FőképFülszöveg:
Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt...

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ - aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Részlet a regényből:
A konzulátuson élő összes gyerek végignézte, hogyan száll le a hajó. Tanáraik és váltószüleik már napok óta csak ezt a témát rajzoltatták velük.  A terem egyik falát teljesen beborították a papírra vetett elképzeléseik. A térjárók évszázadok óta nem okádtak tüzet, mégis mindegyikük így képzelte a közeledő járművet, de hát a hagyományok már csak ilyenek, úgyhogy mindenki lángcsóvát biggyesztett az űrhajókra. Kiskoromban én is ugyanígy festettem le őket.
A mellettem álló férfi velem együtt hajolt közelebb a képekhez.
– Nézze csak! – mondtam. – Látja? Az ott maga. – A hajó ablakába rajzolt arcra mutattam. A férfi elmosolyodott, majd úgy tett, mintha ő is láthatatlan kormánykereket markolna, akárcsak az egyszerű vonalakkal felskiccelt figura.
– Ne legyen hozzánk túl szigorú – folytattam, és a terem díszítése felé böktem. – Kissé provinciális hely ez.
– Nem, semmi gond – mondta a pilóta. Én voltam kettőnk közül az idősebb. Csinos ruhát viseltem és szlengben beszéltem. A férfi élvezte, hogy próbálom zavarba hozni.
– Egyébként is – mondta –, nem az… Szóval bámulatos. Mármint itt lenni. A peremen. A jóisten tudja csak, mi van ezen túl. – A landolóbálra érkező tömeget nézte.

Akadtak másmilyen estélyek is: tartottak itt mulatságot az elsőbálozóknak, a diplomázóknak, a különböző évszakok és az év vége tiszteletére, ráadásul decemberben mind a három karácsonyt megünnepelték. De mind közül a landolóbál volt a legfontosabb. Rendszertelenül és ritkán került rá sor, ahogy a kereskedelem szeszélye diktálta. Évek óta ez volt az első.
A Diplomaták csarnokát zsúfolásig megtöltötte a tömeg. A nagykövetségi alkalmazottak között biztonsági emberek, tanárok, orvosok és helyi művészek bóklásztak. Jöttek küldöttek, gazdálkodó remeték a világtól elzárt külső kommunákból, gazdálkodó remeték. Most nagyon kevesen voltak itt odakintről, nem mintha ez visszatartotta volna a helyieket attól, hogy hamarosan másolni kezdjék az öltözködésüket. A legénység másnapra, legfeljebb két nap múlva tervezte a felszállást – a landolóbált mindig az adott látogatás végére szervezték, mintha egyszerre ünnepelnék az érkezést és a távozást.
A zenét egy vonóshetes szolgáltatta. A muzsikusok között ült barátnőm, Gharda is, aki a túlságosan harsány dzsigg közben sajnálkozó grimasszal pillantott felém. Fiatal férfiak és nők táncoltak. Ezen az estén engedéllyel csináltak magukból bolondot a feletteseik és a rangidősek előtt, akik az ifjak nagy derültségére olykor maguk is a zene ütemére hajladoztak vagy mókásan modoros piruettbe kezdtek.
A gyermekrajzokból összeállított időszaki kiállítás mellett a Diplomaták csarnokának állandó alkotásai ékeskedtek: olajfestmények és akvarellek, két dimenziós és tridfotók az alkalmazottakról, konzulokról, attasékról, sőt még a Gazdákról is. Mintha a város történelmének idővonala lett volna. A fa burkolatba kapaszkodó kúszónövények díszes párkányként kacskaringóztak a mennyezet alatt, hogy a fejünk fölött elnyújtózva zöldellő baldachinná álljanak össze. A deszkát úgy tervezték, hogy elbírja a kúszónövényeket. A le velek között hüvelyknyi méretű kameradarazsak zümmögtek, miközben köz vetíthető képekre vadásztak.
Az egyik biztonsági őr, akivel évekkel ezelőtt jóban voltunk, kurta üdvözlés gyanánt felém intett a műkarjával. Egy hatalmas, sok méteres üvegablak előtt állt, és csak a körvonalai látszottak a város és a Tavirózsa-domb panorámája előtt. A sok-sok kilométernyi tetőrengetegen és a lassan forgó templomi fényjelzőkön túl erőművek magasodtak. Felzaklatta őket a landolás, és még napokkal a hajó érkezése után is változatlanul nyugtalannak tűntek. Innen is látni lehetett, milyen nyugtalanul topognak és dobognak.
