Főkép

Fülszöveg:

A HATALOM CSAK EGGYEL OSZTHATÓ.

A háború dúlta Földön a sors és a körülmények egy különös csoportot hoznak össze: egy fasisztát, aki államcsínyt tervez, egy zongoristát, aki az elméjével játszik a hangszeren, egy First Ladyt, aki mindent a kezében akar tartani, és az utolsó praktizáló pszichiátert. És miközben a társadalom tetején állók a hatalomért marakodnak, az elnyomott alsó osztály kezd magához térni a kábaságból, egyre többet kérdez, egyre inkább tudatára ébred helyzetének és erejének.

Philip K. Dick ebben a regényben is rá jellemző módon időutazásból, pszichoterápiából, telekinézisből, androidokból és neandervölgyi mutánsokból gyúr egy olyan történetet, amelyben összeesküvés összeesküvést ér, és szokás szerint semmi nem az, aminek látszik.

 

Részlet a regényből:

Az Elektronikus Zenei Vállalat belső memója megrémítette Nat Fliegert, bár maga sem tudta, miért. Tulajdonképpen egy hatalmas lehetőségről szólt, miszerint végre kiderítették a híres-neves pszichokinetikus szovjet zongorista, Richard Kongrosian hollétét, aki anélkül játszott Brahmsot és Schumannt, hogy hozzáért volna a billentyűzethez: a nyaralójában tartózkodott a kaliforniai Jennerben. És némi szerencsével Kongrosian hajlandó lesz egy lemezfelvételre. Akkor meg miért…?

Flieger arra tippelt, hogy Kalifornia legészakibb partrészének sötét, nedves erdői taszítják; kedvelte ezt a száraz délvidéket itt, Tijuana közelében, ahol az EZV központja működött. A memo szerint viszont Kongrosian nem mozdul ki a nyaralójából; félig-meddig visszavonult a nyilvánosságtól, méghozzá egy ismeretlen családi helyzetnek köszönhetően, ami feltehetőleg a feleségével vagy a fiával kapcsolatos tragédia. Évekkel ezelőtt történt, sugallta a feljegyzés.

Délelőtt kilenc óra volt. Nat Flieger tűnődve töltött egy pohár vizet, és megetette az élő protoplazmát, ami az irodájában tartott Ampek F-a2 hangfelvevő berendezés része volt; a ganümédeszi létforma nem érzett fájdalmat, és eddig még nem tiltakozott az ellen, hogy egy elektronikus rendszer részévé tették; neurológiailag primitív volt, viszont a hangérzékelője felülmúlhatatlan.

Az Ampek F-a2 membránjai között csordogáló vizet a szerkezet hálásan elnyelte; az élő berendezés vezetői pulzáltak. Magammal viszlek, döntötte el Flieger. Az F-a2 hordozható volt, és ő jobban kedvelte az újabb, modernebb változatnál. Rágyújtott egy delicadóra, az irodája ablakához ment, és a rolót vevőre kapcsolta; meleg mexikói napfény tört be, alig győzött pislogni. A napfénytől és a víztől az F-a2 azonnal felpörgött, ahogy a metabolizmusa meglódult. Flieger szórakozottan nézte, de még mindig a memo járt a fejében.

Megint felvette, megszorította, mire a memo felvinnyogott: – …ez a lehetőség igazi kihívást jelent az EZV-nek, Nat. Kongrosian nem hajlandó nyilvánosan fellépni, de a berlini irodánk, az Art-Cor révén szerződésünk van vele, úgyhogy a törvény értelmében kényszeríthetjük, hogy játsszon nekünk… mármint ha rá tudjuk venni, hogy annyi ideig nyugodtan álljon. Mit szólsz, Nat?

– Ja – bólogatott Nat Flieger szórakozottan Leo Dondoldo hangjára.

Egyáltalán miért vett a híres zongorista nyaralót éppen Kalifornia északi részén? Ez önmagában is radikális lépés volt, a varsói központi kormányzat korántsem nézte jó szemmel. Plusz, ha Kongrosian dacolt a legfelsőbb kommunista vezetés ukázaival, akkor az arcizma se fog rezzenni az EZV fenyegetőzésétől; az immár a hatvanas éveiben járó Kongrosian könnyedén ignorálta a kortárs társadalmi élet jogi következményeit mind a kommunista országokban, mind az USEA-ban. Sok művészhez hasonlóan Kongrosian is a saját útját járja, valahol a két társadalmi monstrumvalóság között.

