Főkép

Fülszöveg:
A 31. évezredet írjuk. A halhatatlan Császár bölcs és jóindulatú uralma alatt az Emberiség Birodalma folyamatosan növekszik. A felfedezések és hódítások kora ez.
De a gyozelem eloestéjén a Császár elhagyja a frontvonalat, s a galaxis meghódítására indított hadjárat élére kedvenc fiát nevezi ki hadúrnak. Vajon képes lesz-e az idealista Hórusz megvalósítani a Császár nagyszabású terveit, vagy a kinevezése csupán a viszály és eretnekség magvait hinti szét a testvérei közt?

A Hórusz felemelkedése a Horus Heresy ciklus elso könyve. Ez a sorozat a Warhammer 40.000 univerzum régmúltjába kalauzol bennünket és azt a galaktikus polgárháborút mutatja be, amely megalapozta a következo tízezer év történelmét

Részlet a regényből:
EGY

Vérre menő félreértés
Vak testvéreink
A Császár halála

– Én ott voltam – mondja majd mindenek után, bár idővel már senkinek nem lesz kedve nevetni rajta. – Ott voltam, aznap, mikor Hórusz megölte a Császárt.
Pikáns felvezetése volt ez a történteknek, s a kétértelmíííííííííííííííííííííííííííség hallatán a bajtársai cinkosan vigyorognak majd össze.
Jó történet volt. Általában Torgaddon vette rá, hogy elmesélje, tekintve, hogy imádott nevetni. Aztán majd Loken is újra felemlegeti, hogy egy ily’ sokszor elmondott történet szinte már önmagát meséli.
Loken azonban mindig ügyelt rá, hogy ha ő meséli, a hallgatósága megértse a történetben rejlő iróniát. Mintha röstellné, hogy köze volt a dologhoz, mely során egy félreértésből adódóan töméntelen vért ontottak.
A Császár meggyilkolásának története tragikus história volt, komor, tele vérrel és tűzzel. De a többséget nem ez, hanem Sejanus halála érdekelte benne.
Ez – és persze a csattanó.
A Nagy Hadjárat kétszázharmadik esztendejében történt, mikor is a parancsnokuk már idestova egy esztendeje Hadúr volt, s szerette volna bizonyítani, hogy nem csak a győztes Ullanor-hadjárattal érdemelte ki a tisztséget.
Hadúr. Remekül csengett, de – akárcsak az új ruhát – ezt is meg kellett tanulni viselni.
Idestova kétszáz éve hadakoztak már a csillagok közt, de most először tűnt furcsának a dolog.
Szokatlannak. Ismeretlennek.
Valami új kezdődött – s ezzel együtt valami régi is véget ért.
A 63. Expedíciós Hadtest hajói véletlenül bukkantak rá a Birodalomra. Egy Hipertérvihar – vagy, ahogy később Maloghurst elnevezte, a gondviselés keze – kényszerítette őket pályamódosításra, s így keveredtek a távoli, kilenc planétából álló naprendszerbe.
Kilenc bolygó, amik egy sárga nap körül keringtek.
Miután felfedezték a naprendszer peremén megjelent, viharverte hadihajókat, a Császár rögvest a kilétüket és a céljaikat tudakolta.
Miután megkapta a választ, kínos precizitással magyarázta el nekik, miben is tévednek, majd hűségesküt követelt.
Hiszen ő volt – a saját szavaival élve – az Emberiség Császára, aki sztoikus nyugalommal terelgette nyáját a Hipertér viharain át. Ő vigyázott rájuk a Harckor zűrzavaros századaiban, mikor minden törvény eltűnni látszott. S ő volt, aki a Hosszú Éjszaka során, mikor az univerzumba kirajzott emberiség diaszpórái elszigetelődtek egymástól, segített ébren tartani a kultúra lángját.
Nélküle az itt élő emberek nem vészelték volna át az elmúlt korokat, mígnem a távolba szakadt árvák első hajói végre megérkeztek, hogy felvegyék velük a kapcsolatot, s visszatérjenek a nyájhoz. Minden készen állt, hogy az árvákat keblükre öleljék, s azután végre megkezdődhessen az újjáépítés, s az Ember Birodalma visszaszerezze jogos jussát, az univerzum fölötti uralmat.
