FőképFülszöveg:
Doktor Proktor a kétbalkezes feltaláló Párizsba indul, hogy megtalálja szerelmét, Juliette Margarint. Ám útközben valami szörnyűség történik vele. Bullét és Lisét is csak képeslapon tudja értesíteni, hogy segítséget kérjen a vörös hajú nagydumástól és okos barátnőjétől. A két tízéves útnak indul, ám titkon követi őket a rettenetes Raspa, a professzor hajdani, gonosz asszisztense...
A világhírű skandináv krimiíró több mint 20 nyelven megjelent sorozatát elképesztő fordulatok, abszurd humor és a Nesbo-féle különleges atmoszféra teszi feledhetetlenné.
 
Részlet a regényből:
Képeslap Párizsból
 
A tornateremben vágni lehetett a csöndet. Egyetlen pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott a tizenkét bordásfal, az öreg, repedezett bőrű ló vagy a nyolc, szürke és megkopott kötél felől, amelyek mozdulatlanul lógtak a plafonról. De a tizenhat fiú és lány irányából sem, akik a Dolgen iskola katonazenekarának tagjai voltak, és egy emberként meredtek Madsen karmesterre.
– Vigyázz… – kiáltotta Madsen, majd a magasba emelte a karmesteri pálcát és a sötét lencséjű pilóta-napszemüvegen keresztül a gyerekekre hunyorgott. Már előre rettegett attól, ami következik, és reménykedő pillantással kutatott Bulle után. Tudta, hogy a zenekar többi tagja folyton piszkálta a vörös hajú trombitást pöttöm termete miatt. Velük ellentétben viszont a kis fickónak legalább volt érzéke a zenéhez, és ez talán megmentheti őket. Miután hiába kereste Bullét a szemével, Madsen a fiú egyetlen általa ismert barátjára, a klarinéton játszó Lisére szegezte tekintetét. A kislány volt ugyanis a zenekar egyetlen tagja, aki rendszeresen gyakorolt otthon. Talán mégsincs veszve minden.
– Kész…
Az összes gyerek a szájához emelte a hangszerét. A tornateremben akkora volt a csend, hogy odakintről beszűrődtek a langyos októberi délután hangjai: a madárcsicsergés, egy fűnyíró zúgása és a játszadozó kis taknyosok kacagása. A tornateremben azonban sötét volt. Hát még hamarosan milyen sötét lesz.
– Rajta! – bődült el Madsen és méltóságteljes ívvel a levegőbe lendítette a pálcát.
Először az égvilágon semmi nem történt, továbbra is csak a madárcsicsergés, a fűnyíró zúgása és a kis taknyosok kacagása hallatszott. Azután bátortalanul megnyekkent egy trombita, óvatosan cincogni kezdett egy klarinét és mintegy próbálkozásképpen koppant egyet a nagydob. Aztán a pergődob váratlanul éktelen zörgésbe kezdett, amitől az egyik kürtös ijedtében egy pukiszerű hangot csalogatott elő hangszeréből, és a hátsó sorokban valami hatalmas prüszkölésbe kezdett, ami Lisét egy kék bálnára emlékeztette, amely egy hét után az imént bukkant csak fel a víz felszínén. Ám ezekben a próbálkozásokban egyetlen értékelhető hang sem volt, Madsen arcának színeváltozása pedig közeledő dühkitörésre figyelmeztetett.
– Há’-négy – bömbölte Madsen és úgy lengette a karmesteri pálcát, mintha ostor lenne, a zenekar tagjai pedig egy római gálya evezős rabszolgái volnának. – Játsszatok, a mindenségit! Ez nektek a Marseillaise, a franciák nemzeti himnusza? Hadd halljam!
De nem volt mit hallani. A zenekar egy része kétségbeesetten meredt a hangjegyekre, a többiek pedig erősen összeszorították a szemüket, mintha éppen a vécén ülve küzdöttek volna valami megerőltető kihívással.
