Főkép

Kicsit féltem, hogy a nagyon korai kezdés miatt (délután négy óra) az első két-három zenekar csak pár embernek fog játszani. Amikor a Club 202-be érve láttam, hogy az Ankh koncertjére kb. száz ember összejött, akkor megnyugodtam. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lettünk egyre többen és hat óra felé már érezhető volt, hogy itt hamarosan egy szöget nem tudunk majd leejteni a színpad előtt a padlóra.

A 2008 óta működő – saját bevallásuk szerint – melodic death metal, folk metal és szimfonikus metal elemekre építkező Ankh igazán meggyőző teljesítményt nyújtott. A számomra néhol kicsit „hősösnek” tűnő zenében nagyon jól ötvözik a gitárok progresszívba hajló futamait a fuvola és a hegedű hangjával. Azt külön ki kell emelnem, hogy a három énekes hangját is nagyon jól ki tudják/tudták használni; ráadásul Tamási Ágnes Anna nagyon szépen és tisztán énekli a szimfonikus részeket. Sajnos a „keverés ördöge” miatt néha nem volt teljesen érthető az ének vagy „eltűnt” az egyik hangszer, de ezek olyan apró momentumok voltak, amelyeket nagyon gyorsan elfelejtett az, aki netán észrevette őket.

A szlovén Avven elsőre nekem kakukktojásnak tűnt. Állt a színpadon három gitáros, a dobos és egy szintis srác és – úgy tűnt – néha Helloweenre emlékeztető heavy metalt játszottak. A szinti vitte a főszerepet és az egyedüli folkos elem Anej Ivanuša sípjátéka volt, ami a szám felvezetését vagy a refrénben pár másodpercet jelentett. Aztán a koncertjük második felében valami változott; a zene az ír kocsmadalok irányába fordult, erős punkos beütést kapott. Na, ez meg is tette a hatását, a közönségnek ez a váltás a „nagyon bejön” kategóriába esett. Mondanom se kell, hogy mindjárt támadt egy kis mozgolódás az első sorokban.

A 2009-ben alapított Niburta – alapításkor Tardos – következett. A nem kevés tagból álló banda – ha nem tévedek, akkor kilencen vannak – igazán impozáns látványt nyújtott a színpadon. A balkáni, magyar, mongol és még sorolhatnám zenét és szöveget a metallal ötvöző, a külhoni sajtó által is csak dicsért zenekarról ezek után azt gondoltam, hogy egy igazán jó és ütős koncertet fogok hallani tőlük. Nem is nagyon volt probléma, Horváth Martina Veronika hangjáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, viszont a hangszerekkel akadt egy kis problémám. Egy idő után határozottan nyomasztani – néha zavarni – kezdett, hogy ennyi mindenre figyeljek és kezdtem elveszteni a fonalat a színpadról felém áramló zenében. Vessenek rám követ, de emlékeim szerint ez volt ez első találkozásom a zenekarral, úgyhogy lehet, csak az agyam nem tudott azonnal ráállni a zenéjükre. E sorok írása közben hallgatva a nótáikat minden rendben van. Szóval valami zavar támadt az Erőben, vagy nem tudom, mi történt tegnap este.

A cseh Silent Stream of Godless Elegy (SSOGE) nem ma kezdte a szakmát, az 1995-ben alakított együttes élenjáró volt a folk metal történetében. Ráadásul már jártak hazánkban, tehát nem ismeretlenül álltak a Club 202 világot jelentő deszkáira. Zenéjük a morva folklór és a metal fúziója, amely egy igen sajátos, súlyos, mély és érzelemgazdag produktumot eredményez. A konvencionális hangszerek mellett, a csellóval és hegedűvel kiegészült zene nem csak a folk metal iránt érdeklődőknek igazi csemege. A SSOGE nagyon jól tud játszani azzal, hogy Pavel Hrnčíř határozott, férfias hangját Hanka Hajdová énekével ellenpontozza. Úgy gondolom, ezek után nem véletlen, hogy a közönség igen nagy lelkesedéssel fogadta az együttes előadását.

A pécsi illetőségű Virrasztók számomra egy igen érdekes és figyelemre méltó szegmensét képezik a magyar keményzenei életnek. A halottvirrasztás népszokását ötvözik az indusztriális metallal, ami elsőre talán meglepő eredményt adhat annak, aki még nem találkozott velük, azonban a meghökkenés után rá kell jönnünk, hogy nagyon is egyedi és eredeti dolgot látunk és hallunk. Az előadásukban fontos szerepet kap a „látunk”, hiszen a zenekar tagjai beöltözve és arcfestéssel lépnek színpadra, ahol ráadásul nagyon fontos szerepet kapnak a dalok közbeni mozgások és gesztusok. Néha úgy érzi a koncertlátogató, hogy egy színdarabot lát, nem pedig egy zenekar fellépését. Az időközben három fősre „duzzadt” társaságunknak egyetlen kellemetlen dolog csökkentette a Virrasztók produkciójának élvezeti értékét, Scrofa tekerőlant játékából nem hallottunk semmit.

