Főkép

Glenn Gould nevét valószínűleg kevesen kapcsolnák össze Haydnéval, hiszen a kanadai zongorista mindenekelőtt Bach, Beethoven és Schönberg értelmezőjeként maradt meg az emlékezetünkben, Mozart szonátáinak előadásakor pedig inkább a radikálisan, nem egyszer szinte parodisztikusan mozartiatlan tempóválasztásokkal borzolta a klasszikus zene kedvelőinek idegeit. Pedig a megszokottól vagy elvárttól eltérő interpretáció sikeresen felülírhatja a beidegződéseket, és a műveket mintegy dekonsturálva, azok mélyebb erényeit és rejtett szépségeit tárhatják fel.

 

Gould pontosan így állt hozzá Haydn késői zongoraszonátáihoz is – és ha halála meg nem akadályozza benne, talán még alaposabban megismertethette volna velünk ezt a rendkívüli életművet. Amit feltárt, ennek ellenére ténylegesen revelációerejű, és a klasszika meghatározó alakjának egy egészen különleges arcát mutatja meg nekünk; és azzal ugyan nem vádolhatjuk meg az előadót, hogy meghamisítaná az eredeti felfogást vagy a mű szellemét, korhűnek még véletlenül sem mondhatók e felvételek. Ám e merészség következményeképp inkább rengeteget nyerünk, mint bármit is veszítenénk.

 

A technika és a díszítések jellege egyértelműen barokkos: gyakorlatilag nem hallani legato futamokat, és a pedálhasználat is erősen visszafogott, a kötött futamok és a zengő akkordok híján pedig úgy érezhetjük, hogy csembaló, és nem zongora szól. A három esetben is nyitásként használt andante tételekben ugyanakkor szokatlanul lassú a tempóvétel, így mégsem lennének előadhatók a darabok a barokk jellegzetes billentyűs hangszerén (vagy, amint azt Gould a Handel csembalószonátáihoz improvizált bevezetőjében teszi, egészen modern hatást érne el vele), vagyis Gould a műveket minden tekintetben és egyértelműen kiragadja bármiféle kor kontextusából, hogy azok ekként nyerjék el valóban egyetemes karakterüket.

 

Persze maguk a művek sem igazodnak szigorúan semmiféle előzetes elvárásokhoz. A szonátaforma gyakran variációszerű elemekkel keveredik, a két C-dúr és az egyik D-dúr szonáta kéttételessége részben a rokokó hagyatéka, ahogy valamennyire ennek a stílusirányzatnak betudható a dúr tonalitásnak a klasszikában szintén felfedezhető dominanciája is. Ugyanakkor egy Mozart érett zongoraverseiben megfigyelhető megoldással rokon a dupla albumon két változatban is hallható Esz-dúr szonáta középső tételének drámai betétje, amely a struktúrát egyszerre tömör oszlopként megtartó és hárfaszerűen felbontott akkordok és a tétova, finom dallam kontrasztjával már-már a beethoveni magasztosságig fokozza az érzelmeket.

 

Kivételes egymásra találás tanúi lehetünk tehát e felvételeken, és csak fájlalhatjuk, hogy a balsors végül meghiúsította a tervezett összkiadást. Bármi volt is az ok, Glenn Gould hirtelennek ható nyitása Haydn felé (a két Esz-dúr szonáta azért, mint tudjuk, időnként felcsendült a koncertjein) mindenképp ígéretesnek tűnt, és újfent hihetetlen magasságokba juttatta a zongorista művészetét. A Haydn zongoraműveivel még csak ismerkedőknek is mindenképp tanulságos lehet a lemez, habár bizonyosan nem azt kapják tőle, amit a klasszikától elvárnának, az igazi ínyencek számára azonban az összes darab az újbóli rácsodálkozás élményét nyújthatja minden egyes meghallgatáskor.

 

Előadók:

Glenn Gould – zonora

 

A lemezen elhangzó művek listája:

CD 1

1-2. Sonata in D major Hob. XVI: 42

3-4. Sonata in C major Hob. XVI: 48

5-7. Sonata in E-flat major Hob XVI: 49

 

CD 2

1-3. Sonata in C major Hob. XVI: 50

4-5. Sonata in D major Hob. XVI: 51

6-8. Sonata in E-falt major Hob. XVI: 52

9-11. Sonata in E-flat major Hob XVI: 49 (1958-as felvétel)