Transz (film)

Amikor elolvastam a Transz sajtóközleményét, azonnal megakadt a szemem a „szexi thriller” kifejezésen. Mégis miként lehet egy thriller szexi? – tettem fel magamban a kérdést, s ez járt a fejemben még akkor is, amikor leültem a moziban, és arra vártam, hogy elkezdődjön a vetítés. Mert azt készségesen elhiszem, ha azt írják: izgalmas vagy meghökkentő fordulatokban gazdag – de szexi? Ez azért mégiscsak furcsának tűnt. Aztán bő másfél órával később keresgéltem a szavakat, hogy leírjam azt az élményt, amit a Transz nyújtott, s bizony kénytelen voltam visszanyúlni a sajtóközleményhez. Ugyanis Danny Boyle új filmje szexi. Lüktet, mint amikor a szívünk a torkunkban dobog a feszültségtől, és semmilyen erő hatására nem akar megszűnni az érzés. Így kell igazi XXI. századi thrillert készíteni.

A tökéletes rablás. Minden bűnöző álma, minden bűnüldöző réme, Franck és társainak viszont célkitűzés, elhatározták ugyanis, hogy ellopják Goya egyik festményét. A hatalmas összegért továbbadható képet tulajdonosa aukcióra bocsájtja, így szinte adott a lehetőség a bűntény elkövetésére – azonban, ahogy az lenni szokott, valami balul sül el. Belső emberük, Simon magának akarja a festményt, és elrejti Franckék elől, viszont a rablás közbeni kalamajkában megsérül, és elfelejti az utolsó néhány óra történéseit, többek között, hogy hová tette az értékes festményt. Sehogy sem akarnak visszatérni az emlékei, úgyhogy a banda „szakember” segítségét kéri: Elizabeth híres hipnotizőr, aki megpróbálja a befolyása alá vonni Simon tudatalattiját, hátha utazásuk végén ráakadnak az elszántan védelmezett emlékekre. Ám ez nem bizonyul olyan egyszerű feladatnak…

…hiszen a tudatalatti, az emlékezetek folyosója meglehetősen labilis és ingatag mezsgye. Danny Boyle pedig ezt a lehető legjobban ki is használja, ütős fordulatainak köszönhetően állandóan meglep, és mindig valami váratlannal rukkol elő. Ha szükséges, felforgatja a teljes status quo-t, mélyen belemászik karaktereinek fejébe, hogy onnan előtörve a legnagyobb hatást váltsa ki. Ami mégis biztosítja a maradandó élményt, azt, hogy jóval a film megtekintése után is muszáj vele foglalkoznom, az a hangulat. A lüktető, dögös atmoszférát mintha rabul ejtette volna az érzések kavalkádja, mintha a tudatalatti lenyelt volna néhány adagnyi felpörgető-szert, hogy aztán eszméletlen száguldásba kezdjen a különböző ingerek világában, magával ragadja a gyanútlan nézőt, és majd csak az utolsó perc elteltével engedje szabadon. Vagy még azután egy fél nappal.

Ehhez pedig nagyban hozzájárult a film képi világa, vagy talán még inkább a zenéje. Először az operatőr meleg színekre koncentráló, de mégis thrilleresen hatásos felvételei ragadták meg a szemet, hogy aztán a főleg elektromos hangzású, dübörgő szólamok hatása érződjön az erre érzékeny fülben. A színészekre sem tudok igazán panaszkodni, mégis hiányérzetem maradt a száz perc után. Vincent Cassel gyakorlatilag ugyanilyen szerepet próbál megformálni minden filmjében, mostanra már profi benne, de pont ezért nem is túl kiemelkedő. James McAvoy alakítása egy fokkal izgalmasabb, ám inkább csak a karaktere miatt, hasonlóan Rosario Dawsonhoz, aki főleg a szépsége miatt érződik olyan erősnek a vásznon.

A cselekmény viszont annál jobban a helyén van: a precíz időzítésnek köszönhetően a meglepetések hibátlanul elérik a céljukat, egy pillanatra sem tűnik el a lendület, még a „csendesebb”, karakterekre koncentráló részek is kellő erővel rendelkeznek ahhoz, hogy ne unatkozzunk. Persze már a történet koncepciója, a tudati szintek közti ugrálás is annyi figyelmet követel, hogy nem enged elkalandozni, a rejtély kibogozásához elengedhetetlen az állandó agymunka. Ettől még igen furcsa volt észrevenni, hogy nem tudtam kinek „szurkolni”, egyszerűen nehéz volt eldönteni, hogy ki „nyerjen”, annyira szélsőséges (és igencsak ellenszenves) figurákat sikerült alkotniuk a készítőknek. Arról nem is szólva, hogy a thriller jellegéből adódóan kívánja a feszültségfeloldó, többé-kevésbé boldog befejezést, itt még ezt sem kapta meg maradéktalanul a néző, vagy legalábbis semmiképpen sem úgy, ahogy azt az első percek után várni lehetett.

Mindezek ellenére mégsem állítanám, hogy mindenkinek egyformán fog tetszeni a Transz. Az egyedi hangulat, a profi kivitelezés és az izgalmas alapgondolat hármasa bár megnyerő, sokaknak nem lesz „elég”, ennél többet várnak a Trainspotting, a Gettómilliomos vagy a 127 óra után életművének újabb állomására érkező Danny Boyle-tól. Nincs is ezzel gond, én mégis a rendező egyik legkiforrottabb alkotásának gondolom, melyben úgy mutatja meg tehetségét, hogy közben az „eredmény” élvezhető és eszméletlenül szórakoztató marad. Nem terheli feleslegesen a nézőt, nem akarja apátiába süllyeszteni a mozilátogatót, hanem eléri, hogy újra és újra ilyen alkotásokra akarjon beülni. Igazi élmény a Transz, bárcsak minden film legalább ilyen jó lenne.