FőképFolytatjuk sorozatunkat, amelyben minden héten néhány általunk várt ígéretes újdonságról esik szó.

Könyv: Benedek Szabolcs: A vértanú
Kiadó: Libri Könyvkiadó
Várható megjelenés: 2013. március 14.
 
Hihetnénk, hogy aki vámpírokról szóló könyvet ír, csak a divatot akarja meglovagolni. Hogy vesz magának egy nemesi ranggal cicomázott vérszívót, és múltbéli történetet kerekít köré hiteles helyekkel, karakterekkel, történelmi eseményekkel. Hiszen a „toptéma” eleve garantálja számára a sikert. Csakhogy Benedek Szabolcs saját bevallása szerint véletlenül botlott ebbe az irányvonalba: az 1900-as évek elején játszódó történelmi regényt akart írni, s csak később ébredt rá, hogy a cselekmény színhelyéül választott egykori Budapest utcáin egy vámpír ólálkodik. A vérgróf tényleg csak véletlenül érkezett a regénybe, szó szerint írás közben, de olyannyira ott ragadt (a második kötet, A vérgrófnő már Erdélyben és Kolozsváron játszódik), hogy immár trilógia kerekedett ki belőle. A 2012-es év egyik nagy magyar irodalmi meglepetését okozó Benedek Szabolcs 1973-ban született Budapesten, nagyjából száz méterre attól a helytől, ahol most is él. Másfél évesen azonban Szolnokra költöztek, és felnőtt koráig ott is maradt, hogy aztán a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, politikatudományból szerezzen diplomát. Az elmúlt 15 évben hivatalnokoskodott, írt tucatnyi könyvet, rengeteg tárcát, novellát és kritikát, illetve kapott egy József Attila-díjat. A most megjelenő A vértanú a Vértrilógia befejező kötete, amely ezúttal az 1918-as esztendőben játszódik, amikor a lélekharangok szünet nélkül zúgnak a kivérzett ország felett, és nem csak a győztesek ülnek tort benne, hanem a halál kézről kézre továbbadott, láthatatlan démonai is.
 
Véget ért ugyanis a háború és vele együtt a Monarchia is, az új határok közé szorított ország pedig a forradalmak és a kormányválságok közepette önmagát keresi. Szállási Titusz lelkét félelem rágja: a lakosságot tizedelő spanyolnátha terjedése éppúgy aggasztja, mint a tudat, hogy Drakula gróf most már bizonyosan Magyarországon rejtőzik. A hírlapírónak szerelmével, a vámpírvadász Ágnessel és a váratlanul felbukkanó Mihállyal együtt minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy megmentse Saint-Germain grófját, és pontot tegyen egy évszázados történet végére. Benedek Szabolcs egy év leforgása alatt úgy volt képes megírni a Vértrilógiát, hogy közben tavaly még a Beatles-apokrif című kötettel is előrukkolt. Állása mellett módszeresen és rendszeresen dolgozik könyvein, s mivel családja és gyerekei vannak, munka előtt hajnalban szakít időt az írásra. Elbeszélései rendszerint a mostani időben játszódnak, korábbi regényeiben pedig inkább történelmi témákat írt meg a tanácsköztársaságról, a rózsakeresztesekről vagy éppen Mátyás királyról. Elismeri ugyan, hogy a vámpírtéma manapság populáris topik, de A vérgróf tervei már évek óta érlelődtek benne, amely egy bizonyos Saint-Germain grófról szólt volna, s csak később bukkant rá arra az elméletre, mely szerint ő valójában egy vámpír volt. Eredetileg csak egy regényt akart írni, de a befejezés elvarratlan szálai végül elkezdték őt is érdekelni, s így folytatás(ok)ra sarkallták. Így ér véget egy nagyívű történet A vértanúval, s minden bizonnyal ezúttal sem kell csalódnunk Benedek Szabolcs száz évvel ezelőtti világában.
 
 
Film: Megtalált emlékek
Forgalmazó: Cirko Film
Várható bemutató: 2013. március 14.
 
„Festményekbe illő képek, csend, rítusok, lassan csordogáló hétköznapok, megkövült idő, próféta arcok a világ végéről. Egy pár rövid mondat, amelyek mögött életek és tragédiák bújnak meg.” Az egyik internetes fórumon olvasható vélemény a brazil Júlia Murat első (fiktív) mozifilmjéről, a 2011-es Megtalált emlékekről tökéletesen érzékelteti azt az atmoszférát, ahol a néző szinte belekóstolhat az idő múlásába. A Rio De Janeirói Egyetemen grafikai formatervezést, a Darcy Ribeiro Film School-ban pedig forgatókönyvírást tanult fiatal író-rendező dokumentumfilmes tapasztalatokkal a tarsolyában futott neki a játékfilmkészítésnek, s hogy erőfeszítéseit kézzelfogható sikerek kísérték, azt több kritikai és zsűri nagydíjai bizonyítják (Lima Latin-Amerikai Filmfesztivál; RiverRun Nemzetközi Filmfesztivál; San Sebastián Nemzetközi Filmfesztivál; Sofia Nemzetközi Filmfesztivál). A Megtalált emlékek egy narratív, hipnotikus légkörű, lassan építkező, csodálatos alkotás. A hosszan, aprólékos gondossággal komponált tájak és céltudatos ismétlődések filmjében Murat egy távoli közösség egyszerre megrekedt, ám felszabadult érzésvilágát közvetíti a nézők felé. A vidéki Joutuomba nevű helységben minden lakos fontos szerepet tölt be a falusi életben. Madalena a kenyérért felelős, minden reggel szép halomba is rakja a pékárut, míg Antonio megfőzi a kávét, hogy aztán a rituális szertartásosság után a bolt előtti padon fogyasszák el a feketét. Délben a templom harangja megkondul, egybehívván a falubélieket, majd a kora esti órákban mindannyian közös étkezésen vesznek részt. Így telnek a napok Joutuomba-ban bágyadt egymásutániságban, ahol az egyetlen változó tényező a közösség életében csupán az időjárás.
 