S mindezt csupán egy apróságnak kell megelőznie.
Hódolniuk kell az Emberiség Császára előtt.
A parancsnok, aki kifejezetten szórakoztatónak találta ezt az okfejtést, Hastur Sejanust küldte, hogy találkozzon a Császárral, és átadja neki az üdvözletét.
Sejanus volt a parancsnok kedvence. Nem olyan büszke és lobbanékony, mint Abaddon, nem is olyan kíméletlen, mint Sedirae, és még csak nem is olyan szilárd és tiszteletreméltó jellem, mint Qruze. Nem… Sejanus egyszerre volt mindez, és még sokkal több. Ő volt a tökéletes kapitány, harcos és diplomata, aki minden tekintetben erőt és kiegyensúlyozottságot sugárzott. S mikor az ember eltöltött egy kis időt a társaságában, az elbűvölő személyisége miatt még a makulátlan harci teljesítményéről is könnyű volt elfeledkezni.
Remek bajtárs volt – szokta mondogatni a történetet mesélő Loken –, jóvágású és karizmatikus. Olyan ember, akit mindenki csodált.
– Senki nem nézett ki olyan impozánsan a IV-es típusú erőpáncélban, mint ő! Az, hogy még most is emlékezünk rá, és dicsérjük, azt bizonyítja, hogy valóban különleges volt. Igazi hős, a Nagy Hadjárat legkiválóbbja, akiről az emberek egy napon a gyerekeiket fogják elnevezni!
Sejanus a legkiválóbb harcosait vette maga mellé a Negyedik Századból, s egy díszes kompon közelítette meg a rendszer harmadik bolygóját, ahol a Császár várta audienciára.
S ahol megölték.
A Császár arany trónusa előtt vágták apró darabokra az uralkodó testőrei, a Láthatatlanok, s legremekebb harcosai – Dymos, Malsan-dar, Gorthoi és mind a többiek – vele együtt pusztultak az ónixfekete padlójú teremben.
Nyilván nem azt az üzenetet vitte, amire a Császár számított, s nem hódolt úgy, ahogy elvárták volna tőle. Mi több, azzal az eretnek ötlettel állt elő, hogy odakint, a naprendszer határain túl talán akad egy másik Császár is.
A parancsnokot, aki saját fiaként szerette Sejanust, mélyen lesújtotta a veszteség fájdalma. Világok százain harcoltak vállvetve, s számtalanszor mentették már meg egymás életét. De mert az efféle ügyekben mindig bölcsen és körültekintően járt el, utasította a szárnysegédjét, hogy küldjön egy újabb üzenetet a Császárnak.
Bár kiváló harcos volt – vagy talán épp azért –, minden lehetőséget megragadott, hogy békés úton rendezze a nézeteltéréseket. Most is abból indult ki, hogy nyilván mindez csupán félreértés – egy szörnyű félreértés – volt, ami nem akadályozhatja meg, hogy végül a két fél békésen rendezze a konfliktust.
Bizonyosan van rá mód, hogy ezt ezzel a „Császárral” is megértesse.
Ekkortájt kezdték – szokta hozzátenni Loken – a „Császár” nevét idézőjellel használni.
Amint eldöntetett, hogy újabb küldöttséget menesztenek, Maloghurst azonnal s önként jelentkezett követnek.
A parancsnok beleegyezett, ugyanakkor néhány csatahajót is velük küldött biztosítékként. Világos gesztus volt: az egyik kéz békejobbot nyújt, a másikban – szükség esetére – ott a fegyver. S ha a második békeküldöttség is az első sorsára jutna, a fegyver azonnal lesújt.
