FőképFülszöveg:
Rusty Sabich helyettes főügyész egy közép-nyugati nagyvárosban. Amikor kolléganője, Carolyn Polhemus brutális gyilkosság áldozatává válik, főnökük, aki éppen ádáz kampányt folytat az újraválasztásáért, Rustyt bízza meg a nyomozás lefolytatásával. Sürgősen meg kell oldania az ügyet, ha lehet, még a választások előtt. Még mielőtt kiderülne, hogy viszonya volt az áldozattal. Az események azonban csakhamar nem várt fordulatot vesznek, amikor Rusty élete legszörnyűbb rémálmába csöppenve a vádlottak padján találja magát. Az amerikai igazságszolgáltatás útvesztőjében kibontakozó, lebilincselően feszült tárgyalótermi dráma lerántja a leplet az ambícióról, a megszállottságról, a képmutatásról, valamint az ember eredendő gyengeségeiről és legsötétebb titkairól. És mindvégig ott lebeg a kérdés: ki ölte meg Carolyn Polhemust?

Részlet a regényből:
Mindig így kezdem:
– Én vagyok az ügyész. Az államot képviselem. Azért vagyok itt, hogy egy bűncselekmény bizonyítékait tárjam önök elé. Közösen mérlegelni fogják ezeket a bizonyítékokat, megvitatják őket, és eldöntik, hogy bizonyítottnak látják-e a vádlott bűnösségét.
– Ez az ember… – S ekkor rámutatok.
Mindig rá kell mutatnod, Rusty, kötötte a lelkemre John White az első munkanapomon az irodában. A hivatalsegéd levette az ujjlenyomatomat, letettem az ügyészi esküt a bíróság elnöke előtt, aztán John White felvitt megnézni életem első esküdtszéki tárgyalását. Ned Halsey főügyész éppen a nyitóbeszédét tartotta, és ahogy a tárgyalóterem túlsó végére mutatott, John a maga nagyvonalú, atyáskodó stílusában, már reggel tízkor alkoholgőzös lehelettel a fülembe súgta az első leckét. A stramm, torzonborz, ősz boglyahajú ír férfi az idő tájt főügyészhelyettes volt. Jó ideje már, lassan tizenkét éve, akkoriban még legtitkosabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd John helyébe lépek. Ha nincs merszed rámutatni a vádlottra, suttogta John White, akkor az esküdtektől sem várhatod el, hogy legyen merszük elítélni.
Ezért aztán rámutatok. Kinyújtom a kezem a tárgyalóteremben. Mutatóujjammal előrebökök. A vádlott szemébe nézek. Azt mondom:
– Vádolom ezt az embert.
A vádlott elfordul. Vagy pislog. Vagy meg sem rezzen.
Eleinte sokszor elkalandoztak a gondolataim, elképzeltem, milyen érzés lehet a vádlottak padjában ülni, reflektorfénybe kerülni, átélni, ahogy mások füle hallatára lángoló szavakkal ostoroznak, és ráeszmélni, hogy a tisztességes élet leghétköznapibb előjogait – bizalom, az egyén tisztelete, sőt szabadság –, mint valami köpenyt, leadtuk a ruhatárban, és talán sosem kapjuk vissza. Átéreztem a félelmet, a tarkótáji zsibbadást, a kísérteties elszigetelődést.
Mára a kötelességteljesítéssel járó nehézségek leülepedtek bennem, ércként rakódnak le a gyengédebb érzelmek helyére. Teszem a dolgom. Félreértés ne essék, nem keményedett meg a szívem, higgyék el, nem erről van szó. De régen is vádoltak, ítéltek el és büntettek embereket; ez cselekedeteink egyik nagy mozgatórugója, én pedig eljátszom a magam szerepét. A helyes és helytelen megkülönböztetésének egyetlen világszerte elfogadott rendszerében vagyok fogaskerék, a jó és a gonosz közhivatalnoka. Ezt szabad, ezt nem. Azt hinné az ember, hogy a vádemelések, a büntetőperek, az egymásnak kilincset adó vádlottak a sok-sok év alatt összefolynak. De valami oknál fogva nem így történt.
Megint az esküdtekhez fordulok.
