Főkép

Nehéz megmondani, általában véve mennyire biztos mutatója a publicitás, a sajtó érdeklődése egy adott produkció színvonalának, annyi azonban bizonyos, hogy az előadótól mindenképp többet, a nagy átlagnál messze jobbat várnak el, és ez mindenképp jelent valamit. A Garbage hét hosszú esztendeig tartó kihagyás után megjelent első stúdióalbumát egyértelműen komoly várakozás, készülődés előzte meg, hiszen amit eddig letettek az asztalra, az a kísérleti, ugyanakkor kifejezetten fogyasztható rock- és popzene csúcsteljesítményei közé tartozott. Őket hallgatva kissé olyan érzésem támad, mintha a Finnegans Wake előtti James Joyce egyfajta popkultúrabeli reinkarnációját hallanám, és ezt a benyomást erősíti az a tény is, hogy – ugyan elsősorban személyes és művészi ellentétek miatt – semmiképp nem siették el az újabb jelentkezésüket. (Megjegyezném persze, hogy korábban is kizárólag akkor álltak elő új nagylemezzel, amikor megérett, kiforrott egy-egy anyag, és ez önmagában a minőség viszonylag megbízható garanciája.)

 

Hogy hozott-e tényleges meglepetést a Not Your Kind Of People, már egészen más lapra tartozik. Azt egyértelműen nem mondhatom, hogy a számokat az avantgárd kísérletezgetés jegyében rögzítették – már ami a stúdiómunkát illeti, hiszen az albumhoz készült promóciós videók tagadhatatlanul a modernizmushoz nyúlnak vissza ihletért. A zene azonban gyakorlatilag pontosan olyan, amilyenre ennyire öreg rókáktól számítani lehet: döbbenetesen profi módon kidolgozott; egyetlen eltévelyedett hang, egyetlen ízlésbeli hiba sincs benne; ugyanakkor úgy magától értetődő és szinte első hallásra dúdolható, hogy jobban odafigyelve mégis rájövünk, hogy nekünk akkor sem jutottak volna eszükbe efféle témák, ha megszakadunk. Egyszóval a csapattól megszokott könnyedség és zenei rátermettség jellemzi a dalokat.

 

Azokat a dalokat, amelyek a korábbi lemezekhez képest első hallásra valamelyest rockosabbnak tűnnek – de csak első hallásra, mert furcsamód a leghatásosabb szerzemények épp nem a durvább, nyersebb hangzásúak közül kerülnek ki. Itt van például rögtön a „Blood for Poppies”, amely ugyan csupán harmadikként szólal meg, az első video viszont épp ebből készült, és nem véletlenül. Az időnként bekeményedő reggae-nóta voltaképp a műfaj legjellegzetesebb elemeiből építkezik, mi több, a refrén is kifejezetten popos, azok a finomságok, a betorzított gitárok, a furcsán sci-fibe hajló, ám a jövőt csak sejtető elektronika, és mindenekelőtt Shirley Manson utánozhatatlan, markáns alt hangja és fenomenális előadásmódja tagadhatatlanul kiemelik a számot a többnyire bakfisokat idéző szoprán hangú énekesek popdalai, vagy épp a szimfonikus és opera metal zenekarok női hangot előtérbe helyező kompozíciói közül.

 

A spagetti westernek fénykorát idéző gitárhangzással indít az erősen retro-hangulatú címadó dal, a „Not Your Kind of People”, az áthallások azonban közel sem érnek még véget itt. A Beatlesen kívül David Bowie-t juttatja rögtön eszünkbe a szám, de szinte minden pillanata valamiféle visszautalás egy-egy korszakra, stílusra, számra, miközben nem ismétlés, nem utánérzés, hanem önálló, erős, csodálatos kompozíció. A legszebb dal mégis talán az utolsóként felhangzó „Beloved Freak”, amely igazi, tipikus Garbage a maga felemelő mélabújával, merengésével és kielégülni nem vágyó sóvárgásával. Ebbe a számba és benne Shirley Manson hangjába kizárólag beleszeretni lehet, méghozzá örökre és kiteljesedhetetlenül.

 

Szintén összetéveszthetetlenül Garbage-os a keményen elektronikus „I Hate Love”, amely már a címével mindent elmond a dal atmoszférájáról és voltaképp a mondanivalójáról is. A csapatot ugyebár sosem a kiáradó vidámsága miatt kedveltük, és a szerelemnek is inkább az A. E. Bizottságtól ismert, alternatív változatáról beszéltek nekünk, és most sincs ez másként. Amiként a hamisítatlan rockzene sem igazán kiszámítható az ő interpretációjukban. Ezt például a „Man on the Wire” is bizonyítja, mely punkos, mocskos, arcba mászó és feszes, másoktól manapság mégsem hallhatunk ehhez hasonló és ennyire egyéni megnyilvánulásokat, hiába nevelkedtünk Lene Lovichon, Hazel O’Connoron, Blondie-n, Pinken vagy Juliette and the Licksen. És ha már szóba jöttek a tipikus Garbage-szerzemények, a lemez elejéhez visszatérve az „Automatic Systematic Habit” költői szövege és elektrodiszkóval ötvözött rockja is említést érdemel mint kiemelkedően és letagadhatatlanul Garbage-os szerzemény.

 

Voltaképp zseniális album ez, mindenféle sallang vagy botladozás nélkül. Csak semmi meglepetés, mégis csupa izgalom az egész. Minden hangjára érdemes odafigyelni, hiszen sokkal több rejlik bennük, mint ami első hallásra feltűnik, ezzel együtt simán szórakozni is lehet, ha feltesszük a lemezt, de akár háttérmuzsikának is elmegy, ha már elégszer hallgattuk, és kellően jól megismertük. Valóban csak Joyce-hoz hasonlíthatom ezt a magabiztos, egyszerre előre- és hátramutató, a műfaji meghatározásoknak, mindenféle címkézésnek ellenálló zenét. Azt hiszem, akiket egyszer megfogott ez a muzsika, azok örökre a hatása alatt maradnak, és a Not You Kind Of People éppoly tökéletesen, ha nem még inkább megfelel az ismerkedéshez, mint a zenekar bármely korábbi albuma.

 

Az együttes tagjai:

Shirley Manson – ének, gitár

Steve Marker – gitár, billentyűk

Duke Erikson – basszusgitár, billentyűk, gitár, ütőhangszerek

Butch Vig – dob, ütőhangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Automatic Systematic Habit

2. Big Bright World

3. Blood for Poppies

4. Control

5. Not Your Kind of People

6. Felt

7. I Hate Love

8. Sugar

9. Battle in Me

10. Man on a Wire

11. Beloved Freak

 

Diszkográfia:

Garbage (1995)

Version 2.0 (1998)

Beautiful Garbage (2001)

Bleed Like Me (2005)

Absoulute Garbage (2007) – válogatás (CD / DVD)

Not Your Kind Of People (2012)