Nem lesz elég nyomást gyakorolni rá, ide ravaszság is kell. Mindenki tudja, hogy a közvélemény memóriája rövid, emlékeztetni kell őket Kongrosian létezésére és a zenei meg a pszionikus képességeire. De ezt az EZV propagandaosztálya könnyedén elintézi; hiszen jó sok ismeretlen arcot is eladtak már, és Kongrosian a jelenlegi visszavonultsága dacára aligha nevezhető ismeretlennek. Azért kíváncsi lennék, merengett Nat Flieger, mennyire jó még Kongrosian.

A memónak erről is voltak adatai: – …mindenki tudja, hogy egész mostanáig vállalt fellépést zártkörű összejöveteleken – jelentette ki lázasan a feljegyzés. – Fejeseknek Lengyelországban és Kubában, előtte pedig a Puerto Ricó-i elitnek New Yorkban. Egy éve Birminghamben ötven fekete milliomos előtt játszott egy jótékonysági rendezvényen; az összegyűlt pénz az afro-muszlim holdgyarmatok megsegítésére ment. Beszéltem két modern zeneszerzővel, akik jelen voltak, és megesküdtek, hogy Kongrosian virtuozitása cseppet sem kopott meg. Ez volt, mikor is… 2040-ben. Akkor volt ötvenkét éves. És persze állandóan ott van a Fehér Házban, Nicole-nak meg annak a nemtitásnak, der Alténak játszik.

A legjobb lesz, ha elvisszük az F-a2-t Jennerbe, és rögzítjük a játékát oxiszalagra, vélte Nat Flieger. Talán ez lesz az utolsó alkalom, a Kongrosianhoz hasonló pszí művészek élete köztudottan rövid.

Válaszolt a memóra: – Intézem, Mr. Dondoldo. Elrepülök Jennerbe, és megpróbálok vele személyesen tárgyalni. – Így döntött.

– Hurrá – lelkesedett a memo. Nat Flieger együtt érzett vele.

 

A zümmögő, éber riportergép nem tágított: – Mondja, dr. Egon Superb, igaz az, hogy ma megpróbál belépni a rendelőjébe?

Csak meg lehet gátolni, hogy a riportergép ne törjön rá az emberre az otthonában, füstölgött magában dr. Superb. Sajnos nem lehetett. – Igaz – válaszolt hát kénytelen-kelletlen. – Amint befejezem a reggelit, amit éppen most fogyasztok, beszállok a gépjárművembe, és elhajtok San Francisco belvárosába, leparkolok egy parkolóban, elsétálok a rendelőmhöz a Post Streeten, ahol szokás szerint pszichoterápiai kezelésben részesítem a mai első páciensemet. A törvény, az úgynevezett McPhearson-törvény ellenére. – Belekortyolt a kávéjába.

– És megkapta a támogatást a…?

– A PPNT teljes mértékben mögöttem áll. – Alig tíz perce beszélt a Praktizáló Pszichoanalitikusok Nemzetközi Társaságának vezetőségével. – Nem tudom, miért pont engem kell faggatni. A PPNT minden tagja a rendelőjében lesz ma. – És ez több mint tízezer tagot jelentett szerte az USEA-ban, mind Észak-Amerikában, mind Európában.

A riportergép bizalmasan dorombolta: – Maga szerint ki a felelős azért, hogy a McPhearson-törvényt elfogadták, és der Alte hajlandó volt törvényerőre emelni?

– Maga is tudja, és én is tudom – felelte dr. Superb. – Nem a hadsereg, nem Nicole, és még csak nem is az NR. A nagy gyógyszergyár, az A. G. Chemie kartell Berlinben. – Ez aligha volt újság, mindenki tudta. A befolyásos német kartell az elmebetegség gyógyszeres terápiája címén csapta be a világot, amivel vagyonokat keresett. Minek következményeként a pszichoanalitikusokat sarlatánoknak bélyegezték, egy szintre kerültek az orgonterapeutákkal és a dietetikusokkal. Hol van már a múlt század, amikor a pszichiáternek még volt respektje? Dr. Superb sóhajtott.