Madsen feladta és egy magányos böffentés kíséretében, amelyet a tubásnak sikerült végre kipréselnie a hangszeréből, leeresztette a karját.
– Állj, állj! – kiabálta a karmester és türelmesen várt, míg a tubás újra levegőhöz jut. – Ha ezt a franciák hallották volna, először lefejeznének, azután máglyán égetnének el benneteket. Egy kicsit több tiszteletet a Marseillaise-nek, ha kérhetem!
Miközben Madsen tovább perlekedett, Lise a mellett álló székhez hajolt és ezt suttogta:
– Elhoztam doktor Proktor képeslapját. Valami nem stimmel vele.
A válasz egy ütött-kopott trombita mögül érkezett:
– Ha engem kérdezel, teljesen hétköznapi képeslapnak tűnik. Kedves Lise és Bulle, szívélyes üdvözletem küldöm Párizsból, doktor Proktor. Gondolom, megint valami ilyesmit írt, nem?
– Hát, nem egészen…
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy egy szokatlanul hétköznapi levél, Lise. Az egészben legfeljebb az a furcsa, hogy egy ilyen csöppet sem hétköznapi fickó, mint doktor Proktor, ennyire hétköznapi képeslapot írt.
A beszélgetésüket Madsen bömbölése szakította meg:
– Bulle! Ott vagy?
– Igenisss, őrmester úr! – harsant fel a válasz a horpadt trombita mögül.
– Fel, hogy mind láthassunk, Bulle!
– Máris, csodásan hömpölygő zenék és minden univerzumok hangjainak parancsnoka!
Azzal a kottaállvány mögül egy apró, vörös hajú fiú bukkant elő és felugrott a székre. Jókora szeplőkkel pöttyözött arcán széles vigyor terült szét. A fiú nem csak egyszerűen kicsi volt, hanem egyenesen parányi. A haja pedig nem egyszerűen vörös volt, hanem egyenesen élénkpiros. A vigyor pedig nem egyszerűen széles volt, hanem szinte kettészelte a parányi arcot. A szeplői pedig nem egyszerűen nagyok voltak, hanem… nos, azok tényleg egyszerűen nagyok voltak.
– Játszd el nekünk a Marseillaise-t, Bulle! – mennydörögte Madsen. – Úgy, ahogy azt játszani kell.
– Parancsára, minden karmesterek atyja és minden janicsárok királya a Szaharától északra és…
– Hagyd már a marháskodást és játssz!
Bulle pedig játszani kezdett. Egy lágy és meleg tónusú dallam emelkedett a tornaterem plafonja felé, majd az ablakon keresztül kisurrant a langyos őszi délutánba, ahol a madarak szégyenlősen elnémultak a szépséges muzsika hallatán. Legalábbis ez futott át Lise fején, miközben parányi szomszédját és egyben legjobb barátját hallgatta, aki a nagyapjától örökölt régi hangszerén játszott. Lise nagyon szerette a klarinétját, de valahogy mégsem érezte olyan különlegesnek, mint a trombitát. És játszani sem volt olyan nehéz rajta. Bulle megtanított neki egy dalt a trombitán, méghozzá a norvég nemzeti himnuszt, amely az „Igen, szeretjük” szavakkal kezdődött. Lisének persze nem ment olyan jól, mint Bullének, ő azonban titokban arról ábrándozott, hogy egyszer majd egy nagyobb közönség előtt eltrombitálhassa. Milyen szép is volna! De az álmodozás csak álmodozás, és az ábrándozás is csak ábrándozás.
– Nagyon jó, Bulle! – kiáltotta Madsen. – Akkor most mindenki lépjen be! Egy-két-há’-négy!