Egy napon, új otthont keresve magának, egy fiatal, idegen nő érkezik Joutuomba-ba. Ritát azonnal megragadja a falu különös varázsa, s mivel szakmájára nézve fényképész, elhatározza, fotókon örökíti meg ezt az egyedi légkört. A helyiek kezdetben idegenkedve és szűkszavúsággal fogadják, ám idővel fokozatosan nyitni kezdenek feléje, megosztják vele történeteiket, s még a fényképezőgép lencséje elé is hajlandók beállni. Rita igazi modernséget csempész a faluba, amely váratlanul felrázza a halott férje emlékébe kapaszkodó, szuvenírjei között éldegélő Madalena-t. Madalena tanítani kezdi Ritát az apró-cseprő kézműves falusi dolgokra, s a helyiek elfogadása mellett egyedül a település papja az, aki továbbra is keresi Rita aggasztó jelenlétére a választ, különösen amikor a lány a falu lezárt temetője felől kezd kérdezősködni. Júlia Murat filmjében megrekedt, banális hétköznapiságok keverednek a friss levegő vitalitásával. A rendezőnő végig szorosan tartja a gyeplőt, ahol az elfelejtett idő kitűnően képes megnyilvánulni Lucio Bonelli operatőri munkájának statikus képein keresztül. Murat céltudatosan építkező mozijában a két meglepően hasonló női lélek furcsa, spirituális utat jár be, amely közben elmosódnak a generációs határok. A Megtalált emlékek remek kezdőlépésnek tűnik egy újonc rendező kezei közül, remélhetőleg tényleg nem kell csalódnunk benne.
 
 
Könyv: M. L. Stedman: Fény az óceán felett
Kiadó: General Press Kiadó
Várható megjelenés: 2013. március 12.
 
Megrázó sorsok, rossz döntések, örök remények. A lírai regények kötelezőnek tűnő elemei könnyen rosszmájúságot kelthetnek, hiszen látszólag nem hordozzák magukban a változatosság lehetőségeit. Hogy lehet újat, újólag mondani a témában. Na de ha feltűnik egy új hang a távolban… M. L. Stedman Nyugat-Ausztráliában született, de már hosszú évek óta Londonban él, ahol ügyvédként tevékenykedett. 1997-ben határozta el, hogy megpróbálkozik az írással, az ezt követő években eltökélten csinálta végig a különböző kurzusokat, és jó néhány novellája került bele antológiákba. A Fény az óceán felett Stedman bemutatkozó regénye, melynek jogait a kiadója 9 másik céggel történő versenyben szerezte meg. A regény története az első világháború idején játszódik. Tom Sherbourne négy kemény, a nyugati fronton töltött év után végre hazatér Ausztráliába, és hogy feldolgozhassa a borzalmakat, egy Janus-szikla nevű szigeten – amely majdnem fél napra van a szárazföldtől – vállalja el egy világítótorony őrzését. Erre a szinte mindentől elvágott szigetre, ahová csak háromhavonta jár hajó, Tom magával viszi fiatal, szerető feleségét, Isabel-t is. A férfival ellentétben azonban a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik, ám terveik csak nem akarnak valóra válni. Két vetélés és egy halvaszületés után Isabel búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már eldönthetetlen, a valóságban vagy a fantáziája világában jár-e. Egy napon aztán gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, a lélekvesztő felől Isabel gyermeksírás hangját hallja, s döbbenten fedez fel a csónakban egy élő kisbabát egy halott férfi karjai között.
 
Tom, megelégedvén a világítótorony őrzésének feladataival, valamint a háború nyomán benne kialakult erkölcsi elveknek köszönhetően azonnal jelenteni akarja a szárazföldön a történteket, ám Isabel azonnal magáénak érzi a csecsemőt, s meghozza a döntést: a gyerek az övék és Lucy-nak hívják… M. L. Stedman saját bevallása szerint nem „tipikus” író, nála nincsen olyan, hogy bevett, állandó írói metódus. Igaz, csak nappal ír, de akkor és úgy, ahogyan az számára éppen a legjobban működik. A Fény az óceán felett rendkívül atmoszférikus, intenzív és helyben is, időben is távoli, s hogy sikerült hitelesen megírnia, az Stedman azon képességének köszönhető, hogy képszerűen látja maga előtt a történéseket, és „én egyszerűen csak követem őket”. A regény megírásához összetett és aprólékos kutatómunkát végzett: meglátogatta a Leeuwin-i- és a Cape Naturaliste-i Világítótornyot; sok időt töltött az Ausztrál Nemzeti Archívumban az első világháború időszaka alatti világítótornyok levelezésének naplói és dokumentumai között; elment a londoni Trinity House-ba, amely az Egyesült Királyság világítótornyaiért felelős; valamint bevette magát a British Library polcai közé. A könyv bizonyos részeit a könyvtárban írta, bizonyos részeit a kanapéján ülve, megint más részeit pedig egy kis házikóban az Indiai-óceánra való gyönyörű kilátással. Számos íróért rajong, akik ha csak közvetett hatással is, de befolyásolták a Fény az óceán felett megszületését, többek között Graham Greene, George Eliot, Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Cormac McCarthy, vagy éppen Edith Wharton és Katherine Mansfield tartoznak a kedvencei közé. Amit ő közösnek érez bennük, az a rendíthetetlen szemlélet, az emberi szív legmélyebb megértése és a nyelv tökéletes birtoklása. Reméljük, M. L. Stedman is hasonló úton jár!