Főkép

Első hallásra abszurdnak tűnhet, hogy egy előadó halála után több mint negyven évvel is „új”, azaz addig kiadatlan felvételei jelennek meg egy albumon, ám figyelembe véve a hatvanas évek végének általános rockzenei termékenységét, valamint azt a tényezőt, hogy egyes előadók rengeteg időt töltöttek és töltenek ma is a stúdióban olyan kísérletezgetéssel, aminek az eredménye nem feltétlenül gazdagítja rögtön a művész hagyatékát, cseppet sem meglepő, hogy meglehetősen könnyű eleddig felfedezetlen (legalábbis elrejtett) kincsekre lelni. Az azonban mégiscsak elgondolkodtató, hogy Jimi Hendrix posztumusz diszkográfiája immár háromszor olyan hosszú, mint az életében megjelent nagylemezek listája. Ez pedig – szerintem legalábbis – mindenekelőtt Hendrixnek a saját kortársaira és az utána következő muzsikusnemzedékekre gyakorolt mérhetetlen hatásáról árulkodik.
 
A gitárosok többsége tisztában van vele, hogy Hendrix nem annyira szólóival, és még csak nem is a – sokak számára inkább wah-pedálként ismert – hápogtató használatával gazdagította a keményebb könnyű műfajok technikáinak amúgy is gazdag tárházát, hanem sokkal inkább különlegesen teltnek érződő kíséreteivel. Gyakorlatilag egymaga képes volt megtölteni a zenei teret: többségében bluesos akkordjait a reneszánsz és barokk ornamentikájával rokonítható díszítőelemekkel variálta, és akár a nagy jazz-játékosok, ő is önálló, izgalmas dallamokat vitt a harmóniai menetekbe, mindezt pedig a népzenék szó szerinti vibrálásával, fájdalmas elcsúszásaival és rubatójával színezte.
 
Épp ezért különösen érdekesek a lemezen szereplő olyan számok, amelyeken a Jimi Hendrix Experience trió felállásával ellentétben több hangszeres egészíti ki az amúgy is tömör és egyéni hangzást. A leginkább ritkaságszámba menő felvétel ebből a szempontból talán az Albert Allen énekével, James Booker zongorajátékával és rezekkel – igen, rezekkel! – rögzített, így aztán egyértelműen R&B-be hajló „Mojo Man”, melyben a gitárok felismerhetően funkos jelleget kölcsönöznek a kíséretnek. Valószínűleg ez az album legelőremutatóbb felvétele, amihez képest minden sokkal inkább az „eredeti” Hendrix-stílushoz való visszatérést jelent.
 
Ugyanakkor épp ennyire meghökkentőnek hathat a Larry Lee ritmusgitár-kíséretével kiegészülő „Izabella” és „Easy Blues”, vagy az orgonától kissé hol hard-, hol funk-rockosabb „Crash Landing”, melyben az album egyetlen torzított gitárszólója hallható (és hangzásában és stílusában leginkább a Deep Purple Fireball LP-jét előlegezi meg), valamint az orgona mellett még szaxofont is bevető, inkább rockabillys hatású – és instrumentális „Let me Love You”. Ugyancsak a melodikus hard rock nagy korszakát vetíti előre az instrumentális „Inside Out”, melyben az imitáció mellett valóban húzós témákat élvezhetünk, ráadásul számos keverési megoldás is az európai rockzene nagyjainak számaihoz hasonlítható, és így talán a leghatásosabb szerzemény az egész albumon.
 
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a „hagyományosabb” felvételek ne nyújthatnának éppily elsőrangú élvezetet. A „Somewhere” és különösen a „Hear My Train A Comin’” gitárjátékában például ugyanazt a stílust fedezhetjük fel, amivel Barta Tamás annak idején az LGT hangzását turbózta fel. És persze mindvégig jól megfigyelhető, milyen megoldásokat – és modorosságokat – vett át Hendrixtől évtizedekkel később Yngwie Malmsteen, aki köztudottan egyik legjelentősebb továbbvivője volt ennek a legújabb albumot is meghatározó hagyománynak. Így hiába nehezen megmagyarázható a tizenkettedik posztumusz korong, a People, Hell And Angels egyértelműen nem lehúzás, nem a pénzéhes kiadók próbálkozása, hogy kihasználják a rajongók nem szűnő elkötelezettségét, hanem valóban száz százalékig értékes anyag, amely bárkinek ajánlható, aki kedveli a Woodstock-nemzedék gitárzenéjét, a bluest, vagy a kemény rockot.
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Earth Blues
2. Somewhere
3. Hear My Train A Comin’
4. Bleeding Heart
5. Let Me Move You
6. Izabella
7. Easy Blues
8. Crash Landing
9. Inside Out
10. Hey Gypsy Boy
11. Mojo Man
12. Villanova Junction Blues
 
Diszkográfia:
The Cry Of Love (1971)
Rainbow Bridge (1971)
War Heroes (1972)
Loose Ends (1974)
Crash Landing (1975)
Midnight Lightning (1975)
Nine To The Universe (1980)
Radio One (1988)
First Rays Of The New Rising Sun (1997)
South Sturn Delta (1997)
Valleys Of Neptune (2010)
People, Hell And Angels (2013)