Főkép

Fülszöveg:

Caz Tallisnek álomélete van, hintalovakat restaurál londoni műhelyében. Egyszer csak a rongyos, ám karizmatikus Joe és kutyája bukkannak fel a teraszán, és Caz akaratlanul belecsöppen egy rocksztár halálának nyomozásába - egy megoldatlan ügybe, amit a rendőrség már lezárt. Valaki kész gyilkolni, hogy megelőzze az ügy újbóli megnyitását. Caznek kell kinyomoznia, ki az, ám időközben lehet, hogy a szerelem elhomályosítja az ítélőképességét.

 

Részlet a regényből:

Nem vettem észre azonnal a férfit.

Napos idő volt, így a reggeli pirítósomat és a kávémat kivit­tem a teraszra. A távolabbi sarokba mentem, hogy megcsodáljam a kilátást, amit lehetetlen megunni: a londoni háztetők, egy pillantás a Hoxton Square-i fákra két utcával lejjebb, a távoli Gherkin fel­hőkarcoló ragyogása a kora reggeli napsütésben. A forgalom halk zúgása lassan versenyre kelt az udvarló galambok turbékolásával. A feketerigóm odaugrott hozzám, fényes szemével figyelt, várta a mazsolaadagját. Beletettem a tányérba, megfordultam, és azt hit­tem, menten összeesek.

Egy idegen aludt a kinti kanapémon, az én drága kanapémon — amit valójában nem engedhetnék meg magamnak, sosem lett volna szabad megvennem —, s mellette egy retkes korcs kucorgott. A pasi farmert és pulcsit viselt, a lábára öreg dzsekit terített, ami alól pisz­kos, kopott edzőcipő lógott ki, totális kontrasztot képezve a krém­színű díszpárnákkal.

Első felindultságomban föl akartam rázni, és megmondani neki, hogy húzzon a teraszomról, de azonnal. Hogy a francba jutott fel? Ráadásul egy kutyával? A lakásom a legfelső emeleten van, betörők­től elvileg védett magasságban, legalábbis eddig így hittem. Jobban belegondolva, a hapsi veszélyes is lehet. Skizofrén vagy drogfüggő, netán pszichopata, bár kétségtelenül elég fitt, ha ide felmászott. Az arca emlékeztetett valakire, de nem ugrott be, kire. Majd eszem­be jut. Idősebb, mint én, úgy a húszas évei vége felé járhat. A haja, a szemöldöke és a szempillája sötét, arca borostás, szabályos voná­sai kisimultak az alvás ártatlanságában. Karakteres áll és arccsont. Olyasféle ábrázat, amit érdekesnek találnék, ha nem olyan ember­hez tartozna, aki a tetőmön csavargó birtokháborító.

Visszakoztam. A mobilom az ágyam mellett töltődött. Átoson­hatnék a teraszon, be az erkélyajtón, amit ha óvatosan behajtok, hív­hatnám a rendőrséget.

A kutya felemelte a fejét, nagy, fényes, barna szemei borzas szőr­csomók közül csillogtak. Leugrott a kanapéról, odaügetett hozzám, mancsai csattogtak a járólapon. Ránézett a tányérra a kezemben, majd vissza rám, háromszögletű füleit hegyezve kifejezetten opti­mista tekintettel bámult. A farkát csóválta, és halk, reményteljes nyöszörgést hallatott.

Sietősen lehajoltam, és adtam neki egy darab pirítóst, hogy el­hallgattassam.

Túl későn. A férfi kinyitotta a szemét. Ahogy felült, beletúrt a ha­jába, ami ugyanolyan kócos volt, mint a kutya szőre, majd lehányta koszlott csukáit a padlóra. Közelebb volt az ajtóhoz, mint én. Rám nézett. A köntösöm eltakart mindent, de mi tagadás, jobban érez­tem volna magam felöltözve. A biztonságos lakás felé oldalaztam. A férfi ruganyosan felállt. Majdnem két méter magas volt, sovány és izmos a rongyos ruhái alatt. Pánikgörcs szorította össze a gyomro­mat. Ha mindketten az ajtóhoz indulunk, ő ér oda előbb.

