Főkép

A tavalyi év egyik legfurcsább könyves élménye számomra Mark Lawrence első regénye, a Tövisek Hercege lett. Nem mintha annyira tetszett volna, talán helyesebb azt mondani, hogy idegesített, köszönhetően a történet egyes elemeinek és a nagyszámú, szerintem tévesen dicsőítő kritikának. S miután a folytatást még jobbra értékelik, a borító felirata szerint egyenesen 2012 legjobb angol nyelvű fantasy regényének tartják, nem tudtam ellenállni, kíváncsi voltam arra, hogy mit is tud kezdeni Lawrence pszichopata főhősének további kalandjaival, mennyire orvosolja a kezdeti hibákat és zavaró momentumokat. Talán számomra volt a legmeglepőbb, hogy bizony félelmeim alaptalannak bizonyultak, a szerző érezhetően fejlődik, s most már egy kifejezetten szórakoztató könyvet tett le az asztalra, mely sokkal komolyabban vehető, mint az előzmény.
 
Az egykori Jorg Ancrath herceg Renar-felföld meghódítása után már joggal nevezheti magát királynak, ám ambíciói természetesen nem érnek véget egy nem is túl hatalmas földdarab bevétele után. Császár akar lenni, be akarja fejezni az évtizedek óta tartó háborúskodást az uradalmak között, hogy végre békében élhessenek az emberek – persze az ő uralma alatt. Hasonló terveket szövöget a Nyíl királyságból származó Orrin herceg is, s úgy tűnik, mindenki őt támogatja: sorra hódolnak be a tartományok, egyre nagyobb területre tesz szert, még a próféciák is az ő uralmát jósolják meg. Jorgot ez a legkevésbé sem érdekli, képes szembeszállni a falai alatt ostromra készülő közel harmincszoros túlerőben lévő sereggel is, mert céljai, s büszkesége nem engedik meg, hogy leboruljon Nyíl ura előtt.
 
Minden látszat ellenére Jorg komoly fejlődésen ment keresztül a négy év alatt, amelynek az eseményeit a jelennel párhuzamosan ismerjük meg. Szörnyű tetteket vitt véghez, de halad előre a felnőtté válás ösvényén is: szembe kell néznie a következményekkel, saját lelkében kell letisztáznia mindazon gonoszságokat, amelyeket az évek folyamán művelt. Ennek a folyamatnak a leírása viszont ad egy komolyabb tónust az eseményeknek, immár sokkal hihetőbb a környezet, legyen szó a kamasz személyiségéről, vagy egyáltalán arról, hogy miért fogadják el vezetőnek (sőt, királynak) az emberek. Habár motivációin és jellemének mozgatórugóin még mindig lenne mit csiszolni, szerencsére túljutottunk az esztelen öldöklésen, érezhetően próbálja a szerző kidolgozott mederbe terelni főhősének érzéseit.
 
Olyannyira sikerül ez neki, hogy kihatással van a többi karakterre is. Az egyes szám első személyű narráció sosem könnyíti meg a figurák ábrázolását, a beszűkültségnek köszönhetően csak nehézkesen ismerjük meg a többieket. A Tövisek Királyában mégis sikerült árnyalni valamelyest a képet, megkedvelünk szereplőket, minek következtében a továbbra is hihetetlen mennyiségű halálnak végre van tétje és súlya. Még ha Jorg gondolatain keresztül is figyeljük az eseményeket, azáltal hogy képes érzésekre, élettel töltődnek fel társai is, a színtelen és megkülönböztethetetlen alakok immár hús-vér lényekké válnak, akik egy fokkal kidolgozottabb személyiséggel rendelkeznek. Különösen érdekes Katherine, aki ugyan Jorg mostohájának húga, a fiú mégis gyengédebb érzelmeket kezd iránta táplálni, ráadásul ügyes írói trükkel még a hölgy naplójába is beleolvashatunk, ami mindenképpen színesíti az egyébként elég kegyetlennek érződő történetet.
 
Nem mintha ezzel a kegyetlenséggel gond lenne, nagyon élveztem a kalandosan izgalmas cselekményt, a kisebb intrikák és a szarkasztikusan fekete humor világát. Utóbbi mennyisége nem csökkent, a remek párbeszédek maradtak a régiek, ráadásul még a mágiáról és a háttértörténetről is többet tudtunk meg. Így a második könyvnél már merek a korábban általam „hibrid”-nek nevezett világról beszélni, amely valamiféle egész Földre kiterjedő kataklizma következtében alakult ki. A szereplők csak „Építőknek” nevezik a korábbi földlakókat, akik a modern technika számukra felfoghatatlan vívmányaival úgy alakították át a bolygót, hogy az eredetire már csak nyomokban emlékeztet. A konkrét eseménysort egyelőre még nem ismerjük, csak a pusztulás eredményét – ami nekromanciát és tűzmágiát is elérhetővé tett, vagy épp álomboszorkányokat hívott életre. Írói szempontból elég kényelmes ez a környezet, de szerencsére ezúttal csak mérsékelten használta a deus ex machina, a megalapozatlan csodák eszközét, ami olvasói aspektusból inkább idegesítő, mintsem érdekes.
 
Úgyhogy nem tudok panaszkodni Mark Lawrence második regényére, olyan kötetről van szó, amely még az én fantasy-ben csak minőséget kereső ízlésemet is kielégítette. A realisztikus, mocsokban és vérben dúskáló hangulat mellé kitűnő párbeszédek és egyre szimpatikusabb karakterek társulnak, ráadásul hihető és komolyan vehető jellemfejlődésnek lehetünk tanúi, ami sokat lendít a szórakoztatáson. Szívesebben ajánlom a fantasy-t kedvelő közönségnek, mint az előzményt, már csak azért is, mert a szerző megmutatja, hogy képes túllépni saját hibáin. A kiadó, remélem, megtartja jó szokását a szokatlanul gyors magyar kiadást illetően, s a tengeren túl augusztusban megjelenő folytatást is hamar a kezünkbe foghatjuk – én mindenesetre megadom neki a bizalmat.

 

Részlet a regényből