Főkép

Minden könyvnek megvan a maga sorsa, s bizony nincs ez másként Bálint Ágnes eredetileg 1969-ben megjelent mesekönyvénél sem, melyben emberi tulajdonságokkal rendelkező állatok a főszereplők. Érhető módon annak idején a Móránál jelent meg a könyvecske, aztán a rendszerváltás után a Santoshoz került, majd végül a Holnapnál kötött ki. Számomra ez - többek között - azt jelzi, hogy Bálint Ágnes könyveire a mai napig van kereslet, és akárcsak Janikovszky Éva művei, ezek is mindig megtalálják az utat az olvasókhoz.

 

A cselekmény helyszíne egy dunai sziget, és akik egy kicsit is ismerik a szerző életrajzát, azok rögtön rávágják, hogy biztos gyerekkora élményeit írta meg, elvégre szülőhelye, Adony vélhetően több könyvében is szerepel, bár tény, egyetlen alkalommal sincs nevesítve. Ezt persze nem lehet eldönteni, már csak azért sem, mert a szó hagyományos értelmében Adonynál nincs sziget a Dunában, de a leírások életszerűsége miatt biztosra veszem, ezen a szigeten Bálint Ágnes valóban járt, és valószínűleg maga is átélte az elzártságot és azt a furcsa időtlenséget, amit az egész környezet áraszt.

 

A sziget nem csak azért számít varázslatosnak, mert többek között szavazni hajlandó szitakötők lakják, hanem mert visszarepíti a korosabb olvasókat az időben, akik olvasás közben biztosan felidézik gyerekkorukat, amikor a nyári szünet alatt szülői felügyelet nélkül járták a vidéket, játszottak, barátkoztak, világfelfedeztek, amikor a falubéli szomszéd ház csodálatos palotának tűnt az emeletes ráépítésével, amikor biciklivel elképzelhetetlen távolságokra tekert el a kisiskolás – egyszóval amikor jó volt gyereknek lenni. Vagy éppen rossz, hiszen a szülők nem teljesítettek minden kívánságot, és munka után bizony foglalkoztak csemetéik nevelésével. Nosztalgikus szempontból ezért aztán  A Szitakötők Szigetén kifejezetten bűbájos könyv, mert rövidke történeteivel a múltba röpíti a felnőtteket, de persze az ifjabbak sem járnak rosszul, mert őket nemes egyszerűséggel elszórakoztatja a kecskegida, akivel mindig történik valami, és a pillanatnyi helyzetnek megfelelően hol dicsérik, hol dorgálják, aminek hatására Giduci apránként megváltozik. A változás kapcsán pedig olyan fontos dolgokról esik szó, mint az önuralom, a barátkozás, és az ijesztő idegenek.

 

Egy biztos, ez a történet egyértelműen nem felnőttek számára íródott, ezért nekem volt némi hiányérzetem, amit mondjuk a Mazsola meséknél nem éreztem, és nem azért, mert azokat jobban ismertem. Egy kicsit rövidnek, kicsit talán túl egyértelműnek gondolom ezt a mesekönyvet, bár hangsúlyozom, érzésem szerint a gyerekek ezt teljesen másként látják. Egy biztos, Bálint Ágnes időtlen mesét írt, gyakorlatilag semmit nem kopott az eltelt majd ötven év alatt, hiszen például bizonyos gyermeki viselkedésminták semmit nem változtak (pl. a csengő ügy).

 

Pásztohy Panka grafikái nagyon tetszenek, ott van bennük a nyár illata, a természet közelsége, és nem utolsó sorban az egyszerűség, a gyerekbarát vonalvezetés, a főszereplő pedig valóban olyan elevennek, rosszcsont kisgidának látszik a képeken, mint amilyennek a szöveg alapján elképzeltem.