– A mai napon mindnyájan vállalták, hogy eleget tesznek egyik legszentebb állampolgári kötelességüknek. Az önök feladata a tényfeltárás. Az igazság keresése. Tudom, nincs könnyű dolguk. Az emlékezet csődöt mondhat, a felidézett események homályban maradhatnak. A bizonyítékok egyszerre több irányba mutathatnak. Lehet, hogy kénytelenek lesznek olyan kérdésekben dönteni, amikről látszólag senki sem tud, amiket senki sem akar kimondani. Otthon, a munkahelyükön, a mindennapi életben megtehetik, hogy széttárják a kezüket, és inkább nem is veszik rá a fáradságot. Itt most muszáj lesz.
– Muszáj lesz. Hadd emlékeztessem önöket: valódi bűntény történt. Ezt senki sem fogja vitatni. Valós az áldozat. Valós a fájdalom. Nem kell magyarázatot adniuk arra, hogy pontosan miért történt, elvégre az emberek indítékai néha örökre rejtve maradnak előttünk. De annyit legalább meg kell próbálniuk eldönteni, hogy mi történt valójában. Ha nem sikerül, sosem tudjuk meg, hogy ez az ember mit érdemel: szabadon bocsátást vagy büntetést. Fogalmunk sem lesz, kit tegyünk felelőssé a történtekért. Ha képtelenek vagyunk fényt deríteni az igazságra, mit remélhetünk az igazságszolgáltatástól?

– Jobban kellene sajnálnom – mondja Raymond Horgan.
Először nem egészen világos, hogy a gyászbeszédre érti-e, amit tartani fog. Az előbb nézte át újra a jegyzeteit, s most kék sávolykötéses zakójának mellényzsebébe mélyeszt két cédulát. De aztán elkapom a pillantását, és látom, hogy megjegyzése magánjellegű volt. A hivatali Buick hátsó üléséről bámulja az autó ablakán át a South End felé közeledve egyre növekvő kocsisort. Merengő arckifejezést ölt. Nézem, és arra jövök rá, hogy milyen hatásos lett volna, ha ebben a pózban szerepel az idei nagybetűs kampányfotóján: Raymond súlyos vonásai ünnepélyes, bátor és árnyalatnyit bánatos állóképpé rendeződnek. Sztoikus nyugalmát e néhanapján lehangoló metropolistól, az ablakon túl látott városrész koszos tégláitól és kátránypapír tetőitől kölcsönzi.
A Raymond környezetében dolgozók között általános beszédtéma, hogy nincs valami jó színben. Húsz hónapja váltak el Ann-nel, a feleségével, harmincévi házasság után. Azóta felszedett néhány kilót, és folyton komor arcot vág, mintegy jelezvén, hogy életének azon szakaszába lépett, amikor már nem hiszi, hogy ami fájdalmas, az idővel jobbra fordul. Egy éve a legtöbben arra fogadtak volna, hogy Raymond nem fog indulni az újraválasztásért, mert nincs benne elég akaraterő, vagy egyszerűen nem érdekli, és négy hónappal az előválasztás kezdete előttig várt a bejelentéssel. Döntését egyesek a hatalomhoz és a közéleti szerepléshez való görcsös ragaszkodással magyarázták. Szerintem elsősorban legfőbb vetélytársa, tavalyig a hivatalunk egyik helyettes ügyésze, Nico Della Guardia iránti mélységes gyűlölete vitte rá. Akárhogy is, a kampány kemény diónak bizonyult. Amíg belefért a keretbe, addig több ügynökség és médiatanácsadó is segítette a munkánkat. Három kétes szexuális beállítottságú fiatal gyerek szabta meg például a nagybetűs fotó kinézetét, és elintézték, hogy az felkerüljön a város minden negyedik autóbuszának a hátuljára. A képen Raymond behízelgőn mosolyog, ami elvileg marcona szeszélyét lett volna hivatott tükrözni. Meglátásom szerint enyhén szólva baleknak tűnik rajta. Ez is csak azt mutatja, hogy Raymond nem tud lépést tartani a korral. Valószínűleg ő is így értette, amikor azt mondta, jobban kellene sajnálnia. Mármint azt, hogy elszalad mellette az idő.