És a Dolgen iskola katonai zenekara belépett. Pontosabban bezuhant, becsörömpölt, bebotorkált. Dobok, szaxofonok, kürtök, harangjátékok és cimbalmok – pont úgy hangzott, mintha valaki a feje tetejére fordított volna egy konyhát, és a szekrényekből és a fiókokból minden a padlóra zuhant volna. Azután a nagydob és a tuba is csatlakozott. A egész helyiség beleremegett. A bordásfalak a fogaikat csattogtatták, a mászókötelek ferdén lógtak, mintha legalábbis viharos szélnek feszülnének, a megkopott ló pedig láthatólag azt vette a fejébe, hogy megszökik, ugyanis apró szökkenésekkel, centiméterről centiméterre a kijárat felé kezdett araszolni.
Amikor végre a Marseillaise utolsó hangjai is abbamaradtak, teljes lett a csend. A tornateremben és odakinn is. Nem volt madárcsicsergés, sem gyerekkacaj. Csupán Truls és Trym, az ikrek utolsó elszánt ütéseinek visszhangjai a dob bőrén és a dobhártyákon.
– Köszönöm – nyögte Madsen. – Azt hiszem, ennyi elég is lesz mára. Viszlát hétfőn.
– Nem, valami tényleg nem stimmel ezzel a képeslappal! – tért vissza a dologra Lise, amikor Bullével hazafelé tartottak az Ágyú utcán.
Esténként egyre korábban sötétedett, amit nagyon szerettek. Különösen Bulle, aki szerint a világos nyári esték legfeljebb közepesen jó találmánynak minősülnek. Ellenben a langyos, sötét őszi estéket a bújócskával és a szomszéd kertjéből elcsent almákkal zseniálisnak, sőt egyenesen Proktor-szintű találmánynak találta. Bulle ugyanis meg volt győződve arról, hogy doktor Proktor a világ legnagyobb feltalálója. Jóllehet, az emberiség többi része úgy vélekedett, hogy doktor Proktor soha nem talált fel semmi használhatót, de mit tudnak ők? Mert ki találta fel például a világ legerősebb pukiporát? Természetesen még ennél is fontosabb volt az, hogy a professzor készítette a földkerekség legfinomabb karamellpudingját, ezen felül ő volt a legjobb szomszéd és barát. Arról nem is beszélve, hogy doktor Proktor tanította meg Bullét és Lisét arra, ne törődjenek azzal, ha mindenki más szerencsétlen flótások kompániájának tekinti őket, amely egy vörös hajú tökmagból, egy félős, copfos kislányból és egy közepesen őrült professzorból áll, aki folyton koromtól feketéllő motoros szemüveget visel.
– Ugyanis mi tudunk valamit, amit ők nem – mondogatta mindig doktor Proktor. – Mégpedig azt, hogy amikor a barátok megígérik egymásnak, hogy mindig össze fognak tartani, akkor az egy meg egy meg egy az több mint három.
És milyen igaza volt! Bár ami azt illeti, doktor Proktor egy baráthoz képest nem volt valami buzgó levélíró. Két semmitmondó képeslap volt minden, amit az elmúlt három hónap során kaptak tőle, azóta, hogy a professzor felült a motorkerékpárjára, a fejébe nyomta bőrből készült motoros sisakját és Isten hozzádot mondva elhajtott Párizs irányába. Azzal a szilárd elhatározással indult útnak, hogy megkeresi élete szerelmét, Juliette Margarint, aki rejtélyes körülmények között tűnt el hosszú évekkel ezelőtt, amikor a professzor még Franciaországban tanult. Lise és Bulle csupán egyetlen képet látott Juliette-ről a professzor laboratóriumának a falán, amely még akkor készült, amikor a lány és a professzor egymás kedvesei voltak. Annyira boldognak tűntek azon a fotón, hogy Lisének könnyek szöktek a szemébe, ha eszébe jutott. Igen, voltaképpen Lise vette rá doktor Proktort, hogy Párizsba utazzon és megpróbálja felkutatni Juliette-et.
– Igenis furcsa! – erősködött Lise. – Nézd csak meg!
