FőképFülszöveg:
Úgy tűnik, Felix Jaeger, aki a hű csatlós és krónikás szerepét tölti be a híres-hírhedt vadász, Gotrek Gurnisson mellett, hiába reménykedik: a Vadász-sorozatban megörökített, epikus ívű kalandjaik között sem henyélhetnek. Ahogy a kötetet alkotó novellákból is kiderül: jártukban-keltükben újra és újra leküzdendő akadályokba, legyőzendő ellenségekbe ütköznek és összefutnak régi riválisaikkal.
Esetenként ugyan segítséget kapnak régi barátaiktól, például a vámpírrá vált Ulrika Magdovától, de általában csak az segít rajtuk, hogy Gotrek kivágja magát a bajból. A szó legszorosabb értelmében…

Részlet a könyvből:
A vadász becsülete
Micsoda egy pöcegödör! – mordult fel Gotrek Gurnisson.
Felix Jaegernek egyet kellett értenie vele. A bűz már azelőtt megütötte az orrukat, hogy túljutottak az út utolsó, emelkedő részén. A szédítő, émelyítő szag kavalkádban rothadó zöldségre, csatornazsírra, égett húsra és poshadt sörre jellemző nyomokat lehetett felfedezni. Ahogy keresztülvonultak a viharvert fakapun, Felix első gondolata az volt, hogy a hely látványa éppúgy bántja a szemet, mint a bűze az orrot.
Holtkapu egy szűk völgyben, a lerombolt törpeerőd romjainak, az egyik sziklaszirten sötétlő Karak Azgalnak árnyékában állt. Felix előtt a település, a nem túl nagy hozzáértéssel megépített, zsindelytetős házak fürtje olyan volt, mintha valami barnán kérgesedő folt csorgott volna végig a lejtőn, valami ősrégi gránitciszternán keresztül.
A hely az alapján ítélve, amit Gotrek elmondott róla, valóban nem volt sokkal több, mint egy mocsokfolt a világ felszínén. Annak idején a korábban Karak Azgal fölött uralkodó törpevezérek elhatározták, felhagynak a próbálkozással, letesznek arról, hogy visszaszerezzék az erődöt az orkoktól, a goblinoktól meg a többi szörnytől, amelyek befészkelték magukat a kazamatákba; letesznek az ostromról, a nyílt harcról, inkább megnyitják a környéket a kalandorok előtt, megengedik nekik, hogy kutakodni kezdjenek az erődben elrejtett, legendás kincsek után – bárkit beeresztenek, természetesen megfelelő díjazás ellenében. Híre ment a soha vissza nem térő, elképesztő lehetőségnek, és annak ellenére, hogy Karak Azgal a civilizált vidékektől távol, a Világvége-hegység távoli, déli csücskében helyezkedett el, a völgy hamar megtelt szerencsevadászokkal, akik mind abban reménykedtek, hogy megszerzik a törpék aranyát, a hallatlan erejű, ősi fegyvereket meg a drágaköveket, amelyek közül némelyik állítólag akkora volt, mint egy alma. Az újonnan érkezetteket persze ki kellett szolgálni, ezért az erőd közelében létrejött egy település. Eleinte hétköznapi, emberek által működtetett kereskedelmi állomás volt, ahol élelmet és felszerelési tárgyakat vásárolhattak azok, akik le akartak menni a föld alá, de aztán fokozatosan köré épültek azok a helyek – a kocsmák, a küzdővermek, a szerencsejáték-barlangok, a bordélyok, a halottasházak –, ahol a kalandorok villámgyorsan elkölthették a felszínre hozott kincsek árát. Végül aztán kialakult Holtkapu, ami nem is városra, inkább amolyan összetákolt vágóhídra emlékeztetett, s amit kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy a deszkaépületek környékén megfordulók zsebéből és erszényéből kivarázsolódjon az arany, mielőtt még elhagyhatnák a völgyet.
Feltűnő és ízléstelen táblák, falakra és lengőajtókra festett feliratok vonták magukra Felix figyelmét, ahogy Gotrekkel együtt végigballagott a sáros főutcán: „Festett Dáma”, „Vörös Kakas”, „Vérverem”, „Palota” – a sört, bort, szerencsejáték-lehetőséget, viadalokat vagy nőtársaságot kínáló helyek mindegyikén ott virított, a kalandorok mit kaphatnak a falaik között és mennyiért.
A táblák és feliratok előtt színes ruhákba bújtatott vendégfogók üvöltötték az utcákon elhaladó kemény tekintetű férfiak arcába, hogy ilyen olcsón sehol másutt nem kaphatják meg a pompás szolgáltatásokat. Előttük, az utca szélén taligás mozgóárusok, talizmánárusok és hivatásos kikiáltók rikoltoztak torkuk szakadtából – ők is el akartak adni valamit, ők is balekot akartak fogni maguknak.
– Aranyvadász kanárikat tessék! Csak le kell vinni őket a föld alá, és elvezeti a gazdáját az aranyhoz!
– Átokpusztai körtét tessék! Egy frisset két pfennigért! Tíz rohadtad egy pfennigért!
A leghangosabban az az ember üvöltözött, aki egy ágaskodó sárkány rajzával díszített zászlót emelt a magasba.
– Thorgrin thánnak, a Sárkányvadásznak szüksége van rátok, hogy megküzdjön a zöld bőrű veszedelemmel! Menjetek át az erődbe, és csatlakozzatok a csapatához! Egy napi harcért egy aranyat kaptok, és egy teljes hónapra lemehettek a kazamatákba, ingyen! Keressetek egy vagyont, és mentsétek meg az erődöt!