– Maga miatt van! – mutattam őket a kormányosnak. – A maga hibája az egész! – Nevetett, de láttam, hogy csak fél szemmel figyel. Nagyjából bármi más folyamatosan elterelte a figyelmét. Ez volt az első leszállása.
Az egyik hadnagy mintha ismerősnek tűnt volna valamelyik előző bálról. Amikor utoljára járt nálunk, enyhe ősz volt a nagykövetségen. Együtt sétáltunk az emeleti kertek levélfüggönye között, és együtt néztünk le a városra, ahol nem volt ősz, sem bármilyen évszak, amit az a férfi ismerhetett volna.
Most az ezüsttálcákon parázsló gyanta élénkítő füstfelhői között törtem utat. Akadtak néhányan odakintről, akiknek most járt le a kiküldetésük, és a helyiek maroknyi csoportja kérvényezte, sőt meg is kapta velük a kiutazási engedélyt.
– Drágám, csak nem pityeregsz? – kérdezte tőlem Kayleigh. Nem pityeregtem. – Holnap találkozunk, és talán holnapután is. És később is…
– De tudta jól, hogy innentől a kommunikáció nehézségei véget vetnek minden kapcsolatnak. Összeölelkeztünk, és sokáig nem is eresztettük el egymást, míg a végén legalább neki fátyolossá vált a szeme, közben azonban nevetett, majd azt mondta:
– Ha valaki megérti, miért megyek el innen, az te vagy! – Mire én csak ennyit felelhettem:
– Ó, tudom, te tehén, és nagyon, nagyon irigy vagyok ám rád!
Láttam az arcán a kimondatlan választ – Te döntöttél így! – és igaza volt. Sokáig el akartam menni innen, egészen fél évvel ezelőttig, amikor le-szállt az utolsó pépé és jött a döbbenetes hír arról, mi vagy ki tart felénk. Még akkor is azzal áltattam magamat, hogy maradok az eredeti tervnél,
és a következő váltással visszamegyek odakintre. Amikor a bárka végül átsuhant a fejünk felett és harsogó robajjal szaladt le az égről, mégsem ért megvilágosodásként a felismerés – maradok. Férjem, Scile valószínűleg már azelőtt gyanította, hogy bennem megfogalmazódott volna.
– Mikor jönnek? – kérdezte a pilóta. A Gazdákra gondolt.
– Hamarosan – feleltem, bár valójában fogalmam sem volt. Nem miattuk jöttem.
Megérkeztek a konzulok. A vendégek azonnal körülvették őket, de nem volt tülekedés. Mindig maradt körülöttük mozgástér, a tisztelet köre. Odakint eső verte az ablakot. Egyik barátom vagy bevált forrásom sem tudta megmondani, mi folyik a zárt ajtók mögött. A legfontosabb, legellentmondásosabb jövevényekkel kizárólag a legmagasabb beosztású bürokraták találkoztak, és nehezen lehetett volna azt állítani rólam, hogy közéjük tartoznék.
Egyre többen pislogtak a bejárat felé. A pilótára mosolyogtam. Újabb konzulok léptek be az ajtón. Rájuk is mosolyogtam, kitartóan, amíg észre nem vettek.
Hamarosan megérkeznek a városból a Gazdák, az új jövevényekkel együtt. A kapitány és a legénység többi tagja; az attasék, a konzulok és a kutatók, talán néhány elkésett emigráns, és végezetül az egész este fő attrakciója, az új, képtelen nagykövet.

Előhang
Az immerülő

0.1

Fiatalkorunkban volt egy kedvenc szórakozásunk, amit pénzérmékkel és valamelyik műhelyből szerzett, félhold alakú fémszilánkokkal játszottunk Konzulvárosban. Mindig ugyanoda mentünk, a jól ismert ház mögé, jóval a rialtón túl, az egyik meredek hátsó sikátorba, ahol az épületek falát behálózó repkény alatt reklámok váltogatták színeiket. Halvány derengésükkel ezek az ódon képernyők szolgáltatták a játékhoz a fényt a falnál, amelyet a fémdarabjainkról neveztünk el. Emlékszem, milyen volt megpörgetni az élére állított kétsous-s érmét, majd addig gajdolni, hogy forduló, lejtő, malac-orr, felhő, amíg a pénz inogni nem kezdett és felborult. Az, hogy melyik oldalára esett és melyik szónál tartottunk éppen, meghatározta, mi lesz a jutalom vagy a zálog.