A kapitányok sorsot húztak, hogy ki kísérje a második delegációt, és négyüket érte a megtiszteltetés: Abaddont, Torgaddont, „Kis Hórusz” Aximandot, és Lokent magát. A lőtávolba küldött hajók fedélzetén felkészítették a Viharmadarakat az indulásra, s még egyszer ellenőrizték a csapatszállítók fegyverrendszerét. A kiválasztott kevesek elmondták a tett-esküket, magukhoz vették a fegyvereiket, és felöltötték csatapáncéljaikat.
Minden tekintet a fedélzeti monitorokra szegeződött, s lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a második delegáció a naprendszer harmadik bolygója felé közeledik.
Aztán működésbe léptek a légelhárító ütegek, s a Maloghurst kompja, az őt kísérő néhány vadászgéppel együtt lángoló üstökösként hullt alá. Az óceánok mélyéről, a felhőtakaró gomolygásából, a közeli holdak mögül száz meg száz hadihajó bukkant föl – a „Császár” harcra kész flottája.
Abaddon parancsára a támadó ék hajói kikapcsolták az álcapajzsokat, s még egy utolsó üzenetet küldtek a „Császárnak”, melyben megpróbálták jobb belátásra bírni.
A hatszáz hadihajó össztüze volt a válasz.
– Nincs mit tenni, uram! – ért el Abaddon üzenete a flotta parancsnokához. – Ez a bolond vak az észérvekre.
– Akkor ideje felnyitni a szemét! – válaszolt a Hadúr. – Állj bosszút a nemes Sejanus haláláért, zúzd szét a Császár erőit, és hozd elém azt a csalót! De kíméld, akit lehet!
– Így történt hát – tette hozzá komoran Loken minden alkalommal –, hogy a saját testvéreink ellen indultunk, akik nem voltak hajlandóak meglátni az igazságot.

Késő este volt már, de az ég továbbra is fényesen ragyogott. A főváros fototropikus tornyai, amiket úgy építettek, hogy kövessék a nap mozgását, hangos csikorgással fordultak ide-oda az ezernyi fényforrást érzékelve.
Az atmoszféra felsőbb rétegeiben kísérteties árnyak úsztak – egymással viaskodó vadászok és hadihajók, amik felperzselték az eget.
Az uralkodó palotáját övező bazalt leszállópályákra megállás nélkül záporoztak a bombák, s a fénykígyóként lecsapó lézersugarak. A légvédelmi ütegek nem egy Viharmadarat elpusztítottak, még mielőtt földet érhettek volna, s a palota húsz négyzetkilométeres körzete hamarosan lángoló roncsokkal telt meg.
Aztán a romok közt fekete, páncélos óriások jelentek meg, s haladtak lassú léptekkel a „Császár” palotája felé. Száznegyven méter magas titán volt mind a hat, amiket a Mechanicum bocsátott a sereg rendelkezésére. Az óriási gépezetek mögött három kilométer széles arcvonalban jöttek a Holdfarkasok fehérpáncélos szárazföldi csapatai, akiknek lendületét a zárótűz sem tudta megtörni. A robbanások tucatnyi csatatestvért téptek szét, de az astartesek csak jöttek, át a tűzön, a füstön, a záporozó törmelékfelhőkön, megállíthatatlanul.
Az éter üzenetekkel és parancsokkal telt meg, s minél közelebb értek a palotához, annál erősebb lett az interferencia.
Az Ullanor óta Loken és a Tizedik Század most vett részt először igazán komoly összecsapásban. Harcoltak ugyan néhány rajtaütésben és tisztogató akcióban, de egyik sem jelentett igazán komoly kihívást. A kaptány örömmel konstatálta, hogy az emberei ennek ellenére sem rozsdásodtak be. A hadgyakorlatok és a kíméletlen edzések gondoskodtak róla.
Az Ullanor, ahol egy kegyetlen és vérszomjas birodalmat döntöttek meg, dicsőséget hozott mindannyiuknak. Az orkok szívós, kemény ellenfelek voltak, de a Holdfarkasok még az írmagjukat is kiirtották a zöldbőrű szörnyetegeknek. A Hadúr a kedvenc taktikájával zúzta szét őket – a döntő ütközetben az ellenséges arcvonal egy pontján tört át, s az orkok hátába kerülve bekerítette és megsemmisítette őket. Az elsődleges célpont a harci főnökük és kísérete volt, s miután ők elestek, az ötszörös túlerőben levő ellenség gyülevész csürheként futamodott meg.