Ahogy elhaladtak az eléggé cifra helynek látszó, „Grál” nevet viselő fogadó előtt, Gotrek és Felix elé hirtelen odapenderült egy mosolygó semmirekellő. A fickó meghajolt, és nyikorgó hangon rákezdte:
– Gyere be, mein herr, és gyere be te is, herr törpe! Erre tessék! Térjetek csak be! Hosszú és poros ám az út Átokpusztáról a Világvége-hegységig! Biztos vagyok benne, hogy kiszáradt a torkotok… Ugyan miért is ne locsolnátok meg pár kupa valódi törpesörrel? És ha esetleg már oly rég ettetek, hogy behorpadt a hasatok, hát nálunk aztán tényleg finom étkeket kaphattok! Van kolbászunk meg süteményünk, meg…
– Törpesör? – torpant meg Gotrek.
– Az, az, herr törpe! – mondta a vendégfogó. – Méghozzá Bogaras Legjobbja! Éppen ma reggel hoztak át a hágón hat hordót.
A vadász ránézett a kis emberre.
– Ha hazudsz, én visszajövök ide, és megetetem veled a kupát!
– Már hogy hazudnék, barátom? – emelte fel a kezét a vendégfogó.
– Olyan ostobák azért mi sem vagyunk, hogy olyanokat próbáljunk becsapni, akiket ismerünk. Mert ismerjük ám itt a fajtádat, van is odabent, az ivóban egy törpe. Neki annyira ízlik a sörünk, hogy alig bírjuk kiszolgálni.
Gotrek felmordult, és keresztülcsörtetett a fogadó lengőajtaján. Felix követte társát a füstös helyiségbe. Ahogy belépett, feszülten körbenézett. A hely nem úgy festett, mint ahol Bogarast lehet kapni – Felix tudta, ha mégsem szolgálnak fel törpesört, baj lesz –, a nagytermet például a finomkodó bretonniai módit utánozva próbálták berendezni: boltíves ajtók, címerpajzs-mintás faliszőnyegek, magas támlájú székek meg a többi hívság. Majdnem minden rendjén volt, a vendégek azonban nem úgy néztek ki, mint azok, akik Couronne kastélyában, lovagokról szóló verseket idézgetve érzik magukat a legjobban. Felix még soha életében nem látott elszántabb tekintetű, sebhelyesebb zsoldosokat és szerencsevadászokat. Hozzájuk képest a pult mögé beállított, zord külsejű keménylegények olyanok voltak, mintha hétköznapi pikolófiúk lennének.
– Biztos, hogy éppen egy ilyen ronda városban akarsz meghalni? – kérdezte Felix, miközben kikerülték azt a két kidobóembert, akik éppen kivonszoltak az utcára egy eszméletlen vendéget.
– Itt nem fogok meghalni – felelte Gotrek, és továbbment a pult felé. – A pók odalent van, legalábbis az az ékszerész ezt mondta.
– Ah, odalent! – mondta Felix. – Szerintem még a kazamaták is szebbek, mint ez a hely.
– Azok törpék által épített csarnokok. Egy vadászhoz illik, hogy ilyen helyen haljon meg.
– Egy költőhöz azonban sajnos nem! – sóhajtott fel Felix, és intett a csaposnak. – Két Bogarast kérünk!
A Fehér Özvegynek nevezett félelmetes pókról először Ekrundban, abban a törpe erődben hallottak, ahová a Fekete-öbölben lezajlott, nem túl szerencsés kimenetelű kalandjukat követően, a Sárkányhát-hegyek közt vándorolva jutottak el. Az ott élő törpe ékszerész, Kúpkalapács Harn mesélt nekik róla, miközben felbecsülte annak a néhány drágakőnek az értékét, amit a hajóroncsról mentettek ki. Harn azt mondta, felkereste őt egy ember, egy kalandor, aki arra kérte, illesszen bele egy medálba egy ököl nagyságú rubint. A fickónak hiányzott a bal karja és mindkét fülcimpája, erősen sántított. Elmondta Harnnak, minden sérülését akkor szerezte, amikor összetalálkozott annak a kincseskamrának az őrzőjével, ahonnan a rubint származott. Ez az őrző nem volt más, mint a Fehér Özvegy, az a szénásszekér nagyságú albínó barlangi pók, amely Karak Azgal legmélyebben fekvő nyúlványaiban fészkelt.
Gotrek számára mi sem volt természetesebb, mint hogy másnap rögtön a Világvége-hegység felé vette az útját. Felix természetesen vele tartott.
A csapos letett eléjük két habzó kupát.
– Az annyi, mint… két ezüst shilling.
Gotrek hitetlenkedve felmordult:
– Csak egyetlen shillinget kérsz a Bogaras Legjobbjáért?
– Igen, törpe uram. Jó sört, jó áron. Ez a „Grál” mottója.
Gotrek a pultra csúsztatott két shillinget. Egyetlen szeme kétkedőn csillogott, ahogy felemelte a kupát és megszaglászta az italt. Mélyen beszívta a levegőt, elmorgott egy érthetetlen szót, azután lángvörös bajuszát a habba merítve inni kezdett. Szinte azonnal felköhögött. Fuldokolva eltartotta magától a korsót, hitetlenkedve bámult rá.
– Grungnira! – lihegte. – Ez tényleg Bogaras!
Felix meglepetten pillogott, majd beleivott a kupájába. A sör hűvös volt, tiszta, friss; az ízéről Felixnek egy kellemes őszi nap és egy búzamező jutott az eszébe. Ahogy az első korty végigcsorgott a gégéjén, olyan érzése támadt, mintha aranyszínű fényt inna. Átvillant az agyán, hogy valószínűleg ez a legjobb sör, amit valaha megkóstolt.