Raymond ismét Carolyn Polhemus három nappal ezelőtt, április elsején bekövetkezett haláláról kezd beszélni.
– Még most sem bírom felfogni. Egyfelől ott van Nico, aki úgy állítja be, mintha én öltem volna meg Carolynt. Aztán a sok sajtóigazolványos seggfej tudni akarja, milyen lépéseket teszünk a gyilkos kézre kerítésének érdekében. A titkárnők meg a vécében pityeregnek. Végezetül pedig, érted, mégiscsak ez a nő jár a fejemben. Az ég szerelmére, pártfogó felügyelő kora óta ismerem, amikor még a jogi egyetemet sem végezte el! Nekem dolgozott, én vettem fel. Okos, dögös csaj. Pokolian jó ügyész. Aztán eszembe jut, hogy mi történt vele, tudod… azt hittem, már kiégtem, de… Jézusom. Valami kretén betör hozzá, és kész, így ér véget az élete? Ez az utolsó istenhozzád? Hogy egy elmebeteg féreg betöri a koponyáját, és agyonveri? Jézusom – ismétli Raymond. – Nem lehet eléggé sajnálni.
– Senki sem tört be – szólalok meg végre. Még engem is meglep, milyen kategorikusan jelentem ki. Raymond, aki egy pillanatra megint beletemetkezik az ölében heverő, az irodából elhozott paksamétába, erre felkapja a fejét, és szúrós szürke szemmel méreget.
– Ezt meg honnan veszed?
Késlekedem a válasszal.
– A hölgyre megerőszakolva és gúzsba kötve találtak rá – mondja Raymond. – Így kapásból nem a barátaival és hódolóival kezdeném a nyomozást.
– Nem tört be ablak – felelem erre –, nem törtek fel ajtót.
Ekkor Cody, aki harmincéves rendőri szolgálati idejének utolsó napjait Raymond hivatali sofőrjeként bekkeli ki, közbeszól az elülső ülésről. Cody ma szokatlanul csendes, nem nosztalgiázik, mint máskor szokott, nem meséli el, hányszor tettek rossz lóra vagy csíptek fülön valakit a város megannyi sugárútján. Raymonddal – vagy ha már itt tartunk, velem – ellentétben neki nem esik nehezére gyászolni. Láthatóan napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt, amitől nyúzottá válik az arca. A Carolyn lakásának állapotára tett megjegyzésemen valamiért felhúzta magát.
– A placc egyik ajtaja és ablaka sem volt kulcsra zárva – mondja. – Mert így szerette. Az a liba álomvilágban élt.
– Szerintem valaki ravaszkodott – közlöm mindkettőjükkel. – Félre akar vezetni.
– Ugyan már, Rusty – morog Raymond. – Egy véglényt keresünk. Nem kell ehhez kibaszott Sherlock Holmesnak lenni. Ne próbáld meg lekörözni a gyilkossági hekusokat. Húzd meg magad, és állj be a sorba, rendben? Kapd el a tettest, és húzd ki a szerencsétlen főnököd a csávából. – Azzal szívélyes, dörzsölt mosolyt ereszt meg felém. Raymond így akarja tudatni velem, hogy bírja a strapát. Meg aztán, nem is kell jobban hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy elfogjuk Carolyn gyilkosát.
A sajtónak tett nyilatkozataiban Nico aljasan és kérlelhetetlenül húz hasznot Carolyn halálából. „Kindle megye főügyésze olyan hanyagul érvényesítette az elmúlt tizenkét évben a törvényt, hogy ezzel a város bűnöző elemeinek cinkosává vált. Már saját munkatársai sincsenek biztonságban, ahogy ez a tragédia is példázza.” Nico arra már nem tér ki, hogy őt is Raymond vette fel helyettes ügyésznek több mint egy évtizede, és hogy ez hogyan illeszkedik a törvényen kívüliekkel való kapcsolatáról kialakított képbe. De a magyarázat nem a politikusok feladata. Arról nem beszélve, hogy Nico mindig is szégyentelenül viselkedett a nyilvánosság előtt. Többek között ezért is érett meg a politikai karrierre.