Bulle az orra elé nyomott képeslapra pillantott.
– Hm – mormolta. Megállt az első lámpa alatt és folyamatos, egytől egyig töprengőnek és intelligensnek hangzó hümmögés közepette behatóan tanulmányozni kezdte a lapot.
– Párizsból jött – mondta Lise a fekete-fehér képre mutatva, amely láthatólag egy felhős reggelen készült. Egy nagy teret ábrázolt, amely a napernyővel és cilinderben sétáló emberek ellenére furcsán üresnek hatott. Az egyetlen, ami arról tanúskodott, hogy a kép valóban a világhíres francia fővárosban készült, a kép aljára nyomtatott PÁRIZS felirat volt.
– Látod, amit én látok? – mormolta Bulle elgondolkodva.
– Mit?
– Mintha hiányozna valami a térről. És úgy egyáltalán a képről.
– Lehetséges – bólintott Lise, aki érezte, hogy Bullének igaza van, csak éppen képtelen volt rájönni, mi az, ami hiányzik.
– Ezen kívül a képeslap teljesen hullámos… – folytatta Bulle és óvatosan megtapogatta a lapot. – Mintha elázott volna, majd újra kiszáradt. Mondd csak, a zuhany alatt olvastad talán?
– Dehogyis! – csattant fel Lise. – Már ilyen volt, amikor megérkezett.
– Áhá! – rikkantotta Bulle lerágott körmű, parányi mutatóujját a levegőbe bökve. – Bulle mesterdetektívnek ismét sikerül fortélyos módon előcsikarnia a rejtély egyértelmű és támadhatatlan megoldását. A képeslap Párizsban ázott meg!
Lise a szemét forgatta.
– Ezt meg honnan veszed?
– Pofonegyszerű, drága Lisém. A képeslap állapota egyértelműen elárulja. Annyira esett, hogy a szöveg teljesen olvashatatlanná vált. Nézd csak meg! – Azzal Bulle visszanyújtotta Lisének a lapot.
Lisének azonban nem volt szüksége arra, hogy újra megnézze a betűzagyvalékot, mivel már legalább tizenkétszer elolvasta a szűkszavú levelet és kívülről tudta az egészet. De mivel te, nyájas olvasó, aligha láthattad a szóban forgó képeslapot, itt nyugodtan megszemlélheted:
 
 
(kép helye)
 
 
– Szóval, Párizsban esett. Mit szeretnél még tudni? – kérdezte Bulle elégedetten, majd elmélyülten tanulmányozni kezdte tövig rágott körmét, hátha talál még valami rágcsálnivalót.
– De egy kis esőtől még nem változhatott a szöveg ilyen halandzsává! – ellenkezett Lise. – Pontosan az a furcsa benne, amit írt! Például ki lehet az az Esil és Ellub?
– Talán csak elfelejtette a nevünket – vonta meg a vállát Bulle.
– Nem, a címzésben jól írta a nevemet, nézd csak meg: Lise Pedersen – tiltakozott a lány.
– Hm – mormolta Bulle, de ez a hümmögés már kevésvé tűnt olyan okosnak, mint az előzőek.
– Az Esil a Lise visszafelé – mondta Lise.
– Pofonegyszerű – mondta Bulle és gyorsan elolvasta visszafelé. És Esilből valóban Lise lett. – De mi a helyzett Ellubbel? – töprengett.
– Találgass! – nyögte Lise az égre emelve tekintetét.
– Hm… talán a Lise fentről lefelé olvasva?
– A Bulle visszafelé!
– Hehe – vigyorodott el Bulle egy sornyi cikkcakkban nőtt pici fogat elővillantva. – Csak bolondoztam. Pofonegyszerű – a fülei azonban egy icipicit elvörösödtek. – Akkor a probléma megoldva. Miért nyafogsz még mindig?
– Nem a megszólítás volt a furcsa! – csattant fel Lise ingerülten.