– Gyötrelmet okoz önnek – kérdezte a riportergép –, hogy kényszerítik a szakmájáról való lemondásra? Hm?

– Mondja meg a közönségének – kezdte lassan dr. Superb –, hogy törvény ide vagy oda, szándékunkban áll folytatni. Mi ugyanúgy segíthetünk, ahogy a gyógyszerterápia. Főleg jellembeli torzulásoknál, ahol a páciens egész élettörténete szerepet játszik. – Most látta, hogy a riportergép az egyik nagy tévécsatornát képviseli, vagyis úgy ötvenmilliós közönség hallgatta ezt a beszélgetést. Dr. Superb hirtelen szavafogyott lett.

Reggeli után kiballagott a járművéhez, ahol már várta egy másik riportergép.

– Hölgyeim és uraim, íme a pszichiáterek bécsi iskolájának utolsó képviselője. Az egykor elismert pszichiáter, dr. Superb talán mond nekünk pár szót. Doktor úr! – gördült felé a gép, és elállta az útját. – Hogy érzi magát, uram?

– Pocsékul – felelte dr. Superb. – Kérem, engedjen.

– Utoljára megy be a rendelőjébe – kommentálta a gép, ahogy félresiklott. – Dr. Superbről lerí, hogy megbélyegzett ember, aki azonban titokban büszke arra, hogy saját mércéje szerint igenis jól végezte a munkáját. Csakhogy az idő eljárt az összes dr. Superb felett… és csak a jövő a megmondhatója, hogy ez valóban jó-e így. Akár a véreztetés gyakorlata, a pszichoanalízis is virágzott, majd elhalt, és most egy új terápia vette át a helyét.

Miután beült, dr. Superb indított, aztán már gurult is az autobahnon San Francisco felé, továbbra is pocsék hangulatban, rettegve az elkerülhetetlentől: az összeütközéstől a hatóságokkal.

Már nem volt fiatal ember. Túl sok felesleg rakódott le középtájon, igen, túlságosan elhízott, és azzal, hogy majdnem középkorú, már túl öreg, hogy részt vegyen ilyen dolgokban. És a fürdőszobai tükör minden reggel kínosan megmutatta, hogy kopaszodik. Öt éve vált el a harmadik feleségétől, Liviától, és nem nősült újra; a karrierje volt az élete, a családja. És most? Kétségtelen, hogy ma megy utoljára a rendelőjébe, ahogy a riportergép is mondta. Ötvenmillióan nézik Észak-Amerikában és Európában, de szerez ez neki új hivatást? Új transzcendens célt a régi helyett? Nem.

Hogy némileg felviduljon, felvette a telefont, és tárcsázott egy imát.

Miután leparkolt és elsétált a rendelőjéig a Post Streeten, kisebb tömeget talált ott, jó pár riportergépet és maréknyi kék egyenruhás San Franciscó-i rendőrt.

– Jó reggelt – köszönt nekik dr. Superb feszengve, ahogy kulccsal a kézben felment a lépcsőn. A tömeg szétvált előtte. Kinyitotta az ajtót, majd belökte, és a reggeli napfény beömlött a hosszú folyosóra a Paul Klee- és Kandinszkij-nyomatokkal, amiket ő és dr. Buckleman tettek fel hét éve, amikor együtt rendezték be ezt az elég öreg épületet.

Az egyik riportergép kijelentette: – A kenyértörésre akkor kerül sor, kedves nézőink, amikor megérkezik dr. Superb első páciense.

A rendőrök pihenjállásban, némán várakoztak.

Dr. Superb megállt az ajtóban, és visszanézett az emberekre: – Szép napunk van. Legalábbis októberhez képest. – Törte a fejét, mit mondhatna még, valami hősies frázist, ami jól kifejezné érzelmei és helyzete nemességét. Semmi nem jutott eszébe. Talán mert nincs is ebben semmi nemes, vélte; ugyanazt csinálja, amit évek óta heti öt nap csinált, nem volt szükség különleges bátorságra ahhoz, hogy még egyszer végigcsinálja ugyanazt. Na persze letartóztatással fog fizetni azért, hogy makacs, mint az öszvér; ezt az elméje ugyan tudta, de a teste, az alacsonyabb rendű idegrendszere nem. Szomatikusan ment tovább a megszokott ösvényen.