- Szeretném, ha távozna! Most! Különben hívom a rendőrséget. - Észrevehetően remegett a hangom. Basszus!

Fölvette a foszlott hátizsákját a padlóról.

- Rendben. Semmi probléma. Már megyünk is. Gyere, kutya! - Kicsit kurta és udvariatlan volt, de teljesen épeszűnek látszott. Oda­sétált a korláthoz.

Igen ám, de a kutya jól tudta, hogy van nálam még egy szelet pi­rítós. Rövidet vakkantott, leült a hátsójára, és esdeklő szemekkel pi­tizni kezdett.

 

- Teljesen leégetsz. Azonnal fejezd be! - szidta meg a férfi.

Odaadtam a kutyának az utolsó darab kenyeret. Mohón befal­ta, csakúgy, mint az előzőt, aztán csatlakozott a gazdájához. A férfi fölnyalábolta a kutyát, és betette a hátizsákba. Átvetette a pántot a vállán, rátette egyik kezét a korlátra, habozott, majd visszafor­dult.

- Feltételezem, nem mérlegeli, hogy esetleg a bejárati ajtón en­ged ki bennünket. - Megváltozott a hangja, lágy és meggyőző lett.

- Megúsznám a mászást. Fölfelé könnyebb, mint le. És mindjárt szétpukkad a hólyagom.

Első ízben mosolygott. Lefegyverző, szemhunyorítással fűszere­zett mosoly, nagy adag sármmal. Bár felmerült bennem, hogy szán­dékosan csinálja, és tökéletesen tudatában van a hatásával, de hát én is csak ember vagyok! Azt ugyan már nem gondoltam, hogy pszichi­átriai eset, őrült, drogos vagy veszélyes, de azért tanakodtam. Azt kí­vántam, bárcsak magasabb és izmosabb lennék, és egy dzsiu-dzsicu fekete övvel gazdagabb, mert akkor, ha mégis kiderülne, hogy egy őrült baltás gyilkos, simán megbirkóznék vele.

Átgondoltam. Egyedül élek, saját kis üzletem van, és hozzászok­tam, hogy magam hozom a döntéseimet. Úgy vélem, jó emberismerő vagyok, és szerintem ez a fickó teljesen rendben van. Mindemellett, ha lemászna, még megölné magát meg a kutyát, és ettől szörnyen érezném magam. Elképzeltem a kiáltást, a puffanást, ahogy roha­nok lefelé... aztán élhetek a tudattal, hogy mindezt megelőzhettem volna.

- Oké.

Bevezettem, és megmutattam neki a fürdőszoba ajtaját.

A lakásom majdhogynem tökéletes. Egy nagy stúdióapartman lépcsővel, fekete üveg és acél konyha az egyik oldalon, vele szem­ben fürdőszoba és mosókonyha. A hálószobám egy galéria. Az épí­tész szerint, akit megbíztam a kialakítással, hülye vagyok, hogy nem használom ki az egész tetőteret. Azt mondta, lehetne két hálószo­bám, ami több millát dobhatna a lakás értékén. De én egy sor abla­kot akartam, ami nagy teraszra nyílik, ahol nevelhetek növényeket, és derült napokon kimehetek reggelizni a lonc, a jázmin és a babér­levelek közé, vagy perzselő éjszakákon szórakoztathatom a barátai­mat a nyári hold fénye alatt. Nekem ez kellett.

Míg a férfi a fürdőben tartózkodott, fogtam a mobilomat, be­ütöttem a rendőrség számát, és könnyen elérhető helyre tettem a konyhapult alá. Magamra vettem egy gatyát és egy pólót, kinyitot­tam a kutyának egy doboz szardíniát, és adtam neki egy tálban vi­zet. Bekapcsoltam a rádiót. Épp a Miserere szólt Allegritől, az egyik kedvencem. Bedobtam még pár szelet kenyeret a pirítóba, és bekap­csoltam a vízforralót. A kávém totál kihűlt.

Ettem, amikor kijött. Megigazította a haját, aminek nedves lett a töve, ahogy megmosta az arcát. Ezt annak bizonyítékául tudtam be, hogy megkísérli fenntartani a normalitás látszatát.