– Hogyan lehetséges az, hogy itt, a semmi fenekén, egy ilyen patkánylyukban Bogaras Legjobbját csapolják? – kérdezte, amikor hosszú kortyokat követően végre lélegzethez jutott.
– Jó, mi? – kérdezte valaki a vállánál.
Megfordult. A mellette álló férfi hátrasimítva, a tarkója fölött lófarokba kötve hordta sötét haját, az orra olyan volt, mint egy bárd pengéje, a mosolya lefegyverző. Mocskos, vastag anyagból készült utazóruhát viselt.
– Nagyon jó – felelte Felix, miközben a férfi odaintett a csaposnak. A lófarkas Gotrekre villantotta kék szemét, azután ismét Felixre nézett.
– Egy vadász meg a krónikása, ha nem tévedek…
– Eltaláltad – mondta Felix. Kezdte azt hinni, hogy a „Grál” a csodák… ha nem is palotája, de fogadója. Először a Bogaras Legjobbja, most meg ez. Sok ember tudta, hogy a vadászok valójában kicsodák, micsodák, és mi a céljuk, azt azonban csak kevesen, hogy mi a dolga a melléjük szegődött, hivatásos krónikásnak. Felix már hozzászokott, hogy általában el kell magyaráznia, mivel foglalkozik. – Meglep, hogy tudod, mi a szerepem.
A férfi elvigyorodott.
– Van benne némi tapasztalatom. – Elvette a pultról a csapos által elébe tolt két kupát, majd a kandalló irányába bólintott. – A társammal, Agnarral annál az asztalnál ülünk. Ott, a tűz mellett. Csatlakoztok?
Felix a jelzett irányba nézett, és amikor megpillantotta a lófarkas társát, meghökkent.
Az asztalnál ülő harcos a tüzet bámulta. A lángok fénye vörösre festette három narancssárga hajtaréját.
Törpe volt. Törpe és vadász.

Gotrek összevont szemöldökkel, komoran nézett a másik törpe irányába. Felix tapasztalatból tudta, a vadászok nem minden esetben viselik el a hasonszőrűek társaságát, jobban kedvelték a magányt, jobban szerettek egyedül búsulni a múlton – jobban szerették mások nélkül eltervezni a jövőjüket, ami remélhetőleg rövid lesz. Gotrek legjobb barátai, Orrharapó Snorri és Malakai Makaisson is vadász volt. Tőlük érdekes módon nem irtózott, őket nem próbálta mindenáron kikerülni, de már Felix is ismert olyan törpéket, akiket a társa kifejezetten gyűlölt. Olyan is akadt, akivel szemben már a megismerkedésük pillanatában úgy viselkedett, mint valami ellenséggel.
Felix még sosem találkozott törpe mellett dolgozó krónikással, és most, hogy végre összefutott eggyel, valahogy megvidámodott a gondolattól, hogy végre elbeszélgethet valakivel, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Mivel nem akarta elszalasztani az alkalmat, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Gotrek óvatos és komor pillantásokkal méregeti a másik vadászt. Odabólintott a fekete hajú férfinak.
– Köszönjük. Kérlek, menj előre!
Ha történetesen nem Gotrek társaságában van, Felix a tűz mellett üldögélő vadászt találta volna a legfélelmetesebbnek a kocsma valamennyi vendége közül. A törpe öreg volt, három narancssárgára festett hajtaréjának és copfokba font szakállának töve ezüstösen, őszesen csillogott. Sebhelyekkel szabdalt, vastag, izmos karjait úgy beborították az egymásba érő, megfakult tetoválások, hogy messziről úgy tűnt, mintha a csuklójától egészen széles válláig kék lenne a bőre. Az arca leginkább egy göcsörtös fatörzsre emlékeztetett, olyan ráncos és olyan viharvert volt, hogy a bőrredők között alig lehetett látni a szemét. Az orra annál feltűnőbb volt: a hatalmas, iszákosságra vallóan vörös dudor akkora és olyan széles lehetett, mint egy félszerzet ökle.
Ám meghökkentő méretű izmai ellenére Gotrekhez képes meglehetősen csenevésznek tűnt. Gotrek volt a legtermetesebb törpe, akivel Felix élete során találkozott, ő az egylábnyi hajtaréj nélkül is közel öt láb magas volt, vagyis jó fél fejjel nagyobb, mint Agnar. A válla legalább egylábnyival szélesebbnek látszott, mint az öregé, a karjain pedig minden mozdulatára úgy hullámzottak az izmok, mintha párosodó pitonok vonaglanának a bőre alatt. Hordószerűen domborodó mellkasát beterítette dús, vörös szakálla, aminek a végét egy széles bőröv alá dugta; üres bal szemgödrét kerek, pántos szemtakaró fedte. Jobb szeme úgy csillogott, akár bárdjának rúnákkal borított pengéje, a pillantása pedig úgy szúrt, mint a jégcsákány. Felix már többször is tanúja volt, hogy egy-egy kocsmai hirigben a kötekedő részegek, bár kétszer akkorák voltak, mint Gotrek, bocsánatkérő szavakat mormolva eloldalogtak, amikor a törpe dühösen rájuk villantotta a szemét.
Agnar alig leplezett bizalmatlansággal nézett fel a közeledő Gotrekre, de a krónikása szélesen mosolygott.
– Agnar Arvastsson, engedd meg, hogy bemutassam neked… – A férfi Felixre nézett. – Bocsáss meg, mi is a nevetek?
Felix meghajtotta a fejét.
– Felix Jaeger és Gotrek Gurnisson, szolgálatodra!
– Örvendek – mondta a krónikás. – Én Henrik Daschke vagyok, és Talabheimből származom, de már a Birodalom szinte valamennyi városában megfordultam.