– Akkor mi?
– A szöveg többi része!
Bulle széttárta rövid karjait.
– Tök mindegy, biztosan az esőről írt, Lise. Az októberi esőben az égvilágon semmi szokatlan nincs. Még a Kalahári sivatagban is esik októberben. Annyi eső esik, hogy az egész sivatag víz alá kerül és a feketefoltos namíbiai orrszarvú, egy makacs jószág, amely nem hajlandó megtanulni úszni, visszatartott lélegzettel áll a víz fenekén egészen novemberig. Szóval, nincs abban semmi különös, ha Párizsban is csepereg egy kicsit.
– Feketefoltos namíbiai orrszarvú? – Lise arcára kétkedés ült ki.
– Úgy bizony – válaszolta Bulle. – A Bestiák, amelyek bár ne lennének a hatszázhuszadik oldalon tárgyalja.
Lise felsóhajtott. Bulle gyakran hivatkozott erre a vaskos kötetre, amely egykor a nagypapája könyvespolcát gazdagította. Azonban sem ő, sem más nem látta még soha ezt a legendák övezte könyvet, amely a Bestiák, amelyek bár ne lennének címet viselte.
– És mi akar például ez a küsz lenni? – kérdezte Lise.
– Egyszerű – válaszolta Bulle. – Csakis a tüsszentés francia módja lehet. Nem csoda ilyen esőzésben. A professzor bizonyára fel akart vágni egy kicsit a franciatudásával.
Lise újabb kétkedő pillantást vetett Bullére.
– És mi lehet ez a sos?
– Ja, azt csak simán elírta. A professzor bizonyára a sorsra gondolt, amely elválasztotta, egykori kedvesétől. Esetleg arra, hogy sós könnyeket hullatott örömében a viszontlátáskor, vagy a hatalmas sós óceánt is átúszta volna Juliette-ért. Használd már egy kicsit a fantáziádat, Lise!
– Kutyafülét! – fortyogott Lise. – Egyrészt a professzornak esze ágában sincs úszni, hiszen ott van az oldalkocsis motorkerékpárja, másrészt azt a szót, hogy sós, hosszú ó-val írjuk.
– Öhm… Tényleg? – vakarta meg Bulle tanácstalanul vörös üstökét.
Lise felsóhajtott.
– Én ezt egyszerűen nem értem. Ennek az égvilágon semmi értelme.
Bulle elnéző kacagásban tört ki.
– De kedves borsóagyú barátném, ez tiszta sor. A professzor alighanem rátalált az ő Juliette-jére, és most olyan szerelmes, hogy a fellegekben jár és a rózsaszín köd annyira megzavarta, hogy összevissza írkál. A tetejében még ott az a fránya eső is. Nem csoda, ha képtelenség kibetűzni, hogy mit firkált nekünk.
– Most már elég a hülyéskedésből, Bulle! – szólt rá szigorúan Lise.
Bulle értetlenül pislogott a kislányra, de engedelmesen elhallgatott.
– Biztos, hogy van emögött valami – mondta Lise.
– Igen? – értetlenkedett tovább Bulle. – És micsoda?
– Nem tudom, de sürgősen rá kellene jönnünk. Például, itt ez a bélyeg. Te nem találod furcsának?
– Nem, ez egy teljesen átlagos négyzet alakú, fogazott szélű bélyeg, egy komor tekintetű pasassal. Mi lenne ezen a furcsa?
– Azt is láttad, hogy mi áll a bélyegen?
– Nem – ismerte el Bulle.
Lise visszaadta neki a képeslapot.
– Felix Faure – olvasta Bulle. – Ez biztosan a férfi neve. És 1888, ez pedig bizonyára az évszám, amikor kiadták. Pfúj!
– Pfúj? – értetlenkedett most Lise.
– Igen, pfúj. Gondolj csak bele, milyen lehet megnyalni egy több mint százéves bélyeget…
– Jó, de szerinted ez a bélyeg úgy néz ki, mintha több mint százéves lenne?