Ám érettség ide vagy oda, most, tizennyolc nappal az előválasztás előtt a legtöbb felmérés azt mutatja, hogy Nico vereséget fog szenvedni. Raymond Horgan bő egy évtizednyi áldozatos munkával nyerte meg magának Kindle megye másfél millió szavazásra jogosult polgárát. Idén a párt támogatását egyelőre még nem sikerült elnyernie, nagyrészt egy, a polgármesterrel való, ősrégi, párton belüli viszálynak köszönhetően. Raymond politikai szakértői – jómagam sosem tartoztam közéjük – úgy vélik, hogy ha a következő másfél hétben közzéteszik az első közvéleménykutatások eredményeit, a párt más vezető politikusai képesek lesznek rávenni a polgármestert, hogy gondolja meg magát, és Raymond sínen lesz újabb négy évig. Egy olyan városban, ahol egyetlen párt képviselteti magát, az előválasztáson aratott győzelem egyet jelent a megválasztással.
Cody hátrafordul a sofőrülésből, és szól, hogy mindjárt egy óra. Raymond szórakozottan bólint. Cody ezt beleegyezésnek veszi, és a műszerfal alá nyúlva bekapcsolja a szirénát. Két rövid csippanást ereszt meg, mintegy központozva a forgalmat, de az autók és a kamionok szépen félrehúzódnak, és a sötét Buick előrearaszol. Még mindig lepusztult városnegyedben járunk, régebbi, zsindelyes homlokzatú házak és roskatag tornácok mellett. Viaszsárga bőrű gyerekek labdáznak és ugróköteleznek a járda szélén. Három háztömbbel arrébb nőttem fel az apám sütödéje feletti lakásban. Sötét korszakként emlékszem vissza rá. Napközben anyám, és ha éppen nem voltam iskolában, akkor én is az apámnak segítettünk a pékségben. Éjszaka bezárkóztunk egy szobába, mialatt apám részegre itta magát. A környéken nem éltek más gyerekek. A városrész azóta sem sokat változott, még ma is rengeteg apámhoz hasonló ember lakja – szerbek, mint ő; ukránok, olaszok, lengyelek… hallgatag etnikumok sötét életszemlélettel.
Elakadunk a péntek délutáni tömött forgalomban. Cody besorol egy városi busz mögé, amely bélműködésre hajazó morgással okádja ránk ártalmas kipufogógázát. A busz hátulján ott virít egy Horgan-féle választási plakát: a két méter széles Raymond egy tévés talkshow műsorvezetőjének vagy egy macskakonzervet népszerűsítő reklámarc kényszeredett arckifejezésével mered a fejünk felett a messzeségbe, én pedig nem tudom türtőztetni magam. Raymond Horgan a jövőm és a múltam. Tizenkét éve dolgozom vele, feltétlen hűséggel, feltétlen híveként. Az első számú embere vagyok, és ha elbukik, vele bukom én is. Mégsem tudom elhallgattatni az elégedetlen hangokat, amelyek saját kötelességüket teljesítik, s most szokatlan nyíltsággal szólnak a fenti képhez. Balek, mondják. Balek vagy.

A Harmadik utcába befordulva konstatálom, hogy a rendőrség nagy feneket kerített a temetésnek. A parkoló autók fele fekete-fehér járőrkocsi, a zsaruk kettesével-hármasával mászkálnak fel-alá az utcán. Egy ügyész megölését csupán egy lépés választja el a rendőrgyilkosságtól, és Carolyn – érdekképviseletektől függetlenül – rengeteg barátot szerzett a testületben, jó ügyészhez méltón azzal téve őket hű vazallusaivá, hogy értékelte a profi rendőri munkát, és ügyelt rá, hogy az ne is vesszen kárba a tárgyaláson. De persze az is igaz, hogy gyönyörű, modern vérmérsékletű nő volt. Tudjuk, hogy Carolyn megszerezte, ami kellett neki.