Tisztán látom magam előtt azokat az esős tavaszi napokat vagy nyári délutánokat, amikor a kettessel a kezemben vitatkozom a többi fiúval vagy lánnyal az eredmény lehetséges értelmezésein. Sohasem játszottunk máshol, pedig az a bizonyos ház, amelyről legalább annyi történet keringett, mint a lakójáról, mindig kényelmetlen érzéseket ébresztett bennünk.
Mint a gyerekek általában, mi is gondosan, sietősen és sajátos módon térképeztük fel a szülővárosunkat. A piacok standjainál sokkal jobban érdekeltek minket a kilazult téglák után maradt kis búvóhelyek a magasban, ahova sohasem sikerült feljutnunk. Utáltam a város határát jelző hatalmas sziklatömböt, amelyet valaha félbevágtak, majd habarccsal újra összetapasztottak (hogy miért, arról akkor még fogalmam sem volt), és a könyvtárat, ahol sohasem éreztem igazán biztonságosnak a csipkézett lőréseket és a betonból kiálló vasakat. Az egyetemet viszont mindannyian imádtuk tükörsima plasztkő udvara miatt, ahol métereket is csúsztak a búgócsigák és a lebegő játékok.
Mozgalmas életet élő kis csapatunkat gyakran igazoltatták a rendőrposztok, de ilyenkor elég volt annyit odavetni, „minden rendben, uram, asszonyom, csak dolgunk van…”, persze anélkül, hogy megálltunk volna. Szélsebesen robogtunk végig a meredek, zsúfolt utcák szövevényén át, Konzulváros otthontalan automjai mellett suhantunk el, állatok loholtak a sarkunkban, vagy követtek néha fent, az alacsony épületek tetején, és ha esetleg meg is álltunk fára mászni vagy indákra kapaszkodni, végül mindig a köztes zónánál kötöttünk ki.
A Gazdák első pár épülete és azok hátborzongató geometriája a városnak ezen a szélén kezdte el megbontani a jól ismert sikátorokat és a megszokott szögeket – aztán csak szaporodtak és szaporodtak, míg távolabb egyetlen saját építményünk sem maradt. Természetesen megpróbáltunk bejutni a Gazdák városába, ahol átalakultak az utcák, és a téglát, a betont vagy a plazmot más, sokkal élőbb anyagok váltották fel. Mindig teljes elszántsággal próbálkoztam, de megnyugtatott a tudat, hogy úgyis kudarcot vallok majd.
Állandóan versengtünk, egymást hergelve hajszoltuk magunkat a lehető legtávolabbra, mindig újabb és újabb határokat jelöltünk ki. „Kergetnek a farkasok, azonnal szaladjon mindenki!”, mondtuk, vagy „Aki a legmesszebbre jut, az lesz a vezír!”. A csapatomban én voltam a harmadik legjobb délrejáró. A megszokott helyünkön volt egy finom, idegen színekben pompázó Gazdafészek. Recsegő-ropogó izomkötegek horgonyozták a sánchoz, amelyet a Gazdák figyelmességből a vesszőből font kerítéseink alapján mintáztak meg. Erre másztam fel én, miközben a barátaim füttyögve biztattak a lenti útkereszteződésből.
Ha bárki egy pillantást vet a gyerekkori képeimre, semmilyen meglepetés nem fogja érni: az arcom ugyanolyan, mint most, csak még formálódik, ugyanazzal a gyanakvó ajakbiggyesztéssel vagy mosollyal, ugyanúgy hunyorgok, ha koncentrálok, mint később, amiért felnőttkoromban többször hangosan kinevettek, és akkor is, most is, ugyanolyan nyúlánk és örök-mozgó vagyok. Szóval megálltam a magasban, nagy levegőt vettem, és ameddig a tüdőmben tárolt tartalék bírta, átrobogtam a köztes zónán – a határvonalon is túl, amit nem lehetett volna konkrétnak nevezni, mégis azonnal érezni lehetett a változást, a hirtelen átmenetet a gázneműek jellegében, a nanotech részecskegépekkel formázott szellőt, a tökéletes atmoszféraművészetet – és felírtam a fehér deszkára, hogy Avice. Egy ízben hirtelen támadt merészségtől hajtva megpaskoltam a fészek húshorgonyát, ahol befurakodott a kerítéslécek közé. Olyan érzés volt, mintha kifeszített bőrt érintettem volna. Levegőért kapkodva robogtam vissza a barátaim közé.
