Főkép

Habár nem ad ki évente több albumot, Justin Timberlake nem tartozik azon előadók közé, akiknek minden egyes megnyilvánulását követem, sőt, az egyetlen száma, amit sokszor és valóban igen nagy élvezettel hallottam, az Eklipse által megszólaltatott „Cry Me A River”-feldolgozás volt. Ugyanakkor már az első pillanattól fogva felfigyeltem a számomra leginkább Michael Jackson pszeudo-reinkarnációnak (ám semmiképp sem epigonnak) tűnő ifjúra, aki egyértelműen az amerikai pop – pontosabban az R&B és soul műfajainak – trónjára tört. Ami pedig a leginkább megfogott benne, az produkcióinak kérlelhetetlen kidolgozottsága volt.

 

Ugyanezt a profizmust fedeztem fel az énekes harmadik nagylemezének első meghallgatásakor, és ugyan egyes kritikusok túlságosan egysíkúnak ítélték az anyagot – míg azt elismerték, hogy a korábbi albumokhoz képest rengeteg újdonságot tartalmaznak a friss szerzemények –, bennem semmiképp sem a monotónia érzetét keltette. Épp ellenkezőleg, inkább meglepően izgalmasnak találtam a rengeteg számon belüli stílusváltást, zenei utalást és a visszafogott, majdhogynem bújtatott humort, melyek együttesen a progresszív műfajok kísérletező, epikus opusaira emlékeztetnek – méghozzá nem feltétlenül csupán hosszúságuk miatt.

 

Persze akad két kifejezetten timberlake-es darab is a kompozíciók között. A viszonylag lassú intróból erős középtempóba váltó „Suit & Tie” eleve slágernek készült, és igazi soulos ízét részben a valódi rézfúvósok és a kissé funkos gitár biztosítják. Ennek majdhogynem ellentéte a magasztos szintetizátormotívumokkal indító „Mirrors”, melynek bevezetése sokkal inkább nevezhető himnikus rockzenének, mint klasszikus popnak vagy akár soulnak – ehhez hasonló témákat inkább a Guns N’Rosestól vagy Steve Vaitól szoktunk meg annak idején. Igaz persze, hogy a szám többi része már hamisítatlan pop és pop-rock, amit mégis egészen izgalmassá tesz az utcai zene „szájhangszereinek” és a legmodernebb technikákkal megoldott hangszerelési ötleteknek szinte észrevehetetlen egybeolvasztása. Felemelő, mégis sikerül elkerülnie a giccsességet, a több sávon felvett, önmagával harmonizáló ének pedig az igazán jó fiúzenekarok a cappella remekléseivel vetekedik.

 

Rengeteg ugyanakkor a reminiszcencia, az áthallás is. A „Straberry Bubblegum” bakelitesen recsegő, mintavételezett bevágásai és sejtelmes hangeffektusokkal kevert, kifinomult megoldásai furcsamód Poe-ra (nem a költőre és íróra, hanem a Magyarországon talán kevésbé ismert énekesnőre) emlékeztetnek. A szerzemény végének sűrű harmóniákba tömörített éneke ugyanakkor Prince-et idézi. Prince hatása még letagadhatatlanabbul hatja át a gitárt kivételesen előtérbe helyező, és csodálatos rézfúvós szólamokkal gazdagított „That Girl”-ben, a szám legjellegzetesebben prince-i eleme mégis maga az énektechnika és a kórus, valamint a rezekkel megszólaltatott harmóniák használata, miközben mintha a Trio „Da Da Da”-jából ismert Casio VL-1 miniszinti csipogását is felfedezhetnénk a háttérben.

 

A „Let The Groove Get In”-t már első hallásra inkább a világzene kategóriájába sorolnám, és nem kizárólag a Burkina Faso-i eredeti népzenei felvételek bekeverése, hanem a szám alaphangulata miatt. A rézfúvósok itt inkább a karibi zenékre emlékeztetően szólnak, sőt, pár helyütt még a szintetizátor is a hangolt acéldobok zengését juttatja eszünkbe, miközben végig jelen van a soul lelke is. A leginkább kísérletező jellegű szerzemény a „Blue Ocean Floor”, ami talán nem minden rajongónak fog azonnal megtetszeni, hiszen még véletlenül sem táncolható, a Beatles innovatív korszakait idéző, meditációszerű atmoszférája ennek ellenére egészen különlegessé és szerethetővé teszi.

 

Ami engem illet, egyértelműen a megfelelő hangulatba kell kerülnöm ahhoz, hogy magamtól feltegyem a 20/20 Experience-t – melynek címe és borítója első hallásra meghökkent az éleslátásra való utalással, amíg meg nem tudjuk, hogy Justin Timberlake barátai nevezték „láthatónak” az albumra felkerült zenéket –, ha azonban már belekezdtem, eszembe sem jutna félbehagyni a lemezt. És ami a legfontosabb, valószínűleg bárki megtalálja a számok között a neki valót.

 

Előadók:

Justin Timberlake – ének, gitár (9)

Elliott Ives – gitár

Jerome Harmon – billentyűk

Terry Santiel – ütőhangszerek (8)

Benjamin Wright and The Benjamin Wright Orchestra – nagyzenekar

The Regiment – rézfúvósok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Pusher Love Girl

2. Suit & Tie

3. Don’t Hold The Wall

4. Strawberry Bubblegum

5. Tunnel Vision

6. Spaceship Coupe

7. That Girl

8. Let The Groove Get In

9. Mirrors

10. Blue Ocean Floor

 

Diszkográfia:

Justified (2002)

Future Sex/Love Sounds (2006)

The 20/20 Experience (2013)