Bulle alaposabban is szemügyre vette a bélyeget. El kellett ismernie, hogy Lisének igaza volt. Attól eltekintve, hogy elázott, a bélyeg vadonatújnak tűnt, a színei frissek és élénkek, a szélei pedig élesek, sértetlenek voltak.
– Talán csak nyomtatási hiba – vetette fel, de ez alkalommal közel sem volt olyan biztos a dolgában.
– Gondolod? – kérdezte Lise.
Bulle a fejét rázta.
– Valami van mögötte – mondta.
– Minden a feje tetején áll – mondta Lise.
– Nem azt mondtad az előbb, hogy visszafelé? Hátulról előre? – vetette fel Bulle.
– Mit mondtál? – kérdezte Lise.
– Csak amit te.
– Ami mi is volt?
– Hogy visszafelé kell olvasni – felelte Bulle.
– Ez az! – mondta Lise és magához ragadta a képeslapot. – Nézzük csak!
Azzal újra tanulmányozni kezdte a lapot. Majd hirtelen levegő után kezdett kapkodni.
– Mi az? – kérdezte Bulle aggodalmas arccal.
– A-azt hiszem, h-hogy doktor Proktor veszélyben van – hebegte Lise halálra vált arccal. – Olvasd el az egészet visszafelé!
Bulle olvasni kezdett. És nem ártana, ha te is ezt tennéd, kedves olvasó. Mondjuk, most.
…
Kész vagy? Értetted?
Semmi baj, Bulle sem értette.
– Olv assáto kel – betűzte. – Sos, szük sé gemv anrátok, Bulle és Lise.
– Tessék, mondtam! – nyögte Lise. – Valami szörnyűség történt!
– Igen, kiderült, hogy a professzor visszafelé sem képes értelmesen írni.
– Bulle! – csattant fel Lise. – Te még mindig nem értesz semmit?
– Nem – ismerte be Bulle a fülét babrálva. – Például, akkor most mi a sós?
– Az nem sós, hanem segélykérés: S.O.S. – magyarázta Lise. – És egyszerűen máshogy kell tagolni a szavakat: Olvassátok el! S.O.S., szükségem van rátok, Bulle és Lise.
– Olvassátok el? De már elolvastuk, nem? Én még mindig nem ér…
– A nyilat nézd! – szakította félbe Lise a képeslapot bámulva. – A bélyegre mutat.
Bulle a jobb fülébe dugta jobb kezének mutatóujját és jobb szemét résnyire nyitva forgatni kezdte odabenn. Bullének így ment a legkönnyebben a gondolkodás – olyan volt, mintha egy autó indítókulcsát fordítaná el: az agya egyszer csak beindult tőle. Azután egy halk pukkanás kíséretében kirántotta az ujját a füléből.
– Megvan – jelentette ki és lenyűgözve bámulta a mutatóujját. – A képeslap egy titkos üzenet, amiről senki más nem szerezhet tudomást. Doktor Proktor ugyanis tisztában volt vele, hogy egy olyan elképesztően zseniális koponyának, mint én, semmiből sem tart rájönnie, hogyan kell megfejteni a kódot.
Lise újra az égre emelte a tekintetét, Bulle azonban nagyvonalúan úgy tett, mintha nem vette volna észre.
– Olvassátok el és egy nyíl, amely a bélyegre mutat – folytatta. – Ezt csakis azt jelentheti, hogy az üzenet folytatása a bélyeg alatt lapul. Csak le kell szednünk onnan valahogy.
– Ezt magyarázom percek óta. Hogy lapul valami emögött – sóhajtotta Lise.
Bulle visszaadta Lisének a képeslapot és elégedetten szipogott egyet:
– Irtó nagy mázli, hogy ilyen jól értek a kódfejtéshez, nem gondolod?

A Kiadó engedélyével.