Itt is ugyanezt a stratégiát követték, s Loken emberei és a titánok voltak a „Császár” felé kinyúló kard hegye.
Ez azonban nem az Ullanor volt, ez hamarosan nyilvánvalóvá vált. Se vaskos, kő és tapasztott sárfalú erődök, se szögesdróttal és fémkarókkal megerősített sáncok, se kormos és nyáladzva üvöltő, másfél ember magas, agyaras fenevadak.
Ez nem olyan küzdelem volt, amit az izomerő és a pengék döntöttek el.
Ez egy civilizált hely volt, modern fegyverekkel és modern háborúval. Ember ember ellen, egy város-monolit útvesztőjében. Itt olyan ellenféllel álltak szemben, ami a Légióéhoz hasonlóan fejlett haditechnikát használt, s fegyelemben és felkészültségben sem sokkal maradt el az astartesek mögött.
A Loken vizorába épített, zölden derengő képernyőn magas, szálas katonák alakja rajzolódott ki, akik energiafegyverekkel védték ellenük a palotát. Automata ágyúkat látott, négyés nyolccsövű ütegeket, s hatalmas, hidraulikus lábakon mozgó, önjáró lövegeket, amik mind szüntelen ontották magukból a halált.
Nem… ez csöppet sem hasonlított az Ullanorra. Ez igazi erőpróba volt, ahol hasonló képességű ellenfelek csapnak össze. Az egyetlen igazi előny, a vízválasztó, amivel a Légió rendelkezett, s az ellenség nem, maguk az astartesek voltak. Az űrgárdisták, a IV-es típusú erőpáncélt viselő, genetikailag tökéletesített gyilkológépek, akik minden hús-vér lénynél tökéletesebbek voltak. Míg a csillagok ki nem hunynak, soha egyetlen hadsereg sem állhat meg velük szemben. Vagy, ahogy egyszer Sedirae találóan megjegyezte, egy astartessel legfeljebb egy másik astartes érhet fel. Amin persze mind jót nevettek, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy az Impérium űrgárdistái valaha is egymás ellen forduljanak.
Az ellenség – ezüsttel díszített, magenta vértezetű harcosok – szilárdan tartotta a belső palotába vezető kaput. Tagbaszakadt, kiváló kondíciójú, erős felsőtestű férfi volt mind, de mind legalább két fejjel voltak alacsonyabbak az astarteseknél.
Mintha gyerekekkel harcoltak volna.
Bár tény, hogy kiválóan felfegyverzett gyerekekkel.
Loken a gomolygó füstön át vezette harcba a veterán Első Szakaszt, s a lépcsőn feldübörgő astartesek léptei messze visszhangzottak. Tizedik Század, első szakasz – a félelmetes Pokolkeltő taktikai alakulat. Csupa fehérpáncélos óriás, válllapjaikon a fekete farkasfejjel.
Pergőtűz fogadta őket, s a fegyverek hőkibocsátásától vadul vibrált körülöttük az éji levegő. Valahol előttük egy robotágyú dübörgött, s robbanólövedékek süvítettek el a fejük fölött.
– Kiiktatni! – hallotta Loken Jubal őrmestert az éterben.
A parancs cthoniai volt. Annak a világnak a nyelvén hangzott el, ahonnan a csatatestvéreket toborozták, s amit a Holdfarkasok a harctéri zsargonban és a parancsok szintjén továbbra is használtak.
A szakasz plazmapuskával felszerelt nehézfegyverese azonnal engedelmeskedett. Egy töredék-másodpercig a húsz méterrel odébb levő robotágyút és a plazmapuskát vakító fényív kapcsolta össze, aztán az ágyú felrobbant. A detonáció tucatnyi ellenséges katonát tarolt le, s az összetört, élettelen testek beterítették a lépcsősort.
– Tovább! – csattant föl Jubal.
