Dashiell Hammett: A tizedik nyom
Írta: Baranyi Katalin | 2013. 02. 28.
Ideje ünnepelni: hosszú várakozás után (legalábbis nekem nagyon hosszúnak tűnt az elmúlt öt év) ismét napvilágot látott egy Dashiell Hammett novellaválogatás Magyarországon. A tizedik nyom hét pompás, a húszas években keletkezett novellát tartalmaz remek fordításban. Mindegyikük közös pontja, hogy főszereplőjük a névtelen Continental Op, vagyis a Kontinentális Detektívügynökség buzgó, bátor és türelmes nyomozója.
Dashiell Hammett (1894-1961) vitathatatlanul a kemény krimiirodalom atyamestere, mítosz- és hagyományteremtő figura, akinek a köpenyegéből olyan detektívregény-szerző nagyságok bújtak ki, mint Raymond Chandler, Ross Macdonald vagy Sara Paretsky. Kalandos ifjúság után több mint hat évet dolgozott a méltán híres Pinkerton ügynökség magánnyomozójaként, így aztán első kézből tapasztalhatta meg, milyenek is a bűnös városok, piti szélhámosok, vonzerejüket kétségbeesetten a boldogulásra használó széplányok, antiszociális gyilkosok és a társadalmi helyzetük bástyája mögé riadtan elzárkózó, bajba került átlagpolgárok, akikről aztán később műveit írta. Pályája korai éveinek igazi műfaja az elbeszélés volt, melyeket különböző bűnügyi magazinokban, például a híres Black Maskben jelentetett meg. Mire kiadta első, sokak szemében leghíresebb regényét, a Véres aratást, már tekintélyes méretű, hosszabb-rövidebb novellákból álló életművel rendelkezett, melyekből az Agave előző gyűjteményes kötete, A férfi, akit Spade-nek hívtak adott szinte minden hangulatra és zsánerre kiterjedő ízelítőt.
A Véres aratás azonban nem tehetett volna szert akkora sikerre, ha Hammett nem őrzi meg benne sajátos és egyedi nyomozófiguráját, a Continental Opot. A detektívügynökség tagja A tizedik nyom fülszövege szerint „nem megnyerő, nem kedves és nem sármos, sőt még csak nem is mond jópofákat (ellenben előszeretettel használja az öklét), de kérlelhetetlen logikája és egy angol bulldogot megszégyenítő kitartása kivétel nélkül mindig meghozza az eredményt”. E leírásban az a szép, hogy magam egyetlen részletével értek egyet: azzal, ami a kérlelhetetlen logikáról szól. Az Op ugyanis számomra nagyon szerethető figura, aki a maga hétköznapiságában is különleges, néha egészen vonzó, ráadásul folyamatosan megnevettet olvasás közben száraz humorával. Nem bulldog, inkább terrier, aki belekapaszkodik valamibe, s többé nem is ereszti el. Verekedni viszont csak akkor verekszik, ha nem lát más kiutat: vagyis kifejezetten intelligens figura. Nyomozói képességei átlagosak, mégis páratlanok: nem cselekszik szuperhős módjára, de keményen állja a sarat a verekedésben és remekül átlát minden beszélgetés hazugságain. Tapasztalt nyomkövető, akár még nyomozási trükköket is tanulhatunk a történeteiből. Igaz, valóban, negyven körüli, alacsony és kövérkés (vagy inkább testes), ahogyan a szándékosan antihős főszereplőt kreáló Hammett nem győzi hangsúlyozni szinte minden novellában. Ez azonban efféle önértékelő mondatokkal párosul: „A helyzetemben bármely más férfi az önfeláldozó, nőket védelmező hős lovag szerepében tetszelgett volna. De én nem látszom lovagnak és nehezemre is esett akként viselkednem.” Vagy „azon gondolkodtam, hogyan tudom meghívatni magam a lakásába. (…) Fölösleges volt aggódnom. A nő nem hívott fel magához. Ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek.”
Mellesleg: ahogy a két idézetből is kiderül, „A Kiafene Kölyök” című novellában egy zaklatott és rémült hölggyel van dolga – csakúgy, mint a „Ház a Turk Streeten” című elbeszélésben és laza folytatásában, „A szürke szemű lány”-ban, ahol a nő, aki után nyomozni kell, nem egyszerűen füstszínű szeme miatt elfelejthetetlen, hanem mert pillantásában a „fényezett ezüstön sötétlő árnyékok” játékát lehet felfedezni. Minden a nők körül zajlik „Az Aranypatkó” című elbeszélésben, melyben egy feleség keresteti rég eltűnt férjét, és a címadó „A tizedik nyom”-ban is, ahol a rejtélyes gyilkossággal kapcsolatban kilenc érthetetlen és illogikus nyomot talál a rendőrség, Op azonban a tizediken indul el, amelyben senki nem hisz, csak ő. A kedvencem a válogatásból „A jobbkéz halála” című történet: talán azért, mert ebben a noir regények kötelező vampja, a veszélyes nő ugyanúgy váratlan átalakuláson megy keresztül, ahogy a szóban forgó bűneset is egészen más, mint aminek első pillantásra látszik. A válogatás utolsó darabja, a „Gyilkosság Farewell”-ben pedig azért érdekes, mert ez – szemben az előző hattal – vidéki, családi környezetbe viszi el az Opot: persze veszedelmes ember és kisstílű bűnöző itt is akad. (Ez utóbbi elbeszélés egyébként az egyetlen, amely már a Véres aratás megjelenése után, 1930-ban született.)
Irónia, szuggesztív környezetrajz, megkapó jellemábrázolás, bonyolult gyilkossági történetek néhol durva, néhol prózavers-finomságú szövegbe ágyazva és egy emberi, mégis kemény nyomozó: mindez amellett szól, hogy A tizedik nyom odakerüljön minden krimiszerető könyvespolcára. S ha elolvastuk, lehet várni a következő kötetet: hiszen a Continental Op és Hammett bizonyos szempontból megunhatatlan.
Tartalomjegyzék
A tizedik nyom (Varga Bálint)
Az Aranypatkó (Szabó Mihály István)
Ház a Turk Streeten (Szabó Mihály István)
A szürke szemű lány (Szabó Mihály István)
A Kiafene Kölyök (Szabó Mihály István)
A jobbkéz halála (Szabó Mihály István)
Gyilkosság Farewellben (Szabó Mihály István)
Kapcsolódó írás:
A máltai sólyom (DVD)