A tömegből valaki, egy nő, odakiáltott neki: – Drukkolunk magának, doktor! Sok szerencsét! – Sokan rávigyorogtak, és gyér éljenzés hallatszott, ami gyorsan elhalt. A rendőrök unott képet vágtak. Dr. Superb betette az ajtót.

A váróban az íróasztalnál a recepciósa, Amanda Conners felemelte a fejét: – Jó reggel, doktor úr. – Fényesen izzó vörös haját szalaggal kötötte meg, mélyen kivágott moherpulóveréből istenien domborodtak ki a mellei.

– Jó reggelt – köszönt dr. Superb, és örült, hogy itt látja, ráadásul ilyen csinosan. Odaadta a kabátját, amit a nő beakasztott a szekrénybe. – Öhm, ki az első páciens? – Rágyújtott egy gyenge floridai szivarra.

Amanda az előjegyzési naplóba pillantott. – Mr. Rugge lesz az, doktor úr. Kilenckor. Még van ideje egy kávéra. Lefőzöm. – Szaporán elindult a kávéfőző felé a sarokban.

– Ugye, tudja, mi fog történni hamarosan?

– Igen. De a PPNT leteszi az óvadékot, ugye? – A nő odavitte a kis papírpoharat. Az ujjai remegtek.

– Sajnos ez azt jelenti, hogy a maga állása is megszűnik.

– Tudom. – Mandy bólintott, és már nem mosolygott; nagy szeme elsötétedett. – Nem értem, der Alte miért nem vétózta meg azt a törvényjavaslatot. Nicole is ellene volt, és az utolsó pillanatig biztos voltam benne, hogy megteszi. A kormánynak ott az az időgép, utazzanak előre, és megláthatják, hogy ez majd… a társadalom elszegényedését okozza.

– Talán meg is nézték. – És nem lesz semmiféle elszegényedés, gondolta dr. Superb.

Nyílt a rendelő ajtaja. Mr. Gordon Rugge, az első páciens állt ott idegességtől sápadtan.

– Á, szóval eljött – mondta dr. Superb. Sőt Rugge még korán is jött.

– A szemetek – morogta Rugge. Magas, ösztövér férfi volt a harmincas éveiben, öltözete egyértelműen jelezte, hogy bróker a Montgomery Streeten.

Rugge mögött a városi rendőrség két civil ruhás tagja jelent meg. Várakozón meredtek dr. Superbre.

A riportergépek kinyújtották slagszerű érzékelőiket, sebesen szívták magukba az adatokat. Egy darabig senki nem mozdult, nem szólt.

– Fáradjon az irodámba – invitálta aztán dr. Superb Mr. Rugge-t. – Folytassuk ott, ahol múlt pénteken abbahagytuk.

– Le van tartóztatva – mondta azonnal az egyik civil ruhás rendőr. Előrelépett, és egy összehajtott hivatalos iratot adott át dr. Superbnek. – Jöjjön velünk. – Megfogta dr. Superb karját, és az ajtó felé vezette, közben a másik rendőr az orvos másik oldalára állt. Ügyesen csinálták, minden felhajtás nélkül.

Dr. Superb azt mondta Mr. Rugge-nak: – Sajnálom, Gordon. Mint látja, nem folytathatom a kezelését.

– A patkányok azt akarják, hogy gyógyszert zabáljak – mondta Rugge keserűen. – Pedig tudják, hogy azoktól a tablettáktól beteg leszek, az én testemnek az méreg.

– Figyelemre méltó a páciens hűsége – mormolta az egyik riportergép a tévénézőknek. – És miért is ne lenne hű? Ez az ember évek óta hisz a pszichoanalízisben.

– Hat éve – közölte Rugge a géppel. – És ha kell, még hat évig hinnék.

Amanda Conners némán pityergett a zsebkendőjébe.

Ahogy a civil ruhás és az egyenruhás San Franciscó-i rendőrök a várakozó járőrautóhoz kísérték dr. Superbet, a gyér tömeg ismét bátorítón ujjongott. Superb látta, hogy főleg öregek. Egy másik érából, amikor a pszichoanalízist még tisztelték: egy letűnt kor maradványai, akárcsak ő maga. Szeretett volna fiatalokat is látni, csak párat, de egy sem volt.