– Megfogtad! – Ámulat csengett a hangjukban. A kezemet bámultam.
Aztán észak felé indultunk, ahol eolszél fújt, és összehasonlítottuk az eredményeinket.

A házban, amely mellett a pénzérmékkel játszottunk, csendes, jól öltözött férfi élt. A környéken lakók nyugtalan pillantásainak állandó célpontja volt. Néha kijött az utcára és szemügyre vette kis csapatunkat. Összepréselt ajkakkal meredt ránk, ami lehetett üdvözlés vagy helytelenítés is, aztán sarkon fordult és elsétált.
Akkoriban azt hittük, felfogtuk, mi ő. Természetesen tévedtünk, de azért összeszedegettük mindazt, amit a házról beszéltek, megértettük, hogy sérült ember, tehát nemkívánatosnak találtuk a jelenlétét.
– Nézzétek! – szúrtam oda a barátaimnak nem egyszer, ha megláttam az ajtóban, és amikor elfordult, még felé is mutattam. – Nézzétek! – És ha kellően bátornak éreztük magunkat, még követtük is a sövénykerítések közötti utcákon, ha a folyó, a piac, a levéltár romjai vagy a követség felé tartott. Talán kétszer, azt hiszem, valamelyikünk idegesen utána kurjantott. A járókelők azonnal lepisszegték.
– Több tiszteletet! – szólt ránk ellentmondást nem tűrően egy altriga-árus. Letette kagylókkal teli kosarát, és csattanós pofont kevert le Yohnnak, aki az előbb kurjongatott. Az árus a távolodó öregembert nézte. Ma is emlékszem, mit éreztem akkor: hirtelen tudtam, bár kifejezni képtelen lettem volna, hogy az árus nem csak ránk volt dühös, és neheztelő ciccegése, legalábbis részben, a jól öltözött férfinak szólt.
– Nem örülnek, hogy ott él – mondta aznap esti váltóapám, Berdan papa, amikor beszámoltam neki a történtekről. Többször is részletesen elmeséltem mindent, alaposan leírtam a férfit, akit óvatosan és zavartan követtünk, és megpróbáltam kiszedni aznapi apámból, kicsoda az illető. Kérdezősködtem, miért nem örülnek neki a szomszédai, mire feszengve elmosolyodott és gyorsan adott egy jóéjtpuszit. Ezután sokáig álmatlanul bámultam kifelé az ablakon. A csillagokat és a holdakat néztem, a parázsló fénnyel hunyorgó Roncsot.

A következő esemény időpontjára azért emlékszem ilyen pontosan, mert egy nappal a születésnapom után történt. Olyan lehangoltság nyomasztott, amelyen felnőttkorára már csak mosolyog az ember. Késő délutánra járt. Szeptember harmadik tizenhatodikája volt, domininap. Egyedül üldögéltem az utcán, éveim súlyán merengtem (mint egy nevetséges kis Buddha!) és az érmefalnál pörgettem az ajándékpénzemet. Valahol kinyílt egy ajtó, de nem néztem fel, ezért valószínűleg eltartott egy kis ideig, mire feltűnt, hogy a házban élő férfi áll előttem. Amikor ez tudatosult bennem, megdöbbenéssel vegyes riadalommal kaptam fel a fejem.
– Kislányom – mondta és intett. – Gyere velem, kérlek. – Nem emlékszem, vajon megfordult-e a fejemben, hogy elfussak. A körülményeket tekintve mi mást tehettem volna, mint hogy engedelmeskedem?