Agnar a nevek hallatán ismét végigmérte Felixet és Gotreket.
– Már hallottam rólatok – mondta lassan, vontatottan. A hangján érezni lehetett, hogy jó néhány korsó Bogarast megivott, mióta belépett a kocsma ajtaján. – Északra mentetek, a Pusztába. Ti találtátok meg Karag Dumot.
– Mi – mondta Gotrek, és leült az öreg vadásszal szemben.
– Azt hallottam, meglelted a végzeted – folytatta Agnar. – Sylvaniában.
– Nem lelte meg. – Felix leült Gotrek jobbjára.
Henrik letelepedett Agnar mellé, az öreg kezébe adta a kupát.
– Igazság szerint… – folytatta Felix, de elhallgatott. Nem szeretett volna belemenni a részletekbe, nem sok kedve volt hozzá, hogy meséljen az alagutakról, a Vénekről, Albionról meg mindarról, ami utána következett. – Eltévedtünk.
– Emlékszem már! – Henrik felvonta az egyik szemöldökét. – De az évekkel ezelőtt volt. Jó sok harcban lehetett részetek azóta!
Gotrek felmordult:
– Most célozni akarsz valamire?
Henrik gyorsan felemelte a kezét.
– Nem, vadász, dehogy! Csak éppen megjegyeztem, hogy valószínűleg sok csatában volt részetek, mióta a Pusztában jártatok.
Gotrek mormogva ivott egy jókora korty sört.
A copfos férfi Felixre nézett.
– Meglep, hogy életben vagy – mondta. – A krónikásoknak nem sok esélyük van az öregségre, nem igaz?
Felix megvonta a vállát, de kényelmetlenül érezte magát. Tudta, Henriknek igaza van. Agnarhoz hasonlóan Gotrek is vadász volt, ő is esküt tett, hogy lemossa a nevéről a szégyent, amely valamilyen titkos, senki által nem ismert ok miatt került rá; esküt tett arra, hogy megváltja magát, méghozzá azzal, hogy elpusztul a csatában, amelyet a fellelhető legiszonyúbb ellenféllel vív majd meg. Felix akkor lett Gotrek krónikása, amikor egy részeg éjszakán megfogadta, epikus költeményt ír majd a törpe életéről és haláláról, s ezzel halhatatlanná teszi őt. Azóta többször is szembesülnie kellett a ténnyel, hogy egy különös paradoxon áldozatává vált: Gotrek közelében kellett maradnia, hogy híven feljegyezhesse a vadász halálának körülményeit, hogy minden apró részletet megörökítsen, ugyanakkor életben kellett maradnia. Hű krónikásnak lenni és túlélni a kalandokat? Közös utazásuk kezdete óta összeegyeztethetetlennek találta a két dolgot, és most, hogy összetalálkozott egy másik krónikással, szívesen megkérdezte volna, neki mi a véleménye erről, de a vadászok előtt ezt természetesen mégsem tehette meg.
– Hát, voltak érdekes pillanataink… – mondta.
Henrik felnevetett.
– Igen, pillanatok! Ó, hányszor, de hányszor követtem Agnart valamilyen öldöklésbe, hogy tanúja legyek élete utolsó perceinek, és hányszor, de hányszor kellett szembesülnöm azzal, hogy ha ő meghal, én is elpusztulok! Igen, nekünk is voltak pillanataink… Olyan pillanatok, amik miatt a krónikás a legszívesebben csak messziről nézné végig, ha végignézné egyáltalán a vadász pusztulását… – Felix vállára csapott.
Felix halványan elmosolyodott, és lopva Agnarra pillantott; kíváncsi volt, a törpe hogyan reagál a krónikása megjegyzésére. Az öreg megcsóválta a fejét, de nem látszott rajta, hogy különösebben bosszantaná Henrik nyafogása.
– Ej, mindig csak ezek a viccek! – mondta. – Vigyázz, mert egy nap komolyan veszem valamelyiket, és mérgemben végzek veled!
– És ha megteszed, ki fogja feljegyezni a halálod történetét? – kérdezte Henrik.
Agnar halkan felnevetett, és ivott egy kortyot. Gotrek a sajnálat és a megvetés furcsa keverékével nézett rá. Felix is valami ilyesmit érzett, és már azon kezdett töprengeni, milyen kifogással hagyhatnák magukra Agnart és Henriket, amikor a másik krónikás ismét feléje fordult.
– És mi szél hozott titeket Karak Azgalba? – kérdezte. – Talán valami föld alatti szörnyet akartok elkapni?
– Egy pókot, a Fehér Özvegyet – mondta Felix. – Ekrundban hallottunk róla ezt-azt. Azt mondják, legalább akkora, mint egy gőztank.
– Ti is miatta vagytok itt? – kérdezte Gotrek.
Henrik felnevetett.
– Attól tartok, nem, vadász! A Sárkányhát-hegyek mélyén annyi minden rejtőzik, hogy nem kell osztoznunk se a szörnyeken, se a végzeten. Nem, mi azért jöttünk, hogy megküzdjünk a Káosz egyik szörnyetegével, ami itt van valahol, a bányák legmélyebb részén. Eredetileg ezért jöttünk, de akadt egy probléma, ami miatt nem ereszkedhetünk alá.
– Miféle probléma? – kérdezte Felix.
– Orkok – mondta Agnar.
– Amikor bejöttetek, nem hallottátok az utcán a jó öreg Thorgrin kikiáltóját? – kérdezte Henrik.
– Keressünk egy vagyont, mentsük meg az erődöt? Erre gondolsz? – nézett rá Felix.