- Hogy hívják a kutyát?

- Még nincs neve. Tegnap éjjel szedett föl.

- És téged?

Egy pillanatra lemerevedett, a tekintete kifejezéstelen lett, mint­ha azt mérlegelné, megmondja-e vagy sem. Úgy tűnik, kikapcsolta a szívtipró üzemmódot.

- Joe. -  Bámulni kezdte a kaját a tányéromon.

- Én Caz vagyok. Caz Tallis. Kérsz pirítóst? Kávét?

- Kösz!

Lenyomtam a kenyérpirító gombját, és Nescafét tettem egy bög­rébe. Jobban szeretem az instantot, mint az igazit. Morog is miatta James minden egyes alkalommal, amikor hozzám jön.

- Hogy kötöttél ki a tetőmön?

- Hoxton túl zajos az alváshoz, pláne vasárnap hajnalban. Renge­teg ember nyüzsög, zene szól, rendőrök szirénáznak.

Tett egy kanál barna cukrot a kávéjába, bámulta, ahogy keverget­te. Szép keze volt. Erősnek látszott. A csuklóján amolyan gagyi ha­misítvány dizájner óra volt, a számlapján egy csomó vonallal, és nagy számokkal körbe a szélén.

- Hát, fölmásztam a lakásod teraszára. Azt hittem, irodaház, és senki sincs itt a hétvégén.

- Jó lehetsz mászásban.

- Aha. - Megint mosolygott, ez alkalommal gigantikus méretűt, és csak nézett rám összeszűkült szemekkel. Elképesztő karizmája van a srácnak, és úgy használja, ahogy akarja. Ami irritált, hogy ponto­san láttam, mit csinál, és mégis működött. Akaratlanul is visszamosolyogtam rá.

- Nincs otthonod, ahová hazamehetsz? Miért alszol a szabad ég alatt?

- Hosszú történet. Mindennapos és unalmas is. - Vastagon meg­kent két pirítóst vajjal és mézzel. De engem nem lehet olyan könnyen lerázni.

- Hát untass vele!

Ugyanolyan gyorsan behabzsolta a pirítóst, mint a kutya. Meg­rázta a fejét. Nem akartam elhinni, hogy semmit nem hajlandó elmondani, miközben itt ül az én konyhámban, és az én kajámat eszi.

- Hadd találjam ki! Most szabadultál a börtönből, és elvesztet­ted azt az átlátszó műanyag szatyrot, amiben visszaadták a cuccod.

- Meglehet.

- Vagy tagja voltál egy szektának, odaadtad nekik az összes vagyo­nodat, de elveszítetted a hited, és menned kellett.

- Talán.

- Vagy fejbe vágtak, elvesztetted az emlékezetedet, és most össze­vissza kóborolsz, arra várva, hogy visszatérjen.

Úgy tűnt, ez tetszik neki. Anélkül, hogy megkérdezett volna, fog­ta a kenyeret, és betett még két szeletet a pirítóba. Kiszolgálta magát a gyümölcskosárból is, kivett egy almát, és beleharapott. Fölálltam, és beraktam a tányéromat és a csészémet a mosogatógépbe. Lehet, hogy mindezt kicsit türelmetlen mozdulatokkal tettem. Hagytam, hogy eluralkodjon a csend.

Megszólalt:

- Kirúgott a feleségem. Kicseréltette a zárakat, a holmimat egy konténerbe rakatta, a közös számlánkról pedig kivette az összes pénzt.

Megfordultam, és a szemébe néztem.

- Miért?

- A szokásos. - Kissé elmosolyodott. - Egy másik nő miatt. Nők miatt. Én pedig züllésnek indultam. Elfogyott a kápém, elvesztet­tem a mobilom. Végül itt kötöttem ki Hoxtonban.

- Most mit fogsz csinálni?

- Elmegyek stoppal Maidenheadbe. Ismerek ott valakit, aki majd ad kölcsön, talán nála is maradhatok, míg rendezem a dolgaimat.

- Ma egy lovat viszek Bracknellbe. Elviszlek, ha akarod, útba esik.

- Kösz! Hol tartod a lovat? Lenn?