A férfi otthona lélegzetelállító volt belülről. Az egyik hosszú szoba sötét színekben pompázott, és zsúfolásig megtöltötte a sok bútor, paraván és nipp. Imitt-amott homályos formák mozogtak a sötétben, automok végezték feladataikat. A nevelőotthonunk falát is kúszónövények nőtték be, de meg sem közelítették ezeket a csillogó, fekete levelű inakat, amelyek olyan tökéletes ívekben és spirálokban tekergőztek, mintha gépek nyomták volna az összeset. A falakon festmények függtek, meg folyadékképernyők – amint beléptünk, rögtön fodrozódni kezdett a felületük. Az ódon keretekbe foglalt monitorokon információk váltakoztak. A cserepes növények között kézfejnyi méretű szellemek motoztak a gyöngyberakásos játéktáblára emlékeztető triden.
– A barátod. – A férfi a kanapéra mutatott. A bútordarabon Yohn feküdt.
A nevén szólítottam. Lehunyt szemmel hevert ott, bakancsban, és vörös arccal zihált.
Riadtan a férfira pillantottam, attól féltem, velem is azt teszi majd, amit Yohnnal művelt, bármi is volt az. Kerülte a tekintetemet, helyette egy palackkal babrált.
– Idehozták a házamba – mondta. Tétován körülnézett, mintha ihletre várna, hogyan is kellene velem beszélni. – Már hívtam a rendőröket.
Odahúzott egy széket, leültetett alig lélegző barátom mellé, és egy pohárka szíverősítővel kínált. Olyan gyanakodva meredtem rá, hogy végül ő kortyolt elsőnek az italból, és eltúlzott ásítással mutatta, hogy le is nyelte. A kezembe nyomta a poharat. A nyakát néztem, de nem láttam rajta csatlakozót.
Az italt kortyolgattam.
– A rendőrök már úton vannak – mondta. – Hallottam, hogy odakint játszol. Arra gondoltam, hátha segít, ha itt van mellette egy barát. Nyugodtan megfoghatod a kezét. – Leraktam a poharat és úgy tettem, ahogy mondta. – Mondd neki, hogy itt vagy vele. Nyugtasd meg, hogy minden rendben lesz.
– Yohn! Én vagyok az, Avice. – Kis tétovázás után meglapogattam a vállát. – Itt vagyok. Minden rendben lesz. – Nem igazán kellett megjátszanom a hangomból kicsendülő aggodalmat. Segélykérően a férfira néztem, de ő csak nevetett és a fejét csóválta.
– Akkor fogd csak a kezét – mondta.
– Mi történt, uram? – kérdeztem.
– Ők találtak rá. Túl messzire merészkedett.
Szegény Yohn rettenetesen nézett ki. Pontosan tudtam, mit művelt.
Yohn volt a csapat második legjobb déljárója. Simonnal, a legtehetségesebb társunkkal ugyan így sem ért fel, de néhány léccel távolabbra tudta írni a nevét a cölöpkerítésre, mint én. Volt pár olyan hét, amikor minden erőfeszítésemmel egyetlen dologra koncentráltam csak, hogy minél tovább bírjam lélegzetvétel nélkül, és a lécekre írott jeleim egyre közelebb kerültek Yohn firkáihoz. Szóval ezek szerint titokban ő is gyakorolt. Viszont ezúttal túl messzire szaladt az eol éltető fuvallatától. Lelki szemeim előtt világosan láttam a pillanatot, amikor lihegni kezdett, és eltátott szájjal harapta a köztes zóna savanyú, csípős levegőjét, miközben már igyekezett volna visszafelé, de a szervezetét elárasztó mérgek miatt, tiszta oxigén nélkül csak támolyogni tudott. Az is lehet, hogy percekig hevert ott, és öntudatlanul nyeldekelte az émelyítő ködöt.
– Ők hozták ide – ismételte a férfi. A döbbenettől halkan felkiáltottam, mert csak ebben a pillanatban tűnt fel, hogy az egyik magas fikusz takarásában valami mozog. Nem is tudom, előtte miért nem vettem észre.
Egy Gazda volt. Kilépett a szoba közepére. Rögtön eluralkodott rajtam a belém nevelt tisztelet és a gyermeki félelem, ezért azonnal felpattantam. A Gazda a fajtájára jellemző imbolygó kecsességgel, egymásba illeszkedő tagok bonyolult mozgásával közeledett. Azt hiszem, rám nézett: szerintem, az a kétfelé ágazó bőrredő, ami a tompa, fénytelen szeme volt, engem méregetett. Kinyújtotta, majd visszacsukta az egyik végtagját. Úgy éreztem, engem akart megérinteni.
