Főkép

A Holy Grail 2009-ben megjelent első EP-je, az Improper Burial óta több tagcsere is történt a banda életében (amely eredetileg Sorcerer néven alakult meg, ám az együttes akkori tagjai mégis a nagyobb mozgásteret engedő Holy Grailre változtatták azt), majd 2010-ben megérkezett első stúdióalbumuk, a Crisis in Utopia. A banda azóta olyan zenekarokkal indult együtt turnéra, mint az Amon Amarth, az Eluveitie vagy a Dragonforce.

A bevezetőben arról írtam, hogy ez heavy metal, de ha valaki rákeres a bandára, akkor három oldalon három különböző műfaji besorolással fog találkozni. Nem csoda, hiszen ezek a kategóriák nagyjából annyira vannak pontosan meghatározva, mint amikor azt mondom, hogy valaki középkorú vagy öreg – minden életszakaszunkban máshová helyezzük ezeknek a koroknak a határait. Na jó, műfaji meghatározás ide vagy oda, azért nagyjából be lehet lőni, milyen elemek is vegyülnek a zenéjükben: a hipergyors gitártémák, amiket a Dragonforce-nál is hallhatunk, erőteljes ének, ami főleg a power metal bandák gyors ütemű hangszeres témáira épül, helyenként keverve a thrash metal agresszivitásával.

A Ride the Void borítóján igencsak sötét hangulatot áraszt az éjszakai táj és a temetőkre emlékeztető kapu a félig leomlott boltívével. És bár ez a sötétebb tónus sok helyen megjelenik az albumon, mint például a „Bestial Triumphans” vad, állatias tempójában és helyenként felhangzó zabolátlan hörgésében, vagy a „Dark Passenger” baljóslatú, basszussal keményen zúzós dallamaiban, az albumindító „Archeus” mégis lágy darab, és különösen dallamos témái lassan vezetnek át minket egy misztikus (hangzás)világba, hogy a már említett „Bestial Triumphans” hirtelen becsapódó indítása szinte sokkoljon minket. És bár az albumot sok helyen átszövi a sötét hangulat, olyan nagyszerű megoldásokkal is előállnak a fiúk, mint az utolsó előtti, instrumentális trackben, a „Wake Me When It`s Over”-ben alkalmazott klasszikus gitár, amihez nagyszerűen illik a nagybőgő mély, öblös hangja, hogy ezt a csodálatos, ám rövid témát előadják.


De itt van az album címét adó „Ride the Void” is, amiben hihetetlen módon találták el a kicsit elnyújtott énekhangok alatt erőteljesen lüktető gitár és dob témáját, amivel egészen különleges hatást érnek el – a címnek megfelelően egyszerre érezve és meglovagolva is az ürességet, ami körülvesz minket. Az ezt követő hipergyors „Too Decayed to Wait” megszólalása pedig zseniális szerkezeti megoldás, amit már az első két track váltásakor is sikeresen alkalmaztak. Ám talán az egyik legnagyszerűbb szerzemény mind közül az albumzáró „Rains of Sorrow” (A bánat esői), amit az egyik bandatag egyik rokonának rákkal való küzdelme ihletett. A vontatott, hol háttérbe vonuló, hol pedig előlépő hangszerekkel „játszó” dal olyan mélabús, és sokszor már-már elkeserítő, mégis erős, amit talán csak azok az emberek éreznek, akik beteget ápolnak és belső gyengeségük ellenére kifelé mindig keménynek kell mutatkozniuk. Egyszóval, a Ride the Void az elejétől a végéig tartogat valami meglepetést, a Holy Grail sosem feledkezik meg a metál rendkívül fontos stílusjegyeiről, de mindezeket úgy keverik és úgy ragadnak meg más és más hangulatokat velük, ahogy azt csak a legnagyobb zenekarok tudják.

Az együttes tagjai:
James Paul Luna – ének
Eli Santana – gitár
Alex Lee – gitár
Blake Mount – basszusgitár
Tyler Meahl – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Archeus
2. Bestial Triumphans
3. Dark Passenger
4. Bleeding Stone
5. Ride The Void
6. Too Decayed To Wait
7. Crosswinds
8. Take It To The Grave
9. Sleep Of Virtue
10. Silence The Scream
11. The Great Artifice
12. Wake Me When It`s Over
13. Rains Of Sorrow

Diszkográfia:
Improper Burial (EP) (2009)
Crisis in Utopia (2010)
Season`s Bleeding (EP) (2011)
Dark Passenger (single) (2012)
Ride the Void (2013)