– Pontosan – mondta Henrik. – És az erődöt tényleg meg kell menteni. Thorgrin eltökélte magát. Úgy hírlik, valami ork hadúr, vagy micsoda, egy bizonyos Büdöslábú Bélnyál az uralma alá hajtotta az odalent élő zöld bőrűeket, és felpiszkálta őket, hogy indítsanak háborút az erőd ellen. Thorgrin attól tart, hogy Bélnyálnak van annyi harcosa, hogy elsöpörje Karak Azgalt meg Holtkaput, ezért harcosokat kezdett toborozni. Mindenki beállhat hozzá, aki elbírja a fegyvert. Mindenképpen meg akarja fékezni az ork áradatot.
– Vagyis az orkok miatt nem kerülhetünk a végzetünk közelébe?– kérdezte Gotrek.
– És Thorgrin miatt – mondta Henrik. – Amíg nem számol le a zöld bőrűekkel, addig senkit sem enged le a föld alá. Nincs más megoldás, mint beállni a csapatába.
Gotrek felhorkant:
– Hagyja, hogy levadásszam a pókomat, és ígérem, minden orkot megölök, amivel útközben találkozom!
– Thorgrin hadsereget akar felállítani – csóválta a fejét Agnar. – Bárki, aki egyedül cselekszik, az ő csapatait gyengíti. Legalábbis ő így gondolja.
Gotrek morgott egyet, azután ivott.
– De aki harcol mellette, azt leereszti a mélybe? – kérdezte Felix. – Anélkül, hogy fizetnie kellene a kincsvadász-engedélyért?
Henrik bólintott.
– Nem rossz üzlet, bár én tudok egy jobbat.
– Mi lenne az? – kérdezte Gotrek.
Henrik a pult felé bökött a hüvelykujjával.
– Louis Lanquin, ennek a helynek a tulajdonosa engedélyt kapott Thorgrintől arra, hogy saját csapatot verbuváljon, és azzal harcoljon a törpék oldalán. Ő egyébként kétszer annyit fizet, mint Thorgrin, később pedig minden harcosának megvásárolja a kincsvadász-engedélyt.
– És miért költ el ennyi pénzt?
– Tisztán gazdasági megfontolásból, törpe barátom – szólalt meg Felix háta mögött egy erős akcentussal beszélő férfi.
Felix megfordult. Egy szőke, olajozott hajú férfit látott maga előtt, akinek finom, drága ruhájának gallérját és kézelőjét csipke díszítette. Az ismeretlen pocakos volt és tokás, de széles válla és az orrnyergén végighúzódó sebhely elárulta, meglehetősen vad és mozgalmas lehetett a múltja. A szeme éppúgy villogott, mint a harcosoké, és hiába próbált mókásan hunyorogni, a szemén látszott, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Louis Lanquin vagyok Quenelles-ből – lépett közelebb. – Szolgálatukra, uraim! – tette még hozzá, kissé meghajtva magát és üdvözlő mozdulatot téve a kezével.
Felix udvariasan biccentett.
– Felix Jaeger és Gotrek Gurnisson! Szolgálatodra, uram! – mondta. – Minden elismerésem a pincédé! Meglepett minket, hogy a fogadódban valódi Bogaras Legjobbját kapni.
Lanquin elmosolyodott.
– Ez is csak egy eszköz arra, hogy magamhoz vonzzam, hogy az ügyem mellé állítsam az embereket… és a törpéket. Azok, akik elszegődnek hozzám, életük hátralévő részében ingyen ihatnak a kocsmámban!
– Miért? – kérdezte Gotrek.
Lanquin a mellére tette a kezét.
– Nem Thorgrin thán az egyetlen, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy ez a város ne pusztuljon el. A törpék azzal, hogy csak bizonyos díj lefizetése után eresztik le a kazamatákba a kincskeresőket, és azzal, hogy a talált aranyból is lefölözik a hasznukat, valósággal kirabolják az embereket, akiknek azonban ennek ellenére is marad annyi az erszényében, hogy biztosítsák egy szegény fogadós számára a megélhetést. Meglehetősen jól elboldogulok ezen a helyen, és szeretném, ha ez így maradna, viszont nem igazán tudok hinni abban, hogy Thorgrin összeverbuvált csapata garantálni tudja ezt a számomra. Így aztán… – Az ujjai között úgy jelent meg négy aranypénz, mintha odavarázsolta volna. Letette az érméket az asztalra. – Elhatároztam, hogy magam is megteszek bizonyos lépéseket annak érdekében, hogy az eljövendő évekre is biztosítsam a fogadóm számára a bevételt. – Két aranypénzt Gotrek felé, kettőt pedig Felix irányába csúsztatott. – Monsieur Agnar és Monsieur Henrik már beállt a csapatomba. Csatlakoztok hozzájuk? Ha olyan harcosokkal vívjuk meg a csatáinkat, amilyenek ti vagytok, kétség sem férhet a győzelmünkhöz.
Felix a társára nézett. Ebben a kérdésben Gotreknek kellett meghoznia a döntést.
A vadász a törpékre jellemző áhítattal bámult a négy aranyérmére, de végül megrázta a fejét.
– A vadásznak, ha megleli a végzetét, többé nincs szüksége se aranyra, se sörre. Számomra nincs értéke a jutalomnak, amit felkínálsz.
Agnar úgy pislogott, mintha ez az érv neki korábban nem jutott volna eszébe, Lanquin pedig olyan arcot vágott, mintha arra készülne, hogy vitába száll Gotrekkel. Végül nem tette, csupán a vállát vonta meg.
– Legyen, ahogy akarod, törpe barátom – mondta. – Talán meggondolod magad. De addig is… igyál, amennyit akarsz! A ház vendége vagy!
