk erősen csökkenteni az adatmennyisé­get.

- Pontosan mit akar nekem mondani, Avery? - kér­dezte Bunting.

A fiatalember gyors lélegzetet vett. Olyan arcot vá­gott, mint aki beugrott a vízbe, és aztán jött rá, hogy akár bele is fulladhat.

- Lehet, hogy beleütköztünk az emberi elme teljesítő­képességének határába.

Bunting körbehordozta pillantását a többieken, de egyikük sem nézett a szemébe. A párás levegőben mint­ha elektromosság vibrált volna az izzadt arcok között.

- Nincs hatalmasabb egy teljes egészében kiaknázott, megfelelően használt emberi elménél - mondta Bunting szándékosan visszafogott hangon. - Én tíz másodpercig sem tartanék ki a Fal előtt, mert a szürke sejtjeim legfel­jebb tizenegy százalékát használom ki. Csak ennyire va­gyok képes. De egy E-ötös agya mellett Einsteiné olyan, mint egy magzaté. Még a Cray szuperszámítógép sem veheti fel vele a versenyt. Az E-ötös agya olyan, mint egy csontokból és húsból álló szupergépezet. Képes li­neárisan, térben, geometrikusán, mindenféle módon dolgozni, ahogyan csak akarjuk. Ez a tökéletes elemző­mechanizmus.

- Ezt értem, uram, de...

- Ezt bizonyítja minden vizsgálat, amit eddig elvé­geztünk. - Bunting hangja szigorúbb lett. - Ezen az evangéliumon alapszik minden, amit itt csinálunk. Ami pedig még fontosabb, a két és fél milliárd dolláros szerző­désünk is azt írja elő, hogy teljesítenünk kell, mert a hír­szerzésen belül minden egyes kurafi léte ettől függ. Ezt mondtam az Egyesült Államok elnökének és tőle lefelé a parancsnoki láncolatban mindenki másnak. Most meg azt hallom, hogy nem működik?

Avery állta a sarat. - Lehet, hogy az univerzum tágul, de azon kívül minden másnak megvan a maga határa. - A tükörablak felé intett, amely mögött Sharma még mindig sírdogált. - Most pedig lehet, hogy éppen azzal találkoztunk. Az abszolút határvonallal.

- Ha igaz, amit mond - szólalt meg Bunting komo­ran -, akkor jobban ki van szúrva velünk, mint el tudjuk képzelni. Az egész civilizált világgal ki van cseszve. Ne­künk annyi. Történelemmé váltunk. A rosszfiúk győz­tek. Menjünk haza, és várjuk az Armageddont. Éljenek a tálibok és az al-Kaida, azok a szemetek. Slussz, passz, kész. Nyertek.

- Megértem a csalódását, uram. De a nyilvánvalót fi­gyelmen kívül hagyni rossz stratégia.

- Akkor szerezzenek egy E-hatost.

- De olyan nem létezik - mondta a fiatalember döb­benten.

- Badarság. Ugyanezt hittük a kettestől az ötösig.

- De akkor is...

- Szerezzenek egy istenverte Hatost. Nem akarok el­lenérveket és kifogásokat. Rajta, Avery.

Avery ádámcsutkája a mélybe zuhant. - Igen, uram.

- Mi történjék Sharmával? - kérdezte az idősebb férfi.

Bunting a még mindig szipogó, kudarcot vallott Elem­ző felé fordult. - Csinálják végig a szokásos elbocsátó procedúrát. írassák alá vele az összes szükséges doku­mentumot, és értessék meg vele, hogy ha egy kukkot is szól erről az egészről bárkinek, akkor hazaárulásért vá­dat emelnek ellene, és élete hátralevő részét egy szövet­ségi börtönben tölti.

Bunting távozott. A képernyőn futó adatok végül el­apadtak, és a helyiség sötétbe borult.

Sohan Sharmát kikísérték egy várakozó furgonhoz. Három férfi ült a járműben. Amikor Sharma beszállt, az egyikük a nyaka, a másikuk a feje köré fonta a karját. Az­tán egyikük az egyik, a másik pedig az ellenkező irány­ba rántott, Sharma pedig törött nyakkal, ernyedten esett össze.

A furgon elindult, benne az igazi E-ötös testével, aki­nek az agya már semmire sem volt jó.

 

A Kiadó engedélyével.