Főkép

Michael Haneke osztrák rendező az európai filmkultúra egyik legjellegzetesebb alakja, filmjeinek végtelenül pesszimista hangvétele a végletekig lebontott emberi érzelmek világába, egyben a kultúra gyökereihez vezeti az érdeklődő nézőt. A Szerelem már banálisnak tetsző címéből sejthető, hogy nem a megszokott értelmezésben láthatjuk az érzelmet, s ezúttal elmaradnak a romantikusan giccses pillanatok vagy az örök szentimentalizmus, hogy helyette valami tragikus és kegyetlenül őszinte kerüljön a filmvászonra.
 
Egy idős francia házaspár drámája kerül Haneke legújabb alkotásának középpontjába. Nem különösebben jómódúak, bár az asszony zongoratanár volt, így a kultúra sem áll tőlük távol. Az együtt töltött évektől függetlenül továbbra is nagyon szeretik egymást, ám amikor a feleségnek agyvérzése lesz, az idillinek is nevezhető állapot véget ér. A műtét nem sikerül a legjobban, Anne fél oldalára lebénul, s majdnem mindenben Georges segítségére szorul. Ő pedig örömmel áll szerelmének rendelkezésére, példásan tűrik mindketten a mindennapok megpróbáltatásait. A helyzet mégsem fordul jobbra, a második agyvérzés után egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik a vég, Anne állapota folyamatosan romlik, s ezen férjének féltő gondoskodása sem képes segíteni.
 
Végigkövethetjük kettőjük fájdalmas napjait, osztozva agóniájukban, hiszen már az első pillanatoktól kezdve szimpátiát érezhetünk az idős pár iránt. Ebben Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva zseniális játéka is segít, a francia színészlegendák nyolcvan felett is lenyűgözően játszanak. Minden rezdülésüket és érzelmüket átérezzük, ráadásul gyakorlatilag csak őket láthatjuk a filmben, ezért minden teher rájuk nehezedik. Tulajdonképpen csak egy helyszínen járunk, a házaspár lakásának falai között, ahol csak szenvedés és fájdalom vár rájuk. Ez pedig megfekszi a néző gyomrát is, szomorúságuk alól nem tudunk kibújni, nincs sehol vidámság vagy öröm, amit nehéz befogadni.
 
Ugyanígy a technikai oldal sem a manapság megszokott irányvonalat követi. Rögzített kameraállások, kitartott képek jellemzik, általában egy nézőpontból láthatjuk a jeleneteket, a folyamatos mozgás illúziója nélkül. Hiányoznak a gyors vágások, ellenben még nagyobb lehetőségük van a színészeknek arra, hogy bemutassák tehetségüket. Mindez a lassúság érzetét kelti, mégsem válik unalmassá, a képsorok a székhez szegeznek. Ez pedig kétségkívül ad egy plusz réteget, azzal együtt, hogy bár nagyszerűen illik is a film tartalmához, mindenképpen meg kell szokni.
 
Azt hiszem mindenkinek egyértelmű, hogy nem romantikus vígjátékot rejt a Szerelem címe, inkább egy hamisítatlan Haneke kamaradrámát tele pesszimizmussal, tragédiával és az élet kegyetlenségéről mesélő pillanatokkal. Kicsit fárasztó, de mégis megéri megtekinteni, hiszen szívbemarkoló őszinteséggel beszél emberi érzelmekről, legfőképpen a szerelemről, mely még a kevésbé tökéletes pillanatokban is jelen van. Csak legyünk képesek két órán át nézni ennyi szomorúságot.