Most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak.

- Igen. Majd mindjárt meglátod.

 

Lementünk a lépcsőn, a kutya mögöttünk csattogott. Kimentünk az ajtón, és ahogy bezártam magunk mögött, alig vártam Joe reak­cióját. Büszke vagyok a műhelyemre, és titokban élvezem, ha mu­togathatom.

Hintalovakat restaurálok. Nem fogok belőle meggazdagodni, de a világ minden kincséért se csinálnék mást. Valóra vált az álmom. Anyám mondta, hogy ezt kell tennem, két évvel ezelőtt, amikor már tudta, hogy meg fog halni. Gondolkodtam rajta egy ideig, aztán abbahagytam a művészettörténet-tanítást, eladtam anyám fulhami há­zát, az árából megvettem ezt a lepusztult hoxtoni házat, és átalakí­tottam. Sajnos kicsit elszámítottam magam, és végül többet költöt­tem, mint amennyit anyám házáért kaptam. Most spórolnom kell, hogy visszafizessem a banknak a kölcsönt. Amúgy tökre megérte; ha szerencsém van és keményen dolgozom, öt éven belül megszabadu­lok minden adósságtól.

A lakás alatti teljes szintet a végső munkafázisok befejezéséhez használom, mivel eszméletlen jók a fények: gipszöntés, festés, pettyezés, a sörény és a farok felszögelése, a nyereg és a kantár elkészí­tése. Mélyet szippantottam az ismerős, barátságos illatból, ami bőr, akrilfesték, mészpor és nyúlenyv szagának a keveréke.

Joe körülnézett. Fél tucat régi, különféle fajtájú és méretű ló állt mindenfelé, a felújítás különböző fázisaiban. Megveregettem a legközelebb állót, egy G & J Lines hintalovat, majd megálltam, hogy legyen ideje Joe-nak kielégíteni az érdeklődését, és kifejezni a csodálatát, ha kedve van. Nem volt.

- Talán föl kéne hívnod a feleségedet - jegyeztem meg, ahogy haladtunk lefelé a következő sor lépcsőn.

- Lehet - mondta.

A következő szobában a famunkákat végzem. Van benne két munkaasztal és annyi gép, amennyit csak be tudtam zsúfolni: gya­lu, szalagfűrész, esztergapad és csiszológép. Préseltlemez táblák függ­nek a falon, azokon polcok kéziszerszámokkal. Halomban állnak a deszkák a falnak támasztva, amerre csak talpalatnyi hely van. Gyö­nyörű az egész. Beletúrtam egy kupac friss fűrészporba. Az illat itt még jobb, a friss, gyantás fenyő miatt. Ránéztem Joe-ra. Semmi re­akció. A következő lépcsőhöz vezettem.

- Valószínűleg érzi, hogy túlreagálta a dolgot. Szerintem ő maga hívna, ha elérne. Lehet, hogy már aggódik érted.

- Kétlem - ellenkezett Joe.

A földszinten van az irodám és a bemutatótermem. Szőnyeggel borítottam, és mindössze egy íróasztal meg egy bőrdívány van ben­ne. Elegáns. Egy ajtó az aprócska konyhába vezet, a másik az egybe­épített zuhanyzóba és vécébe. Betetettem őket, mert itt laktam, míg a munkások a tetőapartmant építették, és most is jól jön, ha valaki itt akar maradni. Itt tartom a kész lovakat. Azokat, amik kiszállítás­ra vagy elvitelre várnak, és amiket még nem adtam el. Közülük öt a sajátom, vadonatújak, és az általam tervezett motívumok díszítik őket. Hagyományos lovak szolgáltak alapul, de a saját terveim alap­ján lettek kifaragva. Még nincs rájuk vevő. Nehéz modern hintalo­vakat eladni, hacsak nem tömeggyártmány és olcsó, magyaráztam Joe-nak. Dörmögött valamit.

- Nem mondtad, van-e gyereked.

- Nem mondtam - felelte Joe. - Fűrészporos az orrod. - Lesö­pörte, majd váratlanul rám vigyorgott. - Király lovak. Király be­rendezés.