A kápolnához közelebb érve katasztrofálisan feltorlódnak a kocsik. Fél métert sem döcögünk előre, és máris meg kell állnunk, hogy megvárjuk, amíg az előttünk lévő autókból kiözönlenek az utasok. A fontos emberek járművei – hivatali rendszámú limuzinok, közeli szabad parkolóhelyet kereső sajtósok – tohonya közönnyel zárják el az utat. A híradós riporterek különösen nem tartják be sem a helyi előírásokat, sem az elemi udvariassági szabályokat. Az egyik tévécsatorna furgonja – tetején az elmaradhatatlan radarernyővel – a járdán parkolt le, közvetlenül a kápolna nyitott tölgyfa ajtaja előtt, és egy rakás újságíró tülekedik a tömegben, mint a díjbirkózók, mikrofont dugva az érkező tisztviselők orra alá.
– Majd utána – közli Raymond, miközben átvágja magát a járdaszegélyhez érve azonnal az autónk körül termő riporterek hordáján. Elmagyarázza, hogy szól majd néhány szót az elhunytról, és idekint is el fogja ismételni. Egy pillanatra megáll, és megveregeti Stanley Rosenberg vállát az 5-ös csatornától. Stanley kapja az első interjú jogát, mint mindig.
Paul Dry a polgármester stábjából integetni kezd nekem. Őméltósága ezek szerint váltani szeretne pár szót Raymonddal még a szertartás kezdete előtt. Mihelyt Horgan kiszabadul a riporterek gyűrűjéből, átadom neki az üzenetet. Elfintorodik – nem egy bölcs gondolat, hiszen Dry biztosan látja –, azután elvonul Paullal a templom gótikus feketeségébe. A polgármester, Augustine Bolcarro igazi zsarnok alkat. Tíz éve, amikor Raymond Horgan berobbant a köztudatba, kis híján kitúrta Bolcarrót a hivatalából. De csak kis híján. Azóta, hogy elvesztette azt az előválasztást, Raymond minden tőle telhetőt megtett, hogy biztosítsa a lojalitásáról, de Bolcarrónak még nem hegedtek be a régi sebei. Most pedig, hogy végre Raymondon a sor, és neki kell végigszenvednie egy szoros előválasztási harcot, a polgármester kijelentette, hogy a pártban betöltött szerepe megköveteli a semlegességet, és egyben a párt támogatását is megvonta tőle. Nyilván élvezettel figyeli, hogy Raymondnak egyedül kell kievickélnie a partra. Amikor pedig Horgan partot ér, Augie az elsők között fogadja majd, mondván, ő kezdettől tudta, hogy Raymond fog győzni.
Odabent alig van már szabad hely a padsorokban. Elöl a ravatalt virágok övezik – liliomok, fehér dáliák –, és még a nagy tömegben is mintha enyhe virágillat lengené be a levegőt. Megindulok előre, biccentek egyik-másik befolyásos személyiségnek, kezeket rázok. Nehézsúlyúak gyülekezete, csupa városi és megyei politikus. Eljött a bírók többsége, az ügyvédi kamara színe-java. Néhány balos és feminista csoport is képviselteti magát, akikkel Carolyn néha együtt mutatkozott. Az emberek illendően fojtott hangon beszélgetnek, az arcukra őszinte sokk és veszteség ül ki. Nekihátrálok a szintén a tömegben vegyülő Della Guardiának.
– Nico! – fogok kezet vele. Virágot tűzött a gomblyukába, a jelöltté válásakor vette fel ezt a szokást. A feleségem és a fiam után érdeklődik, de a választ nem várja meg, hanem tragikus józanság jelenik meg az arcán, és Carolyn haláláról kezd beszélni.
– Annyira… – A szavakat keresve köröz a kezével. Rájövök, hogy a sármos főügyészjelölt költői szólamot kíván zengeni, így gyorsan közbevágok.
– Csodás teremtés volt – mondom, és egy pillanatra meglepnek a hirtelen feltoluló érzelmek, amelyek döbbenetes erővel és sebességgel szakadtak fel belső rejtekükből.
– Csodás teremtés. Pontosan. Szépen mondtad – bólogat Nico, majd árnyék suhan át az arcán. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, eszébe jutott valami, amit az előnyére tud fordítani. – Gondolom, Raymond keményen ráfekszik az ügyre.
– Raymond Horgan minden ügyre keményen fekszik rá, tudod jól.