Felix felnyögött. Ha egy vadász ingyen sört kapott, az azt jelentette, hogy előbb-utóbb verekedésre fog sor kerülni, és vélhetőleg kár esik majd a kocsma berendezésében. Sejtette, ez azt jelentené, hogy sokkal többet kell majd fizetniük Lanquinnak kártérítés és javítási költségek gyanánt, mint amennyit kaptak volna tőle. Egész este azt várta, hogy elkezdődjön az őrült csetepaté, de érdekes módon Gotrek szokatlanul mértékletesen iszogatott: csupán tíz kupa Bogarast gurított le, és azon kívül, hogy Agnarral beszélgetett (néhány csatájuk történetét mesélték el egymásnak), tulajdonképpen semmit sem csinált. Felix eközben Henrikkel társalgott, és annak ellenére, hogy újdonsült ismerőse rendre gunyoros megjegyzésekkel szakította félbe a beszámolóit, kifejezetten jól érezte magát. Henrik kissé hetvenkedő embernek bizonyult, de nagyon jól megértette Felix problémáit és dilemmáit, hiszen hasonló cipőben jártak. Az olyan történeteken és vicceken is jókat nevetett, amiket csakis egy krónikás érthetett meg igazán. Ő is ismerte a magány és a honvágy fájdalmát, ő is tudta, milyenek a hideg éjszakák a semmi közepén; ő is megszenvedte már társa komor hangulatait és dührohamait. Vele is sokszor megesett már, hogy csupán hajszálon múlt az élete, ő is kínlódott sebektől és láztól, meg az összes többi veszélyes és kellemetlen dologtól, ami minden vadász állandó társának kijut. Felixnek az este folyamán többször eszébe jutott, hogy Henrik talán sosem lesz a barátja, de kétségtelenül és tagadhatatlanul olyan a számára, mintha a fivére volna.

Az éjszakát a „Grál”-ban töltötték. Amikor felébredtek, csendesen,  de kitartóan esett az eső. Mire a sáros, kanyargós ösvényt követve eljutottak a törpék által Karak Azgal romjaira épített, föld feletti településig, Skalf Erődjéig, mindketten bőrig áztak.
Ahogy keresztülvonultak a széles fennsíkon álló, vastag kőfalba vágott, sárkánypofára emlékeztető kapun, Felix álmélkodva nézett körbe. Nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt a hegy tetején és völgy aljában álló két városka között. Az erőd falain belül, a zömök, kőből épített lakóházak és egyéb épületek között tisztán tartott, kövezett utcák húzódtak. A falak tövében, az árkokban nem halmozódott fel a szemét, a levegőben pedig csupán egyetlen szagot lehetett érezni, ami arról árulkodott, hogy valaki a közelben kenyeret süt. Felix korában már látott olyan föld alatti, aranyozott falú csarnokokat, amilyenekben annak idején a törpék éltek, de ez a szerény, egyszerű kis városka itt, a Világvége-hegység közepén valahogy nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a legfényűzőbb módon feldíszített barlangterem. Olyan volt az egész, mint az a gyönyörű leány, akinek nemesi származású apja megengedi, hogy kíséret nélkül, mezítelenül végigsétáljon Altdorf legkétesebb hírű negyedén. Nem látszik rajta, hogy gazdag családból származik, viszont a viselkedése, nemesi tartása és magabiztossága bizonyosan elárulja: rengeteg rejtett, belső erővel rendelkezik.
– Nem jó ez így! – mordult fel Gotrek, ahogy a városka közepén magasló erőd felé vették az irányt. – Leplezett vereség…
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Felix.
Gotrek felhorkant:
– Sárkányvadász Skalf nemzetségének tagjai elvesztették Karak Azgalt, és nem bírták visszaszerezni. Inkább építettek egy új várost a régi tetejére, most pedig idegeneket bérelnek fel, hogy harcoljanak mellettük és értük. – Vastag ujjú kezével az ápolt, gazdagságról árulkodó házak felé intett. – Mindaz, amit látsz, se nem bányászatból, se nem vasmunkákból jött létre. Ehhez az egészhez adók és belépti díjak biztosították az alapot. Itt minden olyan pénzből épült, amit azoktól a bolondoktól szedtek el, akik odalent próbálják meglelni a szerencséjüket. Felix ismét körbenézett; már egészen más fényben látta a várost.
– Vagyis semmiben sem különbözik Holtkaputól…
– Pontosan – mondta Gotrek. – Mindkettő pöcegödör, csak annyi a különbség, hogy odalent deszkából, itt márványból vannak a falak.
A város közepén álló erőd körül futó utcákat szinte megtöltötték a fegyveres törpék (valamennyiük pajzsát Karak Azgal sárkánya díszítette), a szedett-vedett zsoldosok, kalandorok és harcosok, akik egykedvűen ácsorogtak vagy üldögéltek az esőben. Az erődtől északra lévő teret katonai táborrá alakították át; itt hosszú, egyenetlen sorokban álltak a különböző méretű és formájú sátrak. A rekrutáló csoportok itt is folyamatosan dolgoztak: Thorgrin thán pénzével próbálták rávenni a még ingadozókat, hogy álljanak be a seregbe, és harcoljanak a zöld bőrűek ellen. A fegyveresek között sört és élelmet kínáló árusok tolták a taligáikat, és bizonyára szép haszonra tettek szert, mert a rengeteg ember csak tőlük szerezhetett inni- és ennivalót.
Gotrek ügyet sem vetett a sokadalomra, tétovázás nélkül bevonult az erőd nyitott kapuján. A belső udvar közepén, egy sátor alatt egy asztal állt, amely előtt azok sorakoztak, akik már meghozták a döntésüket, és arra vártak, hogy rátegyék a kézjegyüket a rekruta-könyvre. Gotrek velük sem törődött, megállás nélkül továbbment az erőd belsejébe vezető kapuhoz. Ahogy odaért, két törpe strázsa állta útját, majd előkerült egy harci bárdot szorongató altiszt is.