Következett az észt Metsattöl. Az 1999-ben alakult banda kezdetben csak kis mértékben támaszkodott az észt folklórra, majd Lauri csatlakozását követően a helyzet gyökeresen megváltozott. Így a mostani koncertjükön is számos tradicionális hangszert láthattunk és hallhattunk. Mindezt amellett természetesen, hogy bepillantást nyerhettünk az észt hagyományokba. Habár összesen négyen alkotják a zenekart, ami nem tűnik soknak más folk metal zenekarok mellett, mégis azt kell mondani, hogy nagyon összeszedett, aprólékosan kidolgozott zenét hallhattunk. A duda és egyéb fúvós hangszerek nagyon passzolnak a gitárjátékhoz. Az sem elhanyagolható, hogy a gitár is ugyanolyan szerepet tölt be, mint a többi hangszer, nincs arra „kárhoztatva”, hogy csak valamilyen alapot játsszon, amire aztán egy másik hangszer fűzi fel a fő témát.

A Metsattöl koncertjén tűnt fel, ami már jó ideje így volt egyébként, hogy tele lett a hely. Ahogy elnéztem a koncertlátogatókat, meg kellett állapítanom, hogy jelen állás szerint sokkal inkább a fiatalabb korosztály volt az, akik képviseltették magukat. Ebből mindenki vonjon le olyan következtetést, ami jól esik neki – már ha úgy gondolja, hogy le kell –, én személy szerint örültem annak, hogy szép számmal akadnak, akik ezt a fajta muzsikát kedvelik és még koncertre is járnak.

A Korpiklaani két meglepetéssel szolgált nekem kezdéskor. Egyrészt Jonne elhagyta a gitárját és csak Kalle pengetett, másrészt – gitármínusszal összefüggésben – eltűnt a szarvaskoponya a mikrofonállványról. Vakartam is kicsit a kobakom, hogy ez most jó lesz így vagy sem. Végül is jó lett; néha érződött a második gitár hiánya, a teltebb koncerthangzás nekem jobban tetszett.
Az is kérdés volt számomra, hogy a Manala után vajon milyen nótákat fognak eljátszani nekünk, tényleg megpróbálja a Korpiklaani levetkőzni – koncerten is – a „bulis” jelzőt magáról? Nos, a koncert első felében határozottan az volt az érzésem, hogy igen. Olyan számokat adtak elő az eddigi munkásságukból, amelyek ezidáig nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint a „slágerek”. Féltem attól, hogy ez a dolog visszájára sülhet el és a közönség nem fogja be- vagy elfogadni a váltást. A társaságom azon a véleményen volt, hogy nem jó ez így.
Aztán nagyjából a koncert közepe, utolsó harmada tájékán következett egy feldolgozásnóta, a Motörhead „Iron Fist”-je. Ez lehetett a jel, ettől fogva egymást után jöttek a „megszokott” nóták („Vodka”, „Tequila”, „Beer beer”). A „Beer beer” azért is érdekes volt, mert Jonne úgy gondolta, hogy egy sörösdobozzal a fején énekli végig, ami nagyjából fél-egy percig működött is, de aztán persze leesett onnan és a közönség soraiban végezte.
És hogyan fogadta a közönség ezt a számomra kicsit fura koncertprogramot? Elfogadta, sőt, határozottan bejött neki. Elől végig ment a pogó, hátrébb a „csápolás”, minden a legnagyobb rendben volt. Aztán amikor hajnal felé hazaindultunk, mindannyian elégedetten bólogattunk és mindenkiben ott volt az a jól eső érzés, hogy megint valami megismételhetetlen, felemelő és fergeteges bulinak lehettünk a részesei.

Kapcsolódó írások:
Koncert: Korpiklaani – 2006. október 22., Kultiplex
Koncert: Folk ’n’ Troll Fesztivál – 2007. október 22., A38
Koncert: Paganfest – 2008. április 14., Petőfi Csarnok
Metalfest Open Air Hungary – Harmadik nap – 2010. május 23.
Korpiklaani: Karkelo
Korpiklaani: Manala
Metal Ladies Night - 2009. szeptember 19., szombat - Kék Yuk – Vörös Yuk
Koncert: Nevergreen, Virrasztók - 2009. január 16. Wigwam