Főkép Az előző füzet óta volt szerencsém valamelyik kereskedelmi tévécsatornán megnézni egy részt a Geronimo ihlette rajzfilmsorozatból, és a látottak alapján azt mondom, jobb a képregény, mert ennek a hangulata, kis túlzással „eszmeisége” nem annyira gyerekes, mint a mozgóképes verziónak. Persze tudom én, hogy a füzetes változat sem a felnőttekhez szól, hanem a fiatalabb korosztályhoz, de amíg a képregényt gond nélkül lapozgatom, addig bizony a képernyő előtt ülve korántsem jelentett akkora élményt. Na mindegy, a jövőben maradok a kézzelfogható Stilton sztoriknál.

Erről jut eszembe, az előző alkalommal merengtem egy sort a Geronimo név eredetén és használatán, szóval itt az ideje, hogy a vezetéknevet is szemügyre vegyem. Gondolom a sorozat létrejöttekor összeült ötletgazdák valami egérhez illő nevet kerestek, és nyilván az motoszkált bennük, hogy az egérfogókba rendszerint sajtot helyeznek el csaliként. Innen már csak egy logikai ugrás, hogy milyen jópofa dolog lenne, ha a főszereplő egy sajtféléről kapná a nevét. Lehetett volna ementáli, trappista, de végül a jól csengő Stilton mellett döntöttek, ami egyértelműen helyes választás volt, mivel Geronimo Stilton viselkedésében időnként nem csak az angol jólneveltséget és a távolságtartó eleganciát fedezhetjük fel, hanem utalást a 007-es ügynökre, mással ugyanis nem tudom megmagyarázni a főszerkesztő bemutatkozási szokását (Stilton, Geronimo Stilton), és egyébként is állandóan titkos küldetésre megy. Szerencsére mindeközben megmarad kíváncsi újságírónak, aki kellőképpen érdeklődik környezete iránt. Visszatérve a sajtra: a stilton sajt a meglepően kevés „angolikum”, vagyis adott angol területhez köthető élelmiszer közé tartozik, jellegzetes illata és íze miatt könnyű azonosítani, két fő fajtája (a fehér és a kék) ismert.
 
A tejterméknek persze a néven kívül semmi köze a főszerkesztő úr aktuális kalandjához, ami ezúttal a nem is annyira sötét középkorba repíti a megszokott csapatot, hogy ott helyreállítsák az történelem menetét. A galibát szokás szerint a kalózmacskák okozzák, akik eldugott kincshez vezető útmutatásként értelmezik a kezükbe került rejtjeles pergament. Mivel a megfejtéssel nem boldogultak, személyesen Leonardo mestertől remélik a megfejtést, bízva a „rábeszélőképességükben”. Ezt a gazságot kell megakadályoznia a jól bevált egércsapatnak, s miközben szokás szerint a két brigád megpróbál egymásnak keresztbetenni, az olvasó nem csak kalandjaikon szórakozhat, hanem – szintén szokás szerint – kiegészítésként rövid infódobozokból tájékozódhat erről a korról. S nem utolsó sorban Leonardo találmányai is sokat dobnak a történeten.
 
A képregény kivitelezése tartja magát az eddigi hagyományokhoz, talán most több volt a szabvány képkockától eltérő méretű rajz, ettől, no meg a helyenként felbukkanó keretmentességnek köszönhetően valahogy dinamikusabbnak tűnt a történet. A beírások jók, a sorozat védjegyének számító (én legalábbis annak tekintem) eltérő színű és betűtípusú kiemelések vonzzák a tekintetet, és persze plusz pontot érdemelnek az egérszlengek, amelyek egy lépéssel visszafelé terelik az embertulajdonságokkal felruházott rágcsálókat az egérlét felé.
 
A szabvány kalandnál (vissza az időbe, megakadályozni a macskák ármánykodását, majd nyom nélkül vissza a jelenbe) most egy kicsit többet kaptam, hiszen olyan események történtek (Tersilla de Macskosz szál), amelyek úgy gondolom, kihatással lesznek a következő epizódokra. Egyedül Benjamin és Pandora státuszával nem vagyok kibékülve, gyakran olyan érzésem van, mintha ők tényleges feladat és szerep nélkül lebzselnének a képregényben, jelenlétük pusztán arra szorítkozik, hogy a képkockák ne legyenek annyira üresek – tényleg nem látom mi a szerepük a felnőttek mellett. De talán legközelebb több lehetőséget kapnak.