– Hohó! Mindig azt hittem rólad, hogy apolitikus vagy, Rusty. Most meg Raymond beszédíróitól veszed a mondataidat.
– Jobb, mintha a tiéidtől venném, Határidő. – Nico akkor kapta a becenevét, amikor mindketten a fellebbviteli osztályon dolgoztunk újonnan kinevezett helyettes ügyészként. Nico képtelen volt időre elkészíteni az összefoglalókat. John White, a régi helyettes főügyész Határidőkből Kicsúszó Guardiának hívta.
– Jaj, ne! – sápítozik. – Ugye nem haragudtatok meg rám, srácok, azokért, amiket mondtam? Mert én hiszek bennük. Hiszem, hogy a hatékony rendfenntartásnak fentről kell kiindulnia. Úgy igaz, ahogy mondom. Raymond elpuhult. Elfáradt. Nem elég tökös.
Tizenkét éve ismertem meg Nicót, az első helyettes ügyészként töltött munkanapomon, amikor közös irodát kaptunk. Tizenegy évvel később helyettes főügyész voltam, ő pedig a gyilkossági osztály vezetője, és kirúgtam. Akkor már nyíltan elkezdett áskálódni Raymond ellen. Volt egy abortuszt végző fekete orvos, aki ellen Nico emberölésért akart vádat emelni. Semmilyen jogi alapja nem volt rá, ám felkeltette számos érdekvédelmi csoport figyelmét, akiknek a támogatására hajtott. Nico megszellőztette a sajtónak a Raymonddal való nézeteltéréseit; lényegében kampánybeszédnek beillő záróbeszédeket tartott, ezekre ugyanis mindig rengeteg újságírót beengedtek. Raymond rám bízta az utolsó felvonást. Egy reggel lementem a K-Martba, és megvettem a legolcsóbb futócipőt, amit találtam. Letettem Nico asztalának a közepére, és mellékeltem hozzá egy üzenetet: „Ég veled. Sok sikert. Rusty.”
Tudtam, hogy a kampányolás testhezálló lesz neki. Jó kiállású fickó. Nico Della Guardia negyven körül lehet, átlagos termetű, kínosan ügyel az alakjára. Rengeteget foglalkozik a súlyával, nem eszik vörös húst, meg hasonlók, amióta csak ismerem. A bőre ugyan elég ramaty állapotban van, és a színösszeállítása is furcsa – vörös haj, olívazöld bőr, fakó szempár –, de olyan arccal lett megáldva, hogy a fogyatékosságai nem látszanak a kamera előtt, sőt még a tárgyalóterem végéből sem, ezért a legtöbben jóképűnek tartják. Az egyszer biztos, hogy adott is a megjelenésére. Még ha félhavi fizetésébe került, akkor is szabónál készíttette az öltönyét.
Nico legbámulatosabb tulajdonsága – a jóképűségén messze túlmenően – azonban mindig a beszélgetésünk során is tanúsított pofátlan, szókimondó őszintesége volt, amellyel egy temetés kellős közepén a programjából tartott kiselőadást az ellenfele főtanácsadójának. Tizenkét év után, melyből kettőt egy irodában töltöttünk, megtanultam, hogy Határidő bármikor képes előcsiholni az önmagába vetett túlzó és meggondolatlan hitet. Aznap reggel, amikor kilenc hónapja kirúgtam, kifelé menet sugárzó arccal elvonult az irodám előtt, és csak annyit mondott: visszatérek.
Megpróbálom kedvesen lerázni Nicót.
– Túl késő, Határidő. Már Raymond Horgannek ígértem a szavazatomat.
Lassan esik le neki a vicc, és még utána sem hajlandó témát váltani. Folytatjuk hát a jogi csűrés-csavarást, puhatolgatjuk egymás gyengeségeit. Nico bevallja, hogy a kampányának kezdenek elapadni a pénzügyi forrásai, ugyanakkor kijelenti, hogy az érsek hallgatólagos támogatásából „erkölcsi tőkét” kovácsol.
