Főkép

A zsúfolásig megtelt Művészetek Palotája a Zeneakadémia hangversenytermének fénykorára emlékeztetett, amikor még a csilláron is lógtunk, hogy egy-egy felkapottabb előadást meghallgathassunk zenész diákbarátaink igazolványával akár ingyen is. Hasonló érzés volt beülni a Tavaszi Fesztivál egyik leginkább várt, már hónapokkal az előadás előtt teljesen kiárusított fénypontjára és élvezni a nagyon színesre és változatosra sikerült, több mint két hetes fesztivál egy újabb állomását, amely az eddigi nagyon jól sikerült programokat még tovább gazdagította.
 
Joshua Bell (hegedű) és az Academy of St Martin in the Fields  igazi sztárparádé, a karrierjének éppen „egyik” aktuális csúcsát formáló virtuóz hegedűművész újabb próbája zenekarvezetőként: Bell egyszerre képes kiválóan szólistaként játszani és vezényelni. A kihívás azonban talán nem is igazán ebben rejlik, hanem, hogy miként tud a fiatal zeneigazgató a saját képére formálni egy többnyire nagy klasszikusokat játszó, több mint hatvan éves hagyományokkal rendelkező orchestrát. Persze a dolog ennél még összetettebb, hiszen valójában maguknak a zeneműveknek kell a központba kerülniük, az orchestrát, akár csak a saját 1713-as Stradiváriját, Bell eszközként kell, hogy használja ahhoz, hogy Beethoven vagy Brahms úgy szóljanak, mint még korábban sosem.        
 
És Joshua Bell teljes pompában áll készen a megmérettetésre, amelyet a koncertről koncertre telt házas hangversenytermek jelentenek rövid európai turnéján az Academy of St Martin in the Fields élén, egy többnyire hasonlóképpen felépített, de kellően variált programmal. A MÜPÁ-ban Beethoven Egmont-nyitányával indítanak, amely egy szabad szonátaforma. A tartalom dominál, a tételek határai elmosódnak, a fortissimo hangerővel felhangzó akkordok egyre drámaibbá válnak, amelyet a pici kis szünetek tovább fokoznak. A zene mindvégig roppant szimbolikus, Egmont, a spanyol elnyomás ellen küzdő hős, a szabadságért harcoló flandriai nép pozitív alakja, aki a vérpadon halt halála által dicsőül meg. Ez talán Beethoven legheroikusabb alkotása, amelynek mondandója a zene nyelvén válik univerzálissá.
 
Brahms D-dúr hegedűversenye a legkomolyabbik a Beethoven, Bruch és Mendelssohn által írt másik három hegedűversennyel összehasonlításban. Formáját tekintve a hagyományos I. Allegro - II. Adagio - III. Allegro részekre tagolódik, és bár mindvégig páratlan virtuozitást kíván, Bell kiváltképpen az első részben tündökölhet, és tündököl is. Játéka valóban lélegzetelállító, az orchestra pedig  kiváló arányérzékkel formálja mintegy dialógussá a szólista és a kíséret harmóniáját. A III. Allegro rész táncos dinamikája pedig Joshua Bell-t, a zeneigazgatót dicséri, az Academy of St Martin in the Fields már nem csak a rájuk jellemző csiszolt hangzással, hanem új erővel és hangszíneken is szól.
 
Mindazonáltal Beethoven V., „Sors” szimfóniája a legmeggyőzőbb, talán azért is, mert egy ennyire agyonjátszott zeneművet megtölteni élettel az egyik, ha nem a legnehezebb feladat. Az üstdobos kiváló játéka mindvégig feszessé teszi a szimfónia összes tételét, de a záró IV. Allegro egészen pompás periodicitásának lüktetése izgalmas zárása a hivatalos programnak. Ezt egy Mendelssohn ráadással teszi Bell még felejthetetlenebbé, amelyben kellő alázattal ő is csak az orchestra részeként minden szóló szerep nélkül vesz részt.
 
Előadók:
Joshua Bell - hegedű
Academy of St Martin in the Fields
 
Program:
Beethoven: Egmont-Nyitány op. 84
Brahms: D-Dúr Hegedűverseny op. 77
Beethoven: V. Szimfónia, C-moll (”Sors”) op. 67