Főkép

Amikor a tavalyi Könyvfesztivál idején elindult az Ad Astra Kiadó, rögtön négy újdonságot mutatott be a hazai közönségnek, köztük Hannu Rajaniemi első könyvét, a Kvantumtolvajt. Be kell vallanom, hogy míg három könyv igen csábítónak tűnt, a finn szerző regényét nem igazán vártam – valahogy a furcsának kinéző borító és az idegen kifejezésekkel telezsúfolt bekezdések elijesztettek. Aztán mégis elkezdtem olvasni, s nagyjából a másik oldal környékén már értettem, hogy miért is ajánlottak Rajanieminek néhány fejezet alapján három kötetre szóló szerződést. Ugyanis annyira elkápráztat a szédítő jövővel, az ötletkavalkáddal és a frissnek, újdonságnak ható hangnemével, hogy észre sem vesszük, máris a hatása alá kerültünk, s visszavonhatatlanul magába szippantott a gogolokkal, kvantumfizikával és mindenféle technikai csodával tarkított varázslatos próza.

 

Aztán amikor már azt hiszem, hogy kezdem kiismerni a módszerét, jön a Fraktálherceg, és minden elképzelésemet felülmúlja. A lebilincselően szép szöveg magával ragad, és valahol Az Ezeregyéjszaka meséinek kalandjaiban találjuk magunkat, ahol a dzsinnek valójában megvadult nanotechnológiai szerkezetek, muhtaszibok keresnek rég elfedett emberi tudatokat a feje tetejére állt valóságban, az emberek pedig titkos neveket és varázspecséteket használnak, hogy megzabolázzák a rájuk törő intelligens kódokat. A Föld bolygón ugyanis egymásba olvadt az adatszféra és az anyagi világ, melynek következtében senki sincs biztonságban a káoszkódnak nevezett végeredménytől – képes átírni az emberi agyakat, ezért például csak igaz történeteket lehet mesélni, különben fennállna a veszélye, hogy a szavakba valaki káros algoritmusokat kódolt bele.

 

Az utolsó földi városba, Szirrbe tart Jean le Flambeur, a személyiségét vesztett zseniális mestertolvaj is – aki alig tudott elszabadulni a Mars folyamatosan mozgó városából, máris folytatnia kell feladatát, mellyel Mieli révén a nagyhatalmú digitális istenség, Joséphine Pellegrini bízza meg. Ehhez azonban előbb fel kell törnie a Schrödinger-dobozt, mely talán szabadulását rejti, talán valami mást, valami egészen meglepőt – akárhogy is, a gondolkodó Perhonen űrhajó fedélzetén több veszély is leselkedik le Flambeurre. Eközben Szirr városában Tavaddud Gomelez próbál visszakerülni apja kegyeibe, noha nem tudja tagadni, hogy örökre rabul ejtette a dzsinnek lenyűgöző (és tiltott) világa. Amikor azonban megismerkedik egy elbűvölő helyi kereskedővel és egy távoli világból érkezett dzsinnel, minden megváltozik, s sorsa egybefonódik az egész Föld jövőjével…

 

Rajaniemi ezúttal nem próbál érthetetlen és csak hosszú fejezetek múltával megfejthető kifejezésekkel terhelni, melynek következtében (és az előzmények ismeretében) már-már furcsa, hogy a fontos dolgokat kényelmesen megmagyarázza, az esetek többségében nem hagyja idegen fogalmak közt vergődni az olvasót. Arról nem is szólva, hogy a bemutatott univerzumról is teljesebb képet nyerünk: részletesebben megismerjük például a Naprendszert uraló erőket, vagy, hogy miként alakulhatott ki a jövőnek eme változata. Ez tökéletesen illik is a kötet stílusához: úgy nyúl vissza az arab mesék hangulatához, hogy közben megmarad a technikai csodákkal dúsított környezet lenyűgöző elevensége és eredetisége. Egymást érik a belső mesék, melyek gyakran többszörösen egymásba fonódnak, s néhány oldalnyi terjedelemben elröpítenek egy másik történetbe, mélyebb színezetet adva ezzel egyes figurák hátterének.

 

Akikre rá is fér az árnyalás, hiszen a Kvantumtolvaj kevéssé mutatta be a szereplőket. Főleg Mieli személyén érződött korábban, hogy jellemébe és motivációiba nem nyerhettünk kellő betekintést, de szerencsére ez a második kötetben változott, hasonlóan Jean le Flambeur sármos karakteréhez, aki ugyan továbbra is egyes szám első személyben mesél, ám ettől sem ismerjük meg tökéletesen. Ezeken túl az események szórakoztató mivoltát talán nem is szükséges részleteznem: a fordulatos, izgalmas történet kiváló ütemmel társul, mindvégig leköti a figyelmünket, s fokozatosan válik egyre nagyobb léptékűvé – ebben azt hiszem, a harmadik kötet lesz a legerősebb, s már most olyan pillanatokat ígér, melyek minden sci-fi és űropera rajongó igényeit kielégíthetik.

 

Minden pozitívuma ellenére mégis a szöveg hangulata miatt lesz olyan emlékezetes a Fraktálherceg. Juhász Viktor szokás szerint kitűnő tolmácsolásában megelevenedik az arab mesevilág, az Ezeregyéjszaka és a high-tech jövő kulturális egyvelege, melyet egyszerűen csodálatos olvasni. A szerző engedi szabadon szárnyalni a fantáziáját, hogy lenyűgözze az olvasót, s teszi ezt a lehető legszórakoztatóbb módon. A személyesen is szimpatikus író-matematikus következő regényét még jobban várom, mint a második részt: hiszem, hogy tudja tovább fokozni a varázslatot. Már ha lehet egyáltalán.