– Mi dolgod van itt, vadász? – kérdezte.
– Engedélyt akarok kapni, hogy lemenjek a kazamatákba – felelte Gotrek. – Egy bizonyos barlangi pókot keresek.
– Nem adunk ki engedélyeket – felelte az altiszt. – Addig semmiképpen sem, míg le nem számoltunk Büdöslábúval. Ha le akarsz menni, állj be a seregbe! Úgy is módod lesz harcolni, elhiheted!
– Engem nem érdekel a háborútok. Én a végzetemet keresem. Az altiszt tekintete megkeményedett.
– Nem akarsz segíteni a fajtádnak? Nem akarsz segíteni a fivéreidnek abban, hogy megmentsék az erődjüket?
Gotrek az altiszt lába elé köpött.
– Ti sem a föld alatti erődöt akarjátok megmenteni, hanem ezt a nyomorult, felszínre épített kis kócerájt, ezt a kőhalmot! És az is csak azért fontos nektek, hogy továbbra is üzérkedhessetek az engedélyekkel meg a gyertyacsonkokkal!
– Mit mondtál? – Az altiszt jeges tekintete egyetlen pillanat alatt lángolóvá változott.
Felix nyelt egyet, és a kardja markolatára csúsztatta a kezét. Érezte, semmi jó nem sülne ki abból, ha most összecsapnának az őrökkel. Gotrek talán rátalálna a végzetére, de nem lenne igazi a dolog, mert törpék fosztanák meg az élettől, vagy esetleg, ami még ennél is rosszabb, lemészárolná a fél helyőrséget, mielőtt elesik.
– Ha megmentenétek az erődöt, a valódit, a föld alattit – folytatta Gotrek –, akkor elesnétek az üzlettől. Akkor pedig kénytelenek lennétek dolgozni a megélhetésért!
– El innen! – vicsorgott rá az altiszt. – Takarodj, mielőtt kihajítalak! Nincs szükségünk ilyenekre, mint te vagy!
– Éppen ellenkezőleg! – szólalt meg egy hang Felix háta mögött. – Pontosan egy vadászra van szükségem!
Az altiszt felkapta a fejét, és a kapun keresztül kilépő, fehér szakállú, gromril-páncélt viselő törpére nézett, akit szakasznyi pörölyös követett. Az őrök szalutáltak, az altiszt is felemelte a kezét, de a fehér szakállú ügyet se vetett rájuk, csak Gotreket nézte.
Felix szemügyre vette a kerek, rózsaszín arcú, fehér szakállú törpét. Eléggé testes volt, a mellvértjét át kellett alakítani, hogy elférjen alatta a pocakja. Felix megállapította, ha nem viselne ilyen finom és drága páncélt, ha nem vennék körül testőrök, pontosan olyan lenne, mint egy hétköznapi szatócs.
– Thorgrin thán! – mondta az altiszt. – Éppen most akartam kihajítani ezt a…
– Pihenj, Holdborn őrmester! – mondta a thán, majd odabólintott Gotreknek. – Amit a helyzetről mondtál, vadász, udvariatlanságnak minősül, ám helyénvaló. Hasznot húztunk az erőd elvesztéséből, de így még mindig jobb, mintha végleg lemondtunk volna róla. Az általad említett gyertyacsonkokból származó pénzből meg a többi bevételből egy nap majd felállíthatunk egy sereget, amely elég erős lesz ahhoz, hogy végleg megtisztítsa a kazamatákat.
– De amíg erre sor kerül, hagyjátok, hogy zöld bőrűek tanyázzanak őseitek termeiben, és jó pénzért engedélyeket adtok azoknak a bolondoknak, akiket az orkok majd felzabálhatnak!
A kövér thán elmosolyodott.
– Már sokszor eltűnődtem, mennyivel könnyebb lehet rendíthetetlennek és meg nem alkuvónak lenni úgy, hogy csak egyetlen célunk van: a halál.
Gotrek felmordult, és a külső kapu felé fordult.
– Visszamegyek a bretonniaihoz. Ő is tolvaj, de legalább őszinte.
– Menj, ha menni akarsz – mondta Thorgrin, miközben Felix követte a vadászt. – De nem árt, ha tudod: tőlem kaphatsz valamit, amit a fogadós nem adhat meg neked.
Gotrek továbbment.
– Meg tudom mondani, hol tanyázik a Fehér Özvegy – szólt

utána a thán. – A felderítőim megtalálták.
Gotrek megállt, és visszafordult.
– Segíts nekünk legyőzni a zöld bőrűeket – mondta Thorgrin –, és elmondom neked, hol találod a pókot!
– Hol kell aláírni? – kérdezte Gotrek.
Miután Gotrek és Felix beírta a nevét Thorgrin könyvébe, és miután átvették a nekik járó pénzt, közölték velük, hogy másnap, pirkadat előtt jelentkezniük kell az erődben, mert a thán csapatai benyomulnak a kazamatákba. Az eső, ami addig csak csendesen hullott, szakadni kezdett, a cseppek olyan sűrű vízfátylat hoztak létre, hogy alig lehetett ellátni ötlépésnyi távolságba, a macskaköves utcák mellett húzódó árkok pedig egy láb mély patakokká változtak.
Holtkapu utcáit nem borították kövek, így az egész város egyetlen mocsárrá változott. Mire Gotrek és Felix visszatért a kanyargós ösvényen, mire keresztüljutottak a település keleti kapuján, már térdig érő sár borított mindent. Az utcák kiürültek, a deszkákból összerótt fogadókon és házakon becsukták az ajtókat, az ablakokat.