Minden eddiginél hevesebb zárótűz volt a válasz, s a szilárd magvas lövedékek jégesőként kopogtak az astartesek keramit vértezetén. Calends testvér egy pillanatra megroskadt, de aztán szinte azonnal föl is tápászkodott.
Loken látta, hogy az ellenség menekülőre fogta az űrgárdisták rohama láttán, és előhúzta a villámvetőjét. A fegyver mellső markolatán mély bevágás éktelenkedett – egy ullanori ork fejszéjének a nyoma, amit Loken utasításának értelmében a Holdfarkasok fegyvermesterei nem javítottak ki.
Egyes lövésre állította a villámvetőt, majd tüzet nyitott.
Az ellenséges katonák, akiket eltalált, cafatokra szakadtak a robbanólövedékektől, s a folyosót vérpermet terítette be.
– Tizedik Század! – harsogta. – A Hadúrért!
A csatakiáltás még mindig szokatlanul hatott, s egyike volt az új dolgoknak. Loken először használta éles harci helyzetben azóta, hogy az igazi Császár kegye ilyen magas rangot adományozott az Ullanor után a Holdfarkasok vezérének.
– Lupercus! Lupercus! – mennydörögték a nyomában rohanó astartesek, s a távolból az egyik titán szirénái feleltek a csatakiáltásra.
Förgetegként csaptak le a palotára. Loken megállt egy pillanatra az egyik kapunál, előreengedte az élen haladókat, majd megvárta, míg a többi csatatestvér is beéri őket. Az őrtornyokból és erkélyekről továbbra is tűz alatt tartották őket, aztán… egy második nap kelt föl a láthatáron, s a fénye olyan vakító volt, hogy a Loken sisakjának fényszűrői is alig boldogultak vele.
Egy gigászi hajó volt az, ami lángolva hullt alá, s a főváros valamelyik külső negyedére zuhant. A fototropikus tornyok azonnal az újabb fényforrás felé fordultak – s a becsapódás erejétől megremegett a föld, és a nyomában járó mennydörgéstől beszakadtak az ablakok.
S a hírek és jelentések egyre csak jöttek. Aximand és az Ötödik Század elfoglalta a tavakkal és pavilonokkal övezett kormányzói palotát, s a főváros egész nyugati szektorát. Torgaddon emberei az alsóváros utcáit járták, s szétzúzták az ellenük küldött páncélosokat.
Loken kelet felé tekintett. Három kilométerrel odébb, a bazalt fennsík túloldalán, túl a menetelő titánokon és a falak alatt gyülekező csatatestvérek százain, Abaddon és az Első Század a túlsó oldalról közelítette meg a palotát. Loken maximális nagyításra állította a sisakja vizorát, s a látómezejében fehér páncélos alakok jelentek meg. Az élükön, akár a tűzből és füstből kibontakozó halál-angyalok, csillogó, obszidiánfekete, szupernehéz erőpáncélzatban az Első Század terminátorai haladtak.
– Loken az Első Századnak! – kapcsolta be a sisakrádióját. – A Tizedik Század bejutott.
Rövid hallgatás után Abaddon hangja töltötte be az étert.
– Loken, Loken… szégyenbe akarsz hozni az ügybuzgóságoddal?!
– Eszem ágában sincs, Első Kapitány!
Annak ellenére, hogy mindketten egy-egy századot vezettek, a Légió szigorú hierarchiája egyértelművé tette, hogy ki hol áll a rangsorban. Loken a lehető legnagyobb udvariassággal és tisztelettel beszélt a remek harcossal. A Mournival minden tagjával, annak ellenére, hogy Torgaddon nem egyszer tanúbizonyságát adta, hogy a barátjának tekinti.
De most, Sejanus halálával a Mournival is megváltozik majd.
– Vetélkedni hívlak, Loken kapitány! – mondta Abaddon olyan mély hangon, hogy egyes magánhangzókat szinte nem is lehetett érteni. – Találkozzunk a hamis császár trónusa előtt, s az, aki elsőnek ér oda, felvilágosíthatja az imposztort a tévedéséről!
