Főkép

Komolyabb összeggel mernék fogadni, hogy az idei első hazai, nagyszabású Quimby-koncertre igyekvő rajongók között igen nagy népszerűségnek örvendhettek a különböző időjárás-előrejelző oldalak a szombati nap folyamán. Sokat izgultunk, hogy vajon esni fog-e, megtréfálnak-e az égiek a szabadtéri koncert alatt, de végül megkímélték a közönséget az áldásuktól, az olykor erőre kapó hűvösebb szellőkre pedig azt hiszem, senki nem figyelt igazán a tombolás közben. A kisebb zavaró tényezőkön túl viszont semmi sem akadályozhatta a felszabadult szórakozást, elvégre a Budapest Park gyakorlatilag tökéletes helyszínnek bizonyult: kényelmesen elfért a többezres tömeg (a zenekar saját bevallása szerint is azt szerették volna elérni, hogy mindenki bejuthasson az eseményre, amikor ez a fővárosban évek óta problémás szokott lenni), a lebonyolítás kifejezetten profi munkának tűnt, ráadásul a Park egyébként is az egyik legigényesebb szórakozóhely a fővárosban.

 

Már a bejutás alatt arra lettem figyelmes, hogy meglepően vegyes összetételű közönség gyülekezik a Quimby-re várva: a szüleikkel érkező tinédzserektől az idősebbekig minden korosztály képviseltette magát, ami nagyszerűen jelzi, hogy milyen népszerűvé vált az elmúlt évek folyamán ez az alternatív zenekar. Ám mielőtt Kiss Tibiék a húrok közé csaphattak volna, az egészen egzotikus nevű Konyha zenekar lépett a színpadra. A háromtagú formáció közel három éve játszik együtt, egyfajta garage rockos, punkos stílusban, ami egyrészről kifejezetten szimpatikussá teszi őket, másrészről viszont keveselltem az egyedi hangzást a dalaikból. Bár ezt ügyesen próbálják kompenzálni a dalszövegekkel vagy a leginkább klubokra emlékeztető bensőséges légkörrel (utóbbi miatt nem is tudták igazán betölteni a Park nagy színpadát), ám ha igazán ki akarnak tűnni a hasonló zenét játszók táborából, ennél több eredetiségre lesz szükség.

 

Ettől függetlenül ígéretes együttesnek gondolom őket, csak érdemes lenne eldönteni, hogy melyik vonulatot is akarják választani: a klubzenét, ahol ismerik a közönséget és nyugodtan lehet nevetgélni Lajoson, a tourmenedzser lajháron; vagy kilépni az igazán nagy tömeg elé, ahol egy óra alatt, előzenekarként kell annyit mutatniuk magukból, hogy megnyerjék azokat is, akik korábban soha nem hallottak róluk. A kirobbanó energiákkal mindenesetre nincs gond, a profizmust sem hiányolom, de az talán beszédes, hogy a dalok között meglepően nagy számban cserélődő gitárok (plusz a vége felé még egy szájharmonika is előkerült) jobban az emlékezetembe vésődtek, mint a rajtuk eljátszott dalok (egyedüli kivétel talán a „Kiskifli”, amit úgy vettem észre, a zenekar rajongói is nagyon vártak).

 

Aztán ahogy megtelt a Park nem is olyan kicsi tere, felvonult a színpadra a néhány vendégművésszel kiegészült Quimby is. Az estén ugyanis a fúvósok nagyobb számban képviseltették magukat a szokásosnál, ami a hangzásnak is igen jót tett – nem mintha az együttesnek egyébként gondja lenne azzal, hogy kitűnően szóljanak a dalaik vagy egyáltalán, hogy eszméletlenül jó hangulatot teremtsenek. A közönség azon részének, akik a Konyhán nem tudtak igazán ráhangolódni a koncertre, talán a második számig, a „Hoppá”-ig kellett várniuk, hogy őket is elérje az utánozhatatlan atmoszféra, onnantól kezdve megállíthatatlan volt a folytonos pörgés – legalábbis a nagyszínpad előtt én így tapasztaltam, de erősen kétlem, hogy hátrébb akár egy pillanatig is unatkoztak volna az emberek.

 

A koncert egyik érdekessége az új dalok bemutatása volt, ugyanis a tavaszi hónapokat nem tétlenül töltötte a zenekar, hanem az erdélyi, majd a nyugat-európai turné alatt több új dal is született, ezekből hallgathattunk meg néhányat (összesen hármat, ha jól emlékszem). A „Kivándorló blues” például azt hiszem, témájának és hangzásának köszönhetően is nagy népszerűségnek fog örvendeni az új lemezen, noha ezt majdhogynem az összes Quimby-számról elmondhatnám. A másik érdekességet a színpad falára vetített hangulatos animációk biztosították, ezek között talán a „Fekete lamoure” és az „Ultravaló” vitte a pálmát, kifejezetten mókás volt figyelni a videókat – már ha valakinek még erre is maradt energiája.

 

Ugyanis az a veszély senkit nem fenyegetett, hogy ki tudja magát vonni a koncert varázsa alól: az igen tetszetős színpadkép vagy az egymást váltó ismert és kevésbé ismert dalok még az ellenállókat is folytonos mozgásra és éneklésre kényszerítették. Remek érzékkel válogattak egyébként Kiss Tibiék a tekintélyes repertoárból, a melankolikus balladákat keményebb rock váltotta (utóbbiakban Kárpáti „Dódi” Józsefnek jutott a főszerep), hogy aztán az alternatívabb slágerekre terelődjön a figyelem. A közönségkedvencek természetesen most sem maradhattak ki, az „Autó egy szerpentinen” vagy a már visszatapsolás után előkerülő „Sehol se talállak” egyértelműen nagy sikert aratott, hogy az „Ajjajjajj”-ról vagy az „Elvisz a szél”-ről ne is beszéljek.

 

Nem csendült fel viszont a „Most múlik pontosan”, de a magam részéről kifejezetten örültem ennek a fejleménynek, az elmúlt években úgyis túl sokat hallhattuk a különböző médiumokban; az pedig mindig pozitív, ha egy zenekar nem akar leragadni egy-egy számnál. Hasonlóan érdeklődve figyeltem Varga Liviust, aki időnként elvitte a show-t, s többször kapott mikrofont, mint ahogyan azt előzetesen elképzeltem. Nem mintha problémám lett volna ezzel, Livius showmanként legalább annyira tehetséges, mint zenészként – de persze közben Kiss Tibit sem kellett félteni, gyakran előkerülő hangosbeszélőjével, ökörködős mozdulataival uralta a színpadot.

 

Aki járt már Quimby-koncerten (vagy egyáltalán, aki már hallgatott néhány lemezt tőlük), annak talán nem kell magyaráznom, hogy milyen magával ragadó a stílusuknak megfelelő, alternatívnak is nevezhető zene (amely megnevezésre azért valamelyest rácáfol, hogy mekkora rajongótáborral rendelkeznek a zenészek), ráadásul az élő előadás még többet lendít rajta – a lelkesedés elképesztően ragadós, a bulizós hangulat gyakorlatilag azonnal kialakult a közönség soraiban. Aki viszont még nem élvezte a Quimby-féle élőzene örömeit, annak nagyon ajánlom, hogy legközelebb nézzen be hozzájuk: az önfeledt szórakozás garantált.