Mekkora hülye vagyok! Éreztem, ahogy óriási mosoly terül el a képemen.

Joe ottléte hasznosnak bizonyult, mert segített kivinni a lovat a furgonba. Egy Collinson ló volt az 1970-es évekből, nem túl érté­kes, de jól nézett ki, miután rendbe hoztam. Jó nagy, úgyhogy egye­dül le kellett volna szednem a talpról, és darabonként kivinni.

A furgon kinn állt az úton, végig dupla záróvonal van egészen a műhelyemig. Lassan hátratolattam a boltíves bejárat téglafalai kö­zött a macskaköves úton, egészen az ajtómig. Beraktuk a lovat, és be­szálltunk az utastérbe. Elfordítottam a slusszkulcsot. A motor élet­re kelt, bocsánatkérően köhintett egyet, majd meghalt. Kivettem a kulcsot.

Fél perc múltán Joe megkérdezte:

- Mire várunk?

- Mindig ezt csinálja. Pár percig hagyni kell, aztán lehet újra pró­bálni.

Joe kihalászott egy iPodot a zsebéből, berakta a fülhallgatót, le­csúszott az ülésen, és becsukta a szemét. A kutya elhelyezkedett az ölében. Újra megpróbáltam beindítani, ez alkalommal a furgon összekapta magát, és vadul nekiugrott az útnak.

- Jó kis furgon ez, de tényleg, csak érzi a korát - mondtam. Joe nem felelt.

 

Vasárnap reggel lévén az utak csendesek voltak, ahogy átvág­tunk Londonon az M4-es felé. Jó érzés meglátni a vidék első jeleit, birkákkal és tehenekkel. Úgy tűnt, Joe elaludt. Reméltem, hogy me­sél még magáról. Elhagytuk Slought, és azon tűnődtem, fölébresszem-e, hogy megkérdezzem, merre kell menni, vagy hagyjam még egy kicsit.

- A hetes vagy nyolcas lejárónak kell lennie - motyorásztam ma­gamban.

Kinyitotta a szemét, és felült.

- Nyolcas.

Hirtelen gyanú ébredt bennem.

- Nem is aludtál - mondtam neki vádlón. - Egyáltalán, játszik valamit az az iPod? - Hogy tudta volna feltölteni?

- Nem. Csak elegem lett a kérdésekből. Oké.

Megállítottam a furgont, ahol kérte, egy szép családi ház előtt, a főútról nyíló egyik mellékutcában. A motort sem állítottam le. Joe kikapcsolta a biztonsági övét, az ajtózárra tette a kezét, és a szemem­be nézett. A szeme barna volt, mint a kutyáé, csak egy árnyalattal sötétebb.

- Hát, kösz! Sok szerencsét a lovakhoz!

Benyúltam a táskámba, kivettem egy húszast, és odaadtam neki.

- Miért kapom?

- Nem mászkálhatsz csak úgy pénz nélkül. Hátha kell valamire.

Betette a zsebébe.

- Visszaadom, ahogy tudom.

- Tartsd meg! Ajándék.

Nem akartam csalódni, ha netán sosem adja vissza. Jobban érez­tem magam, hogy csak úgy adtam, még ha nekem húsz font arány­lag sok pénznek számít is. Mogorvasága ellenére megkedveltem. Nem bírtam nézni, hogy csak úgy elsétál a kutyával, ahogy jött, és nincs egy fillérje se buszra, se egy csésze teára, vagy telefonra, ha a barátja esetleg nem lenne otthon.

Ha kért volna pénzt, tuti, nem adok neki egy vasat sem. Állan­dóan odajönnek idegenek az utcán, és mindenféle mesével etetnek, hogy kirabolták őket, és útiköltségre kell, hogy hazajussanak. Nyil­ván jóságos kinézetem lehet. Az első kettőnek még adtam, de aztán megokosodtam. Joe viszont nem kért semmit, kivéve, hogy használ­hassa a fürdőszobámat.

Mosolygott, kinyitotta az ajtót és kiszállt, a kutya követte. Sebes­ségbe tettem a furgont, és elhajtottam. Nem gondoltam, hogy va­laha újra látom.

 

A Kiadó engedélyével.