Főkép

Ez már a második Parker regény, ami az új kiadó égisze alatt megjelenik, szóval panaszom nem lehet, és csak most, az olvasás befejeztével tudatosodott bennem, hogy ebben a fene nagy skandináv krimidömpingben (amivel egyébként semmi bajom nincs) bizony teljesen háttérbe szorultak az angolszász krimik. Tisztában vagyok vele, hogy Agatha Christie egy pillanatig sem kerül le a toplistákról, de aki mondjuk valami szikárabbat szeretne, és ez alatt nem Chandler vagy Hammett újrakiadásait érti, az bizony bajban van. Ezt az űrt tölti be nálam Richard Stark/ Donald E. Westlake sorozata, ami egyrészt nem túl régi, másrészt annyira amerikai, amennyire csak egy bűnregény lehet.
 
Igen, Parker továbbra is ebben a kategóriában ténykedik, nála szó sincs krimiről, elvégre ő maga az, aki más regényekben rosszfiúként megkeserítené a nyomozók életét. Mondjuk a megkeserítés itt is megvan, csak mivel az író eleve a másik oldal szemszögéből veti papírra az eseményeket, olvasás közben nem jut idő a moralizálásra és az értelmezésre. Utólag azért érdemes elfilózni azon, vajon miért tetszik az embereknek ez a fajta „főhős”, aki ha úgy adódik öl, ha úgy adódik bankot rabol, ha úgy adódik erőszakos. Ráadásul sosem éri utol a törvény szigora, a huszonsok kötetben egyszer sem jár pórul. Persze időnként neki is kijut a jóból, saját bevallása szerint az előző kötetben lőtték meg kilencedik alkalommal, és van, amikor magánál sokkal erősebb csoporttal kerül összetűzésbe, de ezeket a „kellemetlenségeket” leszámítva mondhatni boldog embernek számít, aki élvezi a szakmáját, és mentes minden lelki bajtól. Egyetlen félnivalója van csupán, ha akció közben elkapják és börtönbe csukják.
 
Na ebben a regényben pont erről van szó, hiszen az egyik betörése balul sül el (a hagyományokhoz híven az egyik társa miatt), és mire kettőt pislantana, már rács mögött találja magát. Egyelőre még csak gyűjtőfogházban, hiszen a bírósági tárgyalás várat magára, de csak idő kérdése, hogy újlenyomata alapján kiderüljön a személyazonossága, ami alsó hangon is az egészségesnél hosszabb raboskodást jelentene – ezért aztán minél előtt meg kell szöknie. Zseniális felütés, és ettől kezdve az olvasó csak ámul meg bámul, milyen hanyag eleganciával fogadja Parker ezt a fordulatot, és mi mindent kell megtennie, hogy egyáltalán esélye legyen a távozásra.
 
Westlake ezúttal sem hazudtolta meg magát, színtiszta kényeztetés, amit az olvasóval művel, kezdve Parker távolságtartó személyével, a profi rosszfiúkkal, és persze a kisvárossal, ahol ismét olyan mellékszereplőkkel találkozunk, akiket ugyan nem ismerünk meg alaposabban, de mégis hitelesen vannak jelen, kellőképpen egyediek, miközben egy felesleges mondatot nem pazarol rájuk a szerző. Ez a regény üdítő változatosságot jelentett a rendőrök magánéletében vájkáló skandináv vonal után.
 
Részlet a regényből