– Ez a mi erősségünk – mondja. – De tényleg. Ezzel szerzünk szavazatokat. Az emberek elfelejtették, miért akartak valaha Polgárjogi Raymondra szavazni. Már csak egy halvány emlékkép számukra. Egy paca. Én pedig határozott, tiszta üzenetet közvetítek. – Nicóból szokás szerint csak úgy árad az önbizalom, amikor magáról beszél. – Tudod, mitől tartottam? – kérdi. – Tudod, kit lett volna nehéz legyőznöm? – Fél méterrel közelebb hajol, és suttogásra fogja. – Téged.
Hangosan felnevetek, Nico azonban folytatja:
– Megkönnyebbültem. Igazat beszélek. Megkönnyebbültem, amikor Raymond bejelentette, hogy indul. Pedig már elképzeltem, ahogy Horgan nagy sajtókonferenciát tart, és közli, hogy szögre akasztja a gúnyáját, de megkérte a legjobb helyettesét, hogy lépjen az örökébe. A média zabálni fogja Rusty Sabichet. Politikailag semleges. Vérprofi ügyész. Megbízható. Érett. Olyan ember, akire mindenki számíthat. Aki feloszlatta az Éjjeli Szenteket. Kijátsszák ezeket a kártyákat, Raymond pedig megszerzi neked Bolcarro támogatását. Borzasztó nehéz dolgom lett volna veled.
– Nevetséges – mondom, és férfiasan úgy teszek, mintha az elmúlt évben nem játszottam volna le képzeletben magam is száz hasonló szituációt. – Te aztán megéred a pénzed, Határidő – csóválom a fejem. – Oszd meg és uralkodj. Egy pillanatra sem tartasz szünetet.
– Ide figyelj, öregem – feleli –, őszinte tisztelőd vagyok. Komolyan mondom. Részemről nincs harag. – Azzal megérinti az ingét a mellénye fölött. – Ez is egyike lesz azon kevés dolgoknak, amik nem fognak megváltozni, ha hivatalba lépek. Megtarthatod a helyettes főügyészi irodát.
Udvariasan megkérem, hogy ne kábítson.
– Sosem leszel főügyész – mondom neki –, és ha mégis, akkor Tommy Moltót kérnéd fel helyettesnek. Mindenki tudja, hogy te csakliztad el Tommyt.
Tommy Molto Nico legjobb barátja, egykori jobbkeze a gyilkossági osztályon. Molto három napja nem jelent meg a hivatalban. Nem telefonált, asztala üres. Az az általános vélekedés, hogy jövő héten, amikor már kicsit elült a Carolyn halála feletti téboly, Nico szervez egy újabb médiaattrakciót, ahol bejelenti, hogy Tommy csatlakozott a kampányához. Ezzel kiprovokál majd néhány szalagcímet. A HELYETTES FŐÜGYÉSZ CSALÓDOTT HORGANBEN, NICÓT TÁMOGATJA. Határidő nagyon ért az ilyesmihez. Raymond már attól idegbajt kap, ha csak meghallja Tommy nevét.
– Moltót? – kérdi most Nico. Ártatlan tekintete teljesen hiteltelen, de nem áll módomban válaszolni, a pulpituson álló tiszteletes ugyanis megkéri az egybegyűlt gyászolókat, hogy foglalják el helyüket. Inkább elköszönésképpen Della Guardiára mosolygok – jobban mondva, vicsorgok –, és előrenyomakodok a kápolnában, oda, ahová Raymonddal a hivatal képviseletében ülnünk kell. Közben visszafogottan biccentek az ismerősöknek, de nem hagy nyugodni Nico erőszakos, heves magabiztossága. Olyan, mintha a tűző napról vonulnék árnyékba: bizsereg a bőröm, és alig lehet hozzáérni. Hirtelen, pont amikor először pillantom meg teljes egészében az ónszínű koporsót, belém hasít, hogy Nico Della Guardia akár győzhet is. A jóslat forrása egy apró hang valahol a lelkem legmélyén, éppen csak annyira hangos – mint valami szűkölő lelkiismeret –, hogy a tudtomra adja, amit nem akarok hallani. Nico méltatlan, alkalmatlan, satnya lelkű, s valami mégis a győzelem felé hajtja. Ezen a helyen, a holtak birodalmában nem tudom nem észrevenni energiájának fizikai vonzerejét, amivel még nagyon sokra viheti.

A Kiadó engedélyével.