– Megvárja, amíg elviszik a fiút – jegyezte meg a férfi. – Ha rendbe jön, az ennek a Gazdának az érdeme. Illene köszönetet mondanod neki.
Így is tettem, mire a férfi elmosolyodott. Leguggolt mellém, és a vállamra tette a kezét. Együtt pillantottunk fel a különösen mozgó teremtményre.
– Kicsi bogaram – mondta kedvesen. – Ugye tudod, hogy nem hallja, amit mondasz? Vagyis… ha megszólalsz, az neki csak zaj, érted? De ügyes kislány vagy. Udvarias. – A kandallópárkányon álló tálból egészségtelenül édes, felnőtteknek való cukorkával kínált. Yohn fölé hajoltam, és megnyugtatóan suttogtam neki valamit, és nem csak azért, mert erre utasítottak. Nagyon féltem. Szegény barátom bőre tapintásra már nem is tűnt bőrnek, és aggasztóan kapálózott. A Gazda előre-hátra hintázva állt ott, a lába mellett egy kutyaméretű lény, a kísérője toporgott. A férfi a Gazda arcnak nevezhető részére nézett. Szótlanul meredt rá, talán kicsit szánalomra méltóan is, de lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így, az azóta megismert tények tükrében.
A Gazda megszólalt.
Természetesen számtalanszor láttam már, hogyan történik az ilyesmi. Néhányan éltek közülük a köztes zóna közelében is, ahol vakmerő játékainkkal szórakoztunk. Megesett, hogy váratlanul szembetaláltuk magunkat egy rákszerű precizitással sétáló, ki tudja, miféle dologra igyekvő példánnyal – de az is megesett, hogy futni láttuk valamelyiket, bár imbolygó mozgásuk miatt úgy tűnt, mintha bármikor felbukhatnának. Sokszor megfigyelhettük, hogyan gondozzák a fészkek húsfalát vagy azokat a sustorgó, állatszerű lényeket, amikre mi mindig ölebként gondoltunk. Ha felbukkantak a közelünkben, váratlanul elcsendesedtünk és elhúzódtunk onnan, és a váltószüleinktől látott óvatos udvariasságot próbáltuk tettetni. Feszengésünk, amely semmiben sem különbözött a felnőttekétől, felül-múlta a kíváncsiságunkat, amelyet a Gazdák esetleges furcsa cselekedetei ébreszthettek volna bennünk.
Hallottuk őket beszélni is, megismertük precíz hangjukat, ami annyira hasonlított a miénkhez. Később, idősebb korunkra páran talán felfogtunk valamennyit abból, amit mondtak, de akkor még nem, és a magam részéről túl sokat később sem értettem.
Soha, egyetlen Gazdához sem kerültem még ilyen közel. Annyira aggódtam Yohn miatt, hogy a félelem minden más érzést elnyomott, amit amúgy ennek a lénynek a közelsége ébresztett volna bennem, de végig szemmel tartottam, nehogy meglepjen. Abban a pillanatban, amint közelebb imbolygott a heverőhöz, ahol suttogva biztattam a barátomat, azonnal hátrahőköltem és elhallgattam.
Rajtuk kívül is találkoztam már exoterrákkal. Konzulvárosban is éltek exotok – pár kedis, egy maréknyi shur’asi és mások –, velük azonban minden furcsaságuk dacára sohasem érezte az ember az elvontságot, azt a zsigeri másságot, amit egy Gazdával kapcsolatban tapasztalt. Az egyik shur’asi boltos még mókázott is velünk, és a vicc még a vaskosan furcsa akcentusa ellenére is érthető volt.
Később aztán megértettem, hogy ezek az emigránsok mind olyan fajokba tartoztak, akikkel valamennyire legalább hasonlítottak a fogalomrendszereink egymáshoz, még ha egyedileg ezek különböztek is. A házigazdák, a bennszülöttek, akik nagylelkűen megengedték, hogy a városukban felépítsük Konzulvárost, hűvös, kiismerhetetlen teremtmények voltak. Lefokozott isteneknek tűnő hatalmak, akik úgy szemléltek minket, mintha érdekes, fura porszemek lennénk – tőlük kaptuk a biotuningot, és kizárólag a konzulok tartották velük a kapcsolatot. Az idősebbek gyakran emlékeztettek minket arra, hogy tisztelettel tartozunk nekik. Ha megláttuk őket az utcán, illendően üdvözöltük őket, aztán hangosan vihogva szaladtunk el onnan. A barátaim nélkül azonban nem tudtam éretlen viccelődéssel palástolni a félelmemet.
– Azt kérdezi, rendbe fog-e jönni a fiú – mondta a férfi, és megdörzsölte a száját. – Köznyelven fogalmazva ez úgy hangzott, hogy fog még futni később vagy ki fog hűlni? Segíteni akar. Valójában már segített is. Engem pedig valószínűleg udvariatlannak tart – tette hozzá mély sóhajjal. – Vagy szellemi fogyatékosnak, mert nem válaszolok a kérdéseire. Látja rajtam, hogy nem vagyok teljes értékű. Ha a barátod túléli, az azért lesz, mert ő idehozta.
– A Gazdák találtak rá. – Éreztem, hogy a férfi próbál szelíden beszélni hozzám, de elég gyakorlatlannak tűnt. – Ők bejöhetnek ide, de tudják, hogy mi nem mehetünk ki. Többé-kevésbé sejtik, mire van szükségünk. – A Gazda ölebére mutatott. – A gépeik oxigént leheltek a fiú szervezetébe. Yohn még akár rendbe is jöhet. Hamarosan megérkeznek a rendőrök. Téged Avice-nak hívnak. Hol laksz, Avice? – Megmondtam neki. – Azt tudod, engem hogy hívnak?
Természetesen hallottam már a nevét. Csak abban nem voltam biztos, hogy az illendőség szabályai szerint vajon miként mondhatom ki előtte.
– Bren – feleltem.
– Bren. Ez így nem helyes. Érted, miért? Nem tudod kimondani a nevemet. Lebetűzni talán igen, de kimondani nem. De mindegy is, hiszen nekem sem megy. A Bren is van olyan jó, mint bármi más. Ő… – A Gazdára pillantott, aki komoran biccentett. – Nos, ez itt ki tudja mondani a nevemet. Nem mintha számítana, hiszen soha többé nem beszélgethetünk már egymással.
– Uram? Miért éppen ide hozták Yohnt? – A férfi háza a köztes zóna közelében volt, ahol Yohn elájult, de azért nem a közvetlen szomszédságban.
– Ismernek. Azért hozták ide, mert érzik ugyan rajtam, hogy valamivel kevesebbvagyok, de attól még felismernek. Beszélnek hozzám, és bizonyára bíznak benne, hogy egyszer majd válaszolok. Valószínűleg nagyon… furcsának találhatják a viselkedésemet. – Elmosolyodott. – Igen, butaságokat beszélek. Hidd el nekem, tisztában vagyok vele. Van fogalmad arról, mi is vagyok én, Avice?
Bólintottam. Most már természetesen tudom, hogy akkor fel sem fogtam, micsoda ő valójában, és kétlem, hogy ő pontosan tudta volna.
Végül megérkeztek a rendőrök, akik orvost is hoztak magukkal, és Bren szobája rögtönzött műtővé alakult. Yohnt intubálták, teletömték gyógyszerekkel és monitorra kötötték. Bren szelíden félreállított a hozzáértők útjából. Ott álltunk félrehúzódva, hárman, Bren, én és a Gazda – a háziállata tollszerű nyelvével ízlelgette a lábamat. Az egyik rendőr biccentett a Gazdának felé, amelynek válaszul megmozdult az arca.
– Avice, köszönöm, hogy eljöttél a barátodhoz. Reméljük, rendbe fog jönni. Minden bizonnyal hamarosan újra találkozunk majd. Forduló, lejtő, malac-orr, felhő?– kérdezte Bren mosolyogva.
Végül az egyik rendőrnek eszébe jutott kihessegetni a házból. Bren és a Gazda egymás mellett álltak. A lény átölelte az egyik szociális végtagjával. A férfi nem húzódott el. Udvarias csendben ácsorogtak és hosszan néztek utánam.

A nevelőotthonban nagy hűhót csaptak körülöttem. A rendőr ugyan igyekezett megnyugtatni a fizetett szülőket, hogy semmi rosszat nem követtem el, de azért láttam rajtuk némi gyanakvást. Mindannyian szerettek minket és rendesen bántak velünk. Látták, hogy sokkos állapotban vagyok. Joggal: hogyan felejthettem volna el a reszkető Yohn látványát? Egyáltalán, hogyan felejthettem volna el, milyen egy Gazda közelében lenni és hallani a hangját? Folyamatosan kísértett az érzés, hogy az érdeklődése minden kétséget kizárólag csak rám irányult.
– Nocsak, mit hallok? Valaki a konzulátus embereivel iszogatott? – csipkelődött velem váltóapám, amikor aznap este betakargatott. Shemmi papa volt, a kedvencem.
Később, már odakint, enyhe érdeklődés ébredt bennem a családi kötelékek különböző változatai iránt. Nem emlékszem, hogy akár jómagam, akár bármelyik másik helybéli gyerek irigyelte volna azokat a váltótestvéreket, akiket néha meglátogattak vér szerinti rokonaik: ez a modell nem különösebben terjedt el mifelénk. Sohasem ástam bele magamat a kérdésbe, de idősebb fejjel elgondolkodtam, vajon a váltószülőkre és nevelőotthonokra épülő rendszerünk Konzulváros alapítóinak bevált gyakorlatát követte-e (mert ami Brémát illeti, már akkoriban sem szólt bele az érdekszférájában divatozó erkölcsi normákba), vagy valamivel később váltottak erre át. Esetleg a konzuljaink intézményes neveltetése miatt érzett, ködös társadalmi-evolúciós szimpátia jegyében.
Nem számít. Olykor borzalmas történeteket hallani a nevelőotthonokról, ez igaz, de amikor odakint jártam, akkor meg azoktól hallottam különböző szörnyűségeket, akiket vér szerinti szüleik neveltek. Konzulvárosban mindannyiunknak voltak kedvenc szülei és olyanok, akiktől szörnyen féltünk – volt, akinek alig vártuk a heti műszakját és olyan is, akinek egyáltalán nem, valakinél vigasztalást kerestünk, mástól tanácsot kértünk, a harmadiktól pénzt loptunk, és így tovább – de a váltószüleink jó emberek voltak. A legjobban Shemmit szerettem.
– Miért zavajra az embereket az, hogy hol lakik Mr. Bren?
– Nem Mr. Bren, drágám, csak Bren. És vannak páran, akik úgy gondolják, neki nem szabadna itt élnie, a városban.
– És te mit gondolsz?
Shemmi egy pillanatra elhallgatott.
– Szerintem igazuk van – mondta végül. – Úgy érzem, nem helyénvaló. Léteznek külön helyek a csonkoltaknak. – A szót hallottam már korábban is, akkor Berdan papától. – Azokat az otthonokat direkt nekik találták ki, ezért… Csúnya látvány, Avvy. Egyébként is fura egy figura. Morcos vénember. Szerencsétlen öreg. De attól még nem jó látni… az ilyen sebeket.
Undorító, mondta később több barátom is. Valójában a váltószüleik véleményét szajkózták, akik jóval kevésbé voltak liberálisak, mint az enyémek. A förtelmes, vén nyomoréknak szanatóriumban a helye. Hagyjátok már békén! – mondtam nekik ilyenkor. – Megmentette Yohn életét.
Yohn felgyógyult. A történtek ellenére sem hagytunk fel a játékainkkal. A rákövetkező hetekben kicsit messzebb és kicsit még annál is messzebb jutottam, de sohasem sikerült elérnem Yohn firkáját. Életveszélyes kísérletének mementója, a jel, amelyet azon az utolsó útján hagyott, neve rettenetes kézírással felkapart kezdőbetűje méterekkel távolabb díszelgett az addigi utolsó jelölésétől.
– Ott ájultam el – magyarázta nekünk később. – Majdnem meghaltam. – A baleset után a teljesítménye árnyéka volt már korábbi eredményeinek.
A múltja miatt továbbra is ő maradt a második örökös legjobb, de onnantól fogva már képes voltam lekörözni.
– Hogyan kell leírni Bren nevét? – kérdeztem Shemmi papát. Elővett egy lapot és megmutatta.
– Bren – mondta, és ujjával követte a szót: hét betűből állt – négyet kimondott, hármat nem tudott.

A Kiadó engedélyével.