Lokennek nehezére esett, hogy ne vigyorogjon. Ezekiel Abaddon még soha nem intézett feléje efféle kihívást, s ettől most úgy érezte, mintha egy pillanatra megdicsőült volna. Már az is nagy kitüntetésnek számított, hogy a tisztek közé tartozott, de a kiváltságos elit tagjának lenni… ez volt minden kapitány álma.
Újratárazta a villámvetőjét, majd maga is belépett a palota kapuján. Odabent véres mészárlás képei fogadták – megolvadt falborítás, felrobbantott panelek, por, vér, szétroncsolt testek, s olyan sűrű füst, amivel a vizora szűrői sem boldogultak egykönnyen.
A palota mélyéről nehézfegyverek dübörgése szűrődött ki, s az első kanyar után, az ellenséges katonák hullahalmai közt egy oda nem illő test, egy csatatestvér fehér páncélos alakja hevert. Marjex, a Légió egyik apotekáriusa görnyedt fölötte, s ahogy megpillantotta Lokent, csak megrázta a fejét.
– Ki az? – kérdezte a kapitány.
– Tybor, a Második Szakaszból.
Loken elkomorodott, ahogy szemügyre vette a szörnyű fejsebet, ami a sisakkal együtt a harcos koponyájának felét is szétroncsolta.
– A Császár tudja a nevét – mormolta maga elé.
Marjex biccentett, majd a hátára csatolt narthecium után nyúlt, s előhúzta belőle a reduktort. Ezzel fogja eltávolítani az elesett testvér értékes sarjmirigyét, ami hamarosan visszakerül a Légió szervtárolóinak egyikébe.
Loken hagyta, hadd tegye a kötelességét, s továbbindult. A széles folyosó falait grandiózus freskók díszítették, amik egy arany trónuson ülő uralkodót ábrázoltak.
Milyen vakok is ezek az emberek! – gondolta Loken szomorúan. – Elég lenne egy napot… egyetlen napot eltölteniük az iterátorokkal, hogy belássák a tévedésüket! Hogy megértsék, ők hibáztak, de ettől még mind emberek, testvérek és nem ellenségek. Hogy felfogják, látogatóik nem a pusztulás, hanem a megváltás üzenetével érkeztek. Hogy a Hosszú Éjnek vége, az emberiség ismét a csillagok közt jár, s az astartesek ereje és képességei segítik útján.
Egy ezüst faragványokkal ékes folyosón érte utol a Harmadik Szakasz – a Locasta – harcosait, akik a százada minden alakulata közül a legkedvesebbek voltak a szívének. A szakaszparancsnok, Nero Vipus őrmester-testvér nem csupán a bajtársa, de egyben legrégebbi és legigazabb barátja is volt.
– Hogy állnak a testnedveid, kapitány? – kérdezte a vértől és koromtól maszatos vértezetű Vipus.
– Flegmatikus vagyok, Nero. És a tieid?
– Kolerikus. Bár ezzel csak a fehéren izzó dühöt szépítem. Épp most vesztettem egy embert, és két másik testvér is megsérült. Valami elzárja előlünk a folyosót. Valami nagy, aminek pokoli tűzereje van.
– Gránáttal próbálkoztatok már?
– Hármat is bedobtunk, de semmi hatása nem volt. És látni sem lehet semmit. Mind hallottunk már ezekről a Láthatatlanokról, akik lemészárolták Sejanust. Az jutott az eszembe, hogy esetleg…
– A töprengést hagyd csak rám! Ki esett el?
Vipus, aki egy kicsit magasabb volt, mint Loken, egy pillanatra lehajtotta a fejét.
– Zakias.
– Zakias? Nem…
– Az a valami a szemem előtt tépte darabokra, Garvi. Magamon érzem a hajó érintését!
A hajó érintése. Régi mondás volt ez a Holdfarkasok közt. A Légió zászlóshajója a Bosszúálló Szellem volt, s a nehézségek és veszteségek idején az astartesek szerettek rá hivatkozni, mint egy szerencsehozó bűbájra, vagy egy totemre, ami hozzásegíti őket a megtorláshoz.
– Zakiasért! – csikorogta Vipus. – Esküszöm, hogy megtalálom ezt az átkozott Láthatatlant, és…
– Csillapodj, testvér! – mordult rá Loken. – A dühöd most nem lesz a hasznunkra! Gondoskodj a sebesültekről, míg én utánanézek ennek a láthatatlan ellenségnek!
Vipus biccentett, majd összehívta az embereit. A kapitány elmasírozott mellettük, s a hátborzongatóan csöndes kereszteződés felé indult, ahol négy folyosó találkozott.
A sisakjába épített szenzorok nem jeleztek semmi gyanúsat, s a lassan oszló füstből senki és semmi nem rontott rá. A padlót kicsipkéző lövésnyomok százai azonban óva intették. Zakias testvér szétszaggatott, véres teste a kereszteződés közepén hevert.
Vipusnak igaza volt, nyomát sem látta az ellenségnek. Se mozgás, se hőnyomok. Az átellenben levő egyik választófal körül azonban töltényhüvelyek százai csillogtak a padlón.
Szinte biztos, hogy a gyilkos ott rejtőzik.
Lehajolt, fölvett a padlóról egy törött műanyag paneldarabot, majd behajította a folyosóra.
Éles, fémes kattanás hallatszott, majd torkolattűz villant, és öt másodpercen át robbanólövedékek árasztották el a folyosót. A töltényhüvelyek ugyanazon a helyen hulltak a padlóra, mint korábban.
Aztán elhallgatott a fegyver, s ismét csönd telepedett a folyosóra. A lövedékek füstölgő lyukakat martak a padlóba, a falakba, és a felismerhetetlenségig szétroncsolták Zakias holttestét.
Kattogás, egymáson csúszó fém alkatrészek hangja… mintha egy fegyvert táraztak volna újra. A sisakjába épített szenzorok egy rövid időre megjelenő hőmintázatot érzékeltek. Egy test ennél többet bocsát ki.
Akkor talán egy fegyver lehet az.
– Van valami? – sétált oda Vipus.
– Csak egy robotágyú – csóválta meg a fejét Loken.
– Ez egy kicsit megnyugtat – mondta az őrmester. – Három gránát után már kezdtem attól tartani, hogy ezek a Láthatatlanok esetleg egyben sebezhetetlenek is. Idehívok néhány Pusztítót, hogy…
– Inkább adj egy fáklyát!
Vipus lecsatolt egy magnéziumfáklyát az övéről, és odanyújtotta. Loken aktiválta, majd bedobta a négyes kereszteződésbe. A következő pillanatban szervók búgtak föl, s gyilkos tűzív nyúlt a fehéren izzó fáklya után.
– Garvi… – kezdte Vipus, de a kapitány nem várta meg, mit akar mondani.
Berontott a folyosóra, néhány ugrással elérte a kereszteződést, s már ott is volt a válaszfalnál.
Egy négylábú állványon páncélozott, automata géppuska ült, amit Loken egy rántással letépett a tartószerkezetéről. A fegyver füstöt okádva, szikrázva adta ki a lelkét.
– Tiszta! – rikoltotta, mire a Locasta harcosai beóvakodtak a folyosóra.
– Felvágós! – jegyezte meg epésen Vipus.
A folyosóvégi ajtó egy pazarul berendezett, néma lakosztályra nyílt.
– És most? – kérdezte Vipus.
– Megyünk, megkeressük ezt a „császárt”.
– Csak így?
– Az első kapitány azt mondta, ők hamarabb odaérnek, mint mi.
– Mióta versenyzik ő Garviel Lokennel?
– Amióta a Tizedik Század hamarabb jutott be a palotába, mint az Első. De ne aggódj, Nero, titeket, kisembereket akkor sem felejtelek el, amikor már híres és hatalmas leszek!
Nero Vipus felnevetett, ami a sisak takarásában úgy hangzott, mint egy felbőszült bika prüszkölése.
Bár attól, ami ezek után következett, mindannyiuknak a torkára forrt a nevetés.

A Kiadó engedélyével.