A hely olyan lett, mint egy valódi kísértetváros, ennek ellenére Felix igencsak meglepődött, amikor megpillantotta a szellemeket. A szeme sarkából felfedezett egy csuklyás alakot a tőle jobbra lévő sikátor torkában, de amikor odafordította a fejét, a jelenés semmivé változott – a sarkon egymásra pakolt hordókon kívül csak az eső fátylát látta. A következő alak az egyik épület oldalában jelent meg, de ez is eltűnt, mielőtt Felix szemügyre vehette volna.
Gotrek megállt az elárasztott utca közepén, körbenézett, kilesett az ép szemére ázottan lefittyedő hajtaréj alól.
– Vadásznak ránk.
– Hogy mit csinálnak?
– Vadásznak. – A törpe levette a hátáról a rúnákkal ékített bárdot, és készenlétbe helyezte.
– Csak kétutcányira vagyunk a „Grál”-tól. – Felix kivonta a kardját. – Mi lenne, ha megpróbálnánk eljutni oda?
– Ahhoz előbb át kell vágnunk magunkat rajtuk – mondta Gotrek.
Felix követte a vadász pillantását. Az öt alak úgy lépett ki az esőből, mint a materializálódó kísértetek az éterből, ám a kísértetekkel ellentétben ezek nagyon is valódinak látszó kardokat tartottak a kezükben. Felix egy toccsanó-fröccsenő hangot meg valami acélkapirgálást hallott a háta mögül. Hátrakapta a fejét. Négy másik alak állta el a visszavonulás útját, és a sikátorokból, mindkét oldalon újabb kísértetek bukkantak elő.
– Mit akartok? – kiáltott rájuk Felix, miközben felemelte a kardját.
– Fizetséget – mondta az egyik fickó.
A kísértetek egyszerre indították meg a támadást.

Felix beállt a törpe háta mögé, és a hátulról érkezők felé fordulva várt, hogy eljussanak hozzá a támadók, a vadász azonban nem habozott, nem taktikázott: bömbölve nekirontott a szemből jövőknek. Miközben a lába sarat fröccsentett, a feje fölött olyan sebesen pörgött a bárd, mint egy törpék által épített girokopter forgattyúlapátja. Felix figyelmét lekötötték a rárontó támadók, így nem látta, mi történt ezután, azt viszont hallotta, hogy acél csattan acélhoz, azután acél hasít cuppanva valami húsba; hallotta a rikoltásokat, a lemészárolt emberek halálsikolyát, és ebből tudta, Gotrek jól elboldogul az ellenséggel.
Sajnos magáról nem mondhatta el ugyanezt. A feléje tartó támadók nem tűntek túl képzett kardforgatónak, viszont sok volt belőlük, és valamennyien egyetlen célpontot szemeltek ki maguknak, miközben neki egyszerre többfelé kellett figyelnie. Körbecsapott Karaghullal, félresöpört két pengét, de három másik zúgott az irányába. Hátrahajolt és balra, hogy kikerülje a kardokat, de mivel a csizmája beleragadt a mély sárba, a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és csak kevésen múlott, hogy nem zuhant előre.
Az egyik karjából, a könyöke fölötti részből éles fájdalom sugárzott szét a testébe – az egyik penge valahogy eljutott hozzá, és belehasított a húsába. Ahogy megbotlott, két másik kard döfődött az arca irányába. Kétségbeesett mozdulattal félresöpörte a pengéket, azután inkább véletlenül, mint szánt szándékkal, rázuhant két támadójára.
Az egyik fickó hanyatt dőlt. Felix belekapaszkodott a másikba, és lendületből maga elé fordította, hogy pajzsként használja a testet. Amint ezt megtette, két kard hatolt a férfi gyomrába – a társai már nem bírták visszarántani a karjukat, befejezték a megkezdett mozdulatot. Felix ekkor előrelökte a leszúrt fickót, és közben a válla fölött előrevágott Karaghullal. Sikerült eltalálni az egyik orgyilkos nyakát, de a másiknak csak a kézfejét sebezte meg. Miközben a két férfi hátratántorodott, a korábban hanyatt zuhant ember megpróbálta elkapni Felix lábát. Felix lecsapott rá, a fickó belesüppedt a sárba. Egy pillanattal később sötétvörös foltok jelentek meg a barna massza tetején.
A többiek ismét támadást indítottak, de már sokkal óvatosabban mozogtak. Mivel még mindig hatan voltak, Felix a kardját maga elé tartva hátrálni kezdett, és közben szabad kezével letépte magáról a köpenyét. A vastag gyapjú annyi vizet szívott magába, hogy iszonyúan nehézzé vált; mielőtt megszabadult tőle, Felix úgy érezte, mintha valaki a vállába csimpaszkodna, és hátrafelé húzná.
A köpenyt a bal alkarjára csavarta, majd oldalra tartotta a kezét.
– Gyertek! – mondta. – Rajta, mi lesz már?
Ám a férfiak nem őt nézték, elbizonytalanodó arccal a háta mögé bámultak. Felix gyorsan hátralesett, és megértette, miért álltak meg. Gotrek egyik támadójának fej nélküli teste éppen akkor zuhant a sárba. Öt másik test már egy-egy terjeszkedő vértócsa közepén feküdt. A vadász éppen két másik fickót kényszerített hátrálásra. Az egyik zokogva tartotta maga elé elgörbült kardját, a másiknak pedig hiányzott a bal alkarja, ő kétségbeesetten markolászta csonkolt könyökét. Két fickó már távolabb járt, ők inkább úgy döntöttek, feladják a harcot és menekülni próbálnak.
Felix vad mosollyal nézett a vele szemben álló férfiakra.

A Kiadó engedélyével.