 

A rendőrségen a beesett arcú, nehéz felöltőt viselő férfi egyre csak szívta a kézzel sodort Fülöp-szigeteki Bela King szivart, kinézett az ablakon üres, hideg szemével, aztán az órájára pillantott, majd türelmetlenül járkálni kezdett.

Éppen eloltotta a szivart, és másikra akart gyújtani, amikor meglátta a járőrkocsit. Azonnal a dokkolóhoz sietett, ahol a rendőrök éppen fel akarták venni a kérdéses egyén adatait. – Doktor úr, Wilder Pembroke vagyok. Szeretnék önnel beszélni egy pillanatra. – Bólintott a rendőröknek, akik lemaradtak, szabadon hagyva dr. Superbet. – Jöjjön be, átmenetileg kaptam egy szobát a másodikon. Nem tart sokáig.

– Maga nem a városi rendőrségtől van – mérte végig dr. Superb. – Talán NR-es? – Most már nyugtalannak látszott. – Erről van szó, igaz?

Pembroke a lift felé vezette. – Tekintsen érdekelt félnek. – Halkabban folytatta, ahogy egy csoport rendőrtiszt ment el mellettük. – Érdekelt vagyok abban, hogy visszakerüljön a rendelőjébe, és tovább kezelje a pácienseit.

– Van ehhez hatalma is? – kérdezett rá dr. Superb.

– Úgy hiszem. – Megjött a lift, beszálltak. – Egy-két órába azért beletelhet. Kérem, legyen türelemmel. – Pembroke újabb szivarra gyújtott. Superbet nem kínálta meg.

– Megkérdezhetem, melyik ügynökség küldte?

– Már mondtam – csattant fel Pembroke. – Tekintsen érdekelt félnek. Mit nem lehet ezen érteni? – Az orvosra meredt, és egy szót sem szóltak, amíg fel nem értek a másodikra. – Sajnálom, hogy kifakadtam – mondta Pembroke, ahogy elindultak a folyosón –, de nagyon aggaszt a letartóztatása. Nagyon felkavar. – Kinyitotta a 209-es szoba ajtaját, és Superb lassan belépett. – Igaz, könnyen felkavarnak a dolgok. Többé-kevésbé ez a munkám. Mint ahogy a magáé az, hogy érzelmileg kívülálló maradjon. – Elmosolyodott, de dr. Superb nem viszonozta. Túl feszült, figyelte meg Pembroke. Superb reakciója megfelelt a dossziéjában olvasott pszichológiai profilnak.

Óvatosan leültek egymással szemben.

– Felkeresi majd egy ember – közölte Pembroke. – Nemsokára a páciense lesz. Érti? Ezért azt akarjuk, hogy maga ott legyen a rendelőjében, hogy fogadhassa és kezelhesse.

Dr. Superb merev arccal bólintott. – Értem.

– A többiek, akiket kezel, nem érdekelnek bennünket. Romlik az állapotuk vagy javul, egy vagyont fizetnek magának, vagy lelépnek, nekünk nyolc. Minket csak ez az egy személy érdekel.

– És ha kezeltem, becsukják a rendelőmet? – kérdezte dr. Superb. – Mint az összes többi pszichoanalitikusét?

– Ezt majd a maga idején beszéljük meg, nem most.

– Ki ez az ember?

Pembroke erre csak annyit mondott: – Azt nem árulhatom el.

– Feltételezem – mondta dr. Superb kisvártatva –, hogy von Lessinger időgépével ellenőrizték, mit érek el ezzel az illetővel.

– Úgy van – mondta Pembroke.

– Vagyis nincs kétségük afelől, hogy meg tudom gyógyítani.

– Ellenkezőleg – felelte Pembroke. – Nem tud rajta segíteni. Ezért is akarjuk, hogy maga ott legyen. Ha az illető gyógyszeres kezelést kap, visszanyeri a mentális egyensúlyát. És nekünk roppant fontos, hogy beteg maradjon. Vagyis, mint látja, doktor, pontosan arra van szükségünk, hogy egy sarlatán pszichoanalitikus tovább praktizáljon. – Pembroke gondosan meggyújtotta a szivart, ami közben kialudt. – Tehát a legfontosabb: egyetlen új pácienst se utasítson el. Megértette? Akármennyire őrült az illető… vagy akármennyire nem az. – Elmosolyodott; az orvos látható feszengése szórakoztatta.